A valaha volt egyik legnagyobb pofára esés

Franciaország válogatottja az egyesült államokbeli vb selejtezői idején már új életet élt, a nyolcvanas esztendők hőseit végleg felváltották a kilencvenes évek reménységei. Rosszul kezdtek ugyan – utólag sokatmondó, hogy a nyitó meccsükön (is) kikaptak a még nem túl magasan jegyzett bolgároktól –, de aztán gőzerővel meneteltek: zsinórban ötször nyertek, majd jött egy értékes döntetlen a legerősebb riválisnál, Svédországban, illetve egy újabb siker. Esélyeshez méltóan ők álltak az élen.

Mindez nem véletlen, hiszen a Michel Platini segítőjéből az 1992-es Eb után kapitánnyá előlépő Gérard Houllier keze alatt igazán nagyszerű játékosok dolgoztak. A fő sztárok egyike a milanos Jean-Pierre Papin volt, afféle összekötőkapocsként a régi idők és az újak között, hiszen már 1986-ban Mexikóban is szerepeltek, de igazából a következő évtizedre érett be: 1991-ben – még mint Marseille-játékos – Aranylabdát kapott.

A szurkolókra és általában a futballkultúrára nála is nagyobb hatást gyakorolt egy bizonyos Éric Cantona, aki érdekes módon nem hazájában robbant be, hanem Angliában, ahol ekkor már túl volt leedsi hőstettein, és szorgalmasan, hétről hétre formálta a Manchester United (egyik legszebb korszakának) történelmét. Jelentős figurának számított még egy harmadik támadó, az eleganciájáról híres párizsi David Ginola is, aki később szintén jobbnak látta áthelyezni a székhelyét Albionba, ahol elismert alakja lett a Premier League-nek.

A fentieken kívül az is növelte a gallkakasos gárda ázsióját, hogy a szóban forgó esztendőben, 1993-ban ért véget a Bajnokok Ligája első kiírása, amelyet az Olympique Marseille nyert meg. Bár a BL-finálét góljával eldöntő gyémántkemény védő, Basile Boli ekkor már nem volt ott a nemzeti együttesben, társai közül az ugyancsak inkább védekező feladatokat ellátó Franck Sauzée, Marcel Desailly és Didier Deschamps igen.

Jó nevű játékos volt még a PSG kapusa, Bernard Lama, illetve a Nantes ifjú üdvöskéje, Reynald Pedros is, hogy a szintén fiatal monacói Emmanuel Petit-ről vagy a hátul biztosító tapasztaltabb Laurent Blanc-ról már ne is beszéljünk.

Senkit sem lepett meg, hogy ők együtt tuti befutóként várták az európai 6-os számú csoportban az utolsó két, egyaránt hazai meccsüket – senkiben nem merültek fel kétségek, inkább az elismerés hangjai hallatszottak, amiért remekelni tudtak egy ennyire erős mezőnyben. A már említett két rivális mellett ugyanis még Ausztria, Finnország és Izrael csapatával vetélkedtek, azaz egész egyszerűen nem volt gyenge láncszem, egyetlen „kutyaütő" kiscsapat sem akadt, amely ellen biztosra lehetett menni.

Ezt hamarosan egy életre meg is tanulták a kék mezesek... Utólag világossá vált, hogy a kevésbé látványos, ám talán nagyobb hibát akkor követték el, amikor az utolsó előtti meccsükön 2–1-gyel fordultak Izrael ellen a befejező tíz percre, és mégis alulmaradtak, miután a 83. percet követően a 90.-ben is kaptak egy gólt...

De semmi vész, hisz tudták: nincs más teendő, mint a legeslegutolsó meccsen, november 17-én legalább egy döntetlent elérni a bolgárok ellen, miközben győzelem esetén a gólkülönbségtől függően akár a svédek megelőzése, s így az első hely is elérhető volt.

Mivel még nem létezett Stade de France (azt csak az 1998-as vb-re húzták fel), a szokott helyen, a párizsi Parc des Princes-ben gyűlt össze 48 ezer néző, hogy láthassa a két csapatot: Lama – Blanc – Le Guen, Desailly, Roche, Petit – Sauzée (Guerin, 85.), Deschamps, Pedros – Papin (Ginola, 72.), Cantona, illetve Mihajlov – Kremenliev, Cvetanov (Borimirov, 86.), Ivanov, Jankov, Hubcsev – Kosztadinov, Lecskov (Alekszandrov, 86.), Penev – Balakov, Sztoicskov. Az utóbbiak neve a barcelonai Sztoicskovén és talán a portói Emil Kosztadinovén meg a valenciai Ljuboszlav Penevén kívül kevés focirajongót hozott lázba...

Cantona a 32. percben megszerezte a vezetést a franciáknak, de éppen hogy kiünnepelhették magukat, amikor öt perccel később Kosztadinov egyenlített. Továbbra is volt tehát miért idegeskedniük, ám amikor a második félidőben 44 perc 40 másodpercet mutatott az óra és a bolgár szögletzászló mellől végezhettek el szabadrúgást, már csak visszaszámolni kellett a happy endhez. Onnan egyszerűen nem lehet elbukni. Bármit szabad tenni a labdával, egyetlenegyet kivéve: odaadni az ellenfélnek.

A rendes játékidőből már csupán pár másodperc volt hátra, amikor megismétlődött a történelem (vagyis az izraeliek elleni meccshez hasonlóan utolsó pillanatban kapott „vesztes gól"), a svédek mögött másodikként záró Bulgáriát a vb-re és a mennyországba repítve, míg Franciaországot a szégyennel vegyes kétségbeesésbe taszítva.

Az érintettek habitusuknak megfelelően értékeltek a lefújás után. A kemény fiúk hozták a laza formájukat, csak más megközelítésből. „Vereségünk nem válságot, mindössze a világbajnokság végét jelenti. Szomorúak vagyunk, de nem kell túldramatizálni a dolgokat, az élet megy tovább" – mondta Cantona, mintha olyan könnyű lett volna új lapot nyitni; neki speciel válogatott mezben ez már nem adatott meg.

„Nagyon elégedettek vagyunk, hiszen minden úgy történt, ahogy elterveztük. Tudtuk, hogy a franciák lába végig remegni fog, és ez be is jött" – ezek pedig az utólag már könnye(bbe)n beszélő Sztoicskov önbizalomtól duzzadó szavai.

Paul Le Guen szakmai alapon közelített a kérdéshez: „Az izraeliek ellen minden a mi hibánk volt, ezúttal azonban nem tehetünk szemrehányást magunknak: minden tőlünk telhetőt megtettünk a továbbjutásért." Mestere, Houllier dühösebbnek tűnt: „Ami a találkozó végén történt, az egész egyszerűen elfogadhatatlan" – nyilatkozta, hozzátéve, hogy a lemondással egyelőre nem kíván foglalkozni (végül 1998-ig, mígnem a Liverpoolhoz szegődött, technikai igazgatóként maradt a francia válogatott környékén).

Utóbbi kollégája, Dimitar Penev már előre is tekintett, és jóslatára érdemes odafigyelni: „Három vébén vettem részt játékosként, ez lesz az első edzőként. Azt hiszem, meglepetést okozunk majd Amerikában is." Kevesen hitték volna, de igaza lett. Bulgária az elődöntőig jutott, útközben a címvédő németeket is kiejtve. A bronzérmet csak azért nem szerezte meg, mert kikapott a hajrában is motiváltan küzdő Svédországtól – közös selejtezőcsoportjuk másik továbbjutójától...

E két együttes nyári, tengerentúli remeklése persze felértékeli és menti valamelyest a Les Bleus amatőr hibáját és kiesését. Az viszont nem ad utólagos felmentést – csupán rávilágít a sors kifürkészhetetlenségeire –, hogy ha nincs a drámai búcsú, ki tudja, merre indul el az 1994-es nyári torna után a gallkakasos válogatott. Mert azzal ugyanakkor tisztában vagyunk, hogy így miként sült el a további útkeresés: a régi keret felét lecserélő, s immár Zinedine Zidane köré szervezett új francia csapat 1998-ban, saját hazájában megszerezte az első világbajnoki aranyérmét!