Senna-Prost vb-döntő „ütközet”, csapó 1

A turbómotoros autók végleges eltűnésével csak részben kezdődött új korszak 1989-ben a Formula–1-ben, mert az nem változott, hogy a McLaren-Hondák uralták a mezőnyt. Jó autóban (MP 4/5) jó kis (V10-es) motor, megspékelve a legjobb pilótákkal – más ezúttal sem tudott beleszólni a vetélkedésükbe.

Küzdelmük drámaiságát fokozta, hogy a címvédő Ayrton Senna és az akkor még (már) kétszeres világbajnok Alain Prost mindjárt az idény első részében, a San Marinó-i Nagydíjon alaposan összeveszett. Az imolai start előtt megállapodtak, hogy az első kanyarokban nem támadják egymást, inkább megpróbálnak elhúzni az üldözőktől. Elsőre nem is volt gond, a pole-ból kilövő brazil magához ragadta a vezetést. Csakhogy a ferraris Gerhard Berger betonfalnak csapódott, kigyulladt, és bár viszonylag kis (égési és töréses) sérülésekkel megúszta, újra kellett indítani a versenyt.

Ekkor már Prost vágott az élre, Senna pedig a megállapodással ellentétben rögtön az első kanyar előtt visszaelőzte. Azt hozta fel utólag magyarázatként, hogy az egyezség csupán az első startra vonatkozott – de akárhogy is volt, a két sztár attól fogva nem állt szóba egymással.

Gyűjtögették viszont a győzelmeket – a dél-amerikai hatot, a francia négyet a szuzukai hétvégéig. Előbbi azonban sokkal rapszodikusabban szerepelt, többet kockáztatott, nemegyszer túlhajtotta a kocsiját, s emiatt nyerő pozícióból többször kiesett, szemben csapattársával, akit a kiegyensúlyozottság jellemzett.

A Honda-pályán (tehát hazai terepen) megrendezett október 22-i viadal előtt a mérések és eredmények egyértelműen azt mutatták, hogy Senna ez idő tájt gyorsabb volt (a csapaton belüli végső párbaj előtti utolsó alkalommal, Spanyolországban például jókora fölénnyel nyert és csökkentette az összetettbeli hátrányát), viszont ellenfele az éllovas pozíció birtokában nem rohant, nem sietett. Mindig is ésszel versenyzett, nem véletlenül ragadt rá a „Professzor" becenév.

Egyébként az ellenséges hangulat miatt (is) már év közben elkötelezte magát a Ferrarihoz (Nigel Mansell mellé), és bár ebből kifolyólag elszigetelődött ugyan az istállón belül, nem lehetett oka panaszra, ő is tökéletesen felkészített autókat kapott a McLarentől – ezt még a saját menőjükkel érthetően elfogult franciák sem vitatták. Így aztán látványos győzelmeket ritkán aratott, ám szorgalmasan gyűjtögette a pontokat (csak egyszer nem végzett az első hatban!), s a taktikája fényesen bevált.

Japán előtt 16 ponttal, 76­–60-ra vezetett, és mivel a győzelemért 9 járt, Sennának már nem volt mit veszítenie, csupán egyetlen út maradt nyitva előtte a trónon maradáshoz: győznie kellett mindkét hátralévő futamon! Ha csak egyszer is a második helyre szorul, vége, Prost nyer.

Más kérdés, hogy továbbra is a saját kezében maradt a sorsa: a brazil két sikere esetén riválisa akár fejre is állhatott volna, nem tud mit tenni, mert akkoriban mindenkinél még csupán az idénybeli 11 legjobb eredménye számított, és ha abból indulunk ki, hogy nem ő az első (mert Senna az), akkor legfeljebb egy korábbi harmadik helyét tudta volna másodikra cserélni, amivel két egységet hozzátesz az addigi terméshez, de 78–78 esetén kevesebb győzelme alapján ő szorul hátrébb.

Benne volt a levegőben a feszültség, így aztán Jean-Marie Balestre, az FIA elnöke is már előre higgadtságra intette a versenyzőket. A helyzetet egyszerűsítette, hogy a többi alakulatnak a lemaradásából kifolyólag nem sok oka volt heveskedni: még a Ferrarinak sem, amelybe röpke eltiltása után visszatérhetett Mansell, és a második sorból, a csapattárs Berger mellől indulhatott. (Mögöttük pedig Riccardo Patrese, Thierry Boutsen williamses szendvicsben, a hatodik kockában egy Benettonnal Alessandro Nannini, az akkor tájt divatos popénekesnő, Gianna Nannini öccse.)

Az élről természetesen az időmérők királya, Senna indulhatott – csúcstartóként immár 41. alkalommal, 1.73 másodpercet verve még a másodikra is! –, ám Prost megmutatta, hogy tud ő is gyors lenni, ha akar: egy picit bemozdult ugyan, de épp csak annyira, hogy még elnézzék neki, és rögtön semmissé tette a brazil edzésfölényét. Sőt utóbbit még Berger is megszorongatta az elején.

A címvédő hátránya hat másodpercre nőtt a jó tempóban autózó francia mögött, majd nem túl jól sikerült boxkiállása miatt nyolcra is, de aztán az új gumiszettel megtalálta az egyensúlyt, és a 40. körre felzárkózott az éllovasra (akit előtte két körön át már „helyettesített" az élen, ám az csak a vetélytárs pit-stopja miatt történt, időlegesen). Az egyenesekben lassabb volt, ám a kanyarokban sebesebb, és a 47. körben, tehát hattal a vége előtt döntő lépésre szánta el magát.

Az egyik sikánban megpróbálta kifékezni Prostot, bebújt mellé, az viszont ráhúzta a kormányt. Meglehetősen alacsony sebességnél így összeakadt a két gép és a menekülőút bejáratához csúszva le is álltak. De igen rossz helyen: bárki a többiek közül beléjük rohanhatott volna, ezért ott nem maradhattak a kocsik.

A vb éllovasa – biztossá vált világbajnoki diadala hitében – kipattant a járgányából, Sennának viszont esze ágában sem volt kiszállni, és integetett a sebesen közeledő pályabíróknak, hogy tolják meg. Mégpedig előre, a menekülőúton át.

Az emberi erőtől kapott lendületet kihasználva újraindította a motorját, majd pillanatok alatt kikerülgette a gumikból álló akadályokat, és a sikánt a másik végén levágva visszatért a pályára, hogy miközben Prost a garázsa felé baktatott, ő a sérült autójával a szerelőihez hajtson. Jellemző a korabeli McLarenek fölényére, hogy az ütközés, a leállás, a lassú kivezető kör (mert elég messze volt a boxutcától) és az orr-rész lecserélése mindösszesen sem vett el tőle több időt, mint hogy öt másodperccel az időközben élre álló Nannini mögé érjen vissza...

Két kör múlva már el is ment az olasz mellett, akit a Williamsek követtek Patrese, Boutsen sorrendben. Összesen 11 pilóta ért célba a 26-ból, és a Ferrarik is elhullottak. Sennát ezzel elsőként intették le, ám mindjárt a verseny után kizárták, ezért a pódiumon már az élete első, egyben utolsó győzelmét arató 30 esztendős Nannini örülhetett legjobban, aki korábbi 61 futamán mindössze egy harmadik helyig jutott, egy évvel később pedig helikopterbalesetben elvesztette az alsókarját (szerencsére rendbe hozták, de az F1-es pályafutása véget ért).

Ami a legfontosabb kérdést illeti: azzal, hogy Sennát pályalevágás miatt diszkvalifikálták, Prost előnye behozhatatlanná vált, így az F1-ben 1980-ban bemutatkozó, 152 addigi GP-rajtján (rekordot érően!) 39-szer diadalmaskodó tapasztalt pilóta valamivel 35. születésnapja előtt, 1985 és 1986 után harmadszor is világbajnok lett (majd még egyszer, 1993-ban, amikor a Williamsszel „letarolta" a mezőnyt).

A McLaren pedig, bár az egyik klasszisa győzött – és a konstruktőrök között a többiek még csak látótávolságon belül sem voltak hozzá képest –, nyilván szerette volna magánál tartani a világbajnoknak járó 1-es rajtszámot, ezért megfellebbezte Senna kizárását, mondván, a sikán levágása semmilyen versenybeli előnyt nem jelentett a brazilnak.

A tárgyalást még a héten megtartották Párizsban, és Ron Dennisék meglepve szembesültek azzal, hogy az FIA nemcsak fenntartotta a hivatalos végeredményt, de még meg is toldotta egy hosszabb bűnlajstrommal: így például „erőszakos versenyzéssel" is vádolták a pilótát, akit összesen nyolc pontban találtak bűnösnek. A fellebbviteli bizottság ezért a tanúk meghallgatása után  Sennát 100 ezer dolláros pénzbírsággal is sújtotta, valamint – felfüggesztve – féléves eltiltást is kiszabott rá...  

Arról máig folyik a vita, hogy vajon Prost a kiesést sem bánva szándékosan húzta rá riválisára a kocsit, avagy Senna volt túl agresszív, esetleg szokványos versenybaleset történt-e. Mi csak annyit mondunk, ki-ki döntse el maga a mellékelt videók megtekintése után.

Egyébként a két versenyző Szuzukában, az idény utolsó előtti viadalához érve nemcsak a vb-pontrangsor első két helyét foglalta el, de az első rajtsort is kibérelte. Senna indulhatott az élről, Prost azonban lestartolta. Utóbb a dél-amerikai egy igencsak határozott manőverrel megpróbálta megelőzni, aminek következtében a két kocsi összeütközött és kisodródott. Így aztán az összetettben élen álló pilóta, ha nem is a legdicsőbb körülmények között, de bebiztosította a világbajnoki címét.

Hogy mindezt egyszer már említettük és kiveséztük volna? De nem ám! Ugyanis az iménti sorok a következő idény hajrájáról, 1990-ről szóltak – a Senna–Prost háború újabb felejthetetlen(ül botrányos) fejezetéről, csak épp akkor már az előbbi sikerével...

1939-ben e napon is az történt, ami ezekben a hetekben megszokottá vált az egyik népszerű kőbányai kiscsapat, a KTK pályáján. A gárda általában közel ezer néző előtt játszott a Gyömrői úton, azonban az élelmes vezetők a jelek szerint még fokozni akarták a látogatottságot és a hangulatot, ezért kitalálták, hogy a közelben elszállásolt lengyel kolónia tagjait ingyen beengedik a találkozókra. A világháború elején két nagyhatalom által egyszerre lerohant hazájukból majdnem százezres nagyságrendben hazánkba menekülő lengyelek közül jó néhány Kőbányára vetődő futballszerető sportbarátnak lett így rendszeres programja a KTK-meccsek megtekintése, és lelkes szurkolóivá is váltak az együttesnek, csak éppen a „hajrá" buzdítás hangzott kicsit furcsán az ajkukról...

1969-ben e napon játszották le a Megyeri úti műjégen a jégkorong BEK-ben az első kör magyar vonatkozású párharcának odavágóját, a hazai hokis idénynyitót, amelyen a korabeli értékelés szerint a „jobban felkészült vendég bolgár együttes a várakozásnak megfelelően az utolsó harmadban felülkerekedett és győzött" az Újpest ellen. Furcsa ma azt olvasni, hogy a legjobb magyar csapat nem volt egyértelmű favorit egy CSZKA Szófia ellen... Márpedig 5:4-re az ellenfél nyert, és magabiztosan várhatta az egy héttel később sorra kerülő visszavágót. Bulgáriában azonban a Dózsa nagyon összeszedetten és jól játszott, 5:3-ra győzött 13-szoros bajnok riválisával szemben, így a lilák kerültek be a második fordulóba, amelyben az osztrák Klagenfurttal találkozhattak (és persze ott már simán ki is estek).   

1979-ben e napon kezdődött meg a bécsi nemzetközi férfi teniszverseny, amelyen klasszisunk, Taróczy Balázs nyolcadik kiemeltként biztosan hozta a papírformát és 6:3, 6:1-re legyőzte a francia Patrick Proisyt. Másnap azonban sajnos duplán is melege lett. Előbb a tornának otthont adó Stadthalle egyik helyiségében ütött ki tűz, ami nagy izgalmakat okozott, de a tűzoltóságnak sikerült félóra alatt eloltania a lángokat, így a küzdelmek zavartalanul folyhattak tovább. Kár, hogy a svéd Tenny Svensson 6:4, 6:4-gyel befűtött a magyar bajnoknak, aki ezzel kiesett.

1999-ben e napon Charles Barkley, a Houston Rockets sztárja bejelentette: búcsúzni készül az aktív kosárlabdázástól. „Eljött az idő. Ez van. Egyetlen kérdésre sem válaszolok ezzel kapcsolatban. Itt az idő és kész" – mondta a 36 éves „Sir" Charles, aki azért egy utolsó idényt még hagyott magának az addig hiába üldözött bajnoki cím megszerzésére. Az akkor épp sérüléssel bajlódó olimpiai bajnok, aki már sokszor fenyegetőzött búcsúval, azt ígérte, hogy két nappal később, a Houston–Detroit meccs szünetében teszi hivatalossá visszavonulási szándékát – és így is történt. Barkley három NBA-klubban töltötte pályafutását (Philadelphiában nyolc, Phoenixben és Houstonban négy-négy évet), és ha nem számítjuk Dream Teambeli tagságát (kétszer is ötkarikás aranyérmes lett), akkor inkább az egyéni sikerei domináltak, hiszen ligabajnok sosem lett. Viszont ötször választották be az NBA első számú ötösébe, ötször a másodikba, egyszer pedig a harmadikba, ami 11 All Star-gála-részvételt jelentett, és ezeken 1991-ben a legjobbnak szavazták, míg két évvel később az egész bajnokság MVP-je lett. A ma már népszerű televíziós szakkommentátorként dolgozó klasszis erőcsatár az NBA egyik legjobb lepattanózója volt.

2009-ben e napon az Everton az angol futballtörténelem holtversenyben második legsúlyosabb vereségét szenvedte el a nemzetközi porondon, amikor tartalékosan – 11 játékosát nélkülözve, felforgatott védelemmel – 5–0-ra kikapott Lisszabonban a Benficától. Az Európa-liga csoportkörének harmadik fordulójában megrendezett meccs előtt hiába figyelmeztetett David Moyes menedzser a portugálok dél-amerikai légiósaira (összesen 16 volt belőlük...), az argentin Aimar gólpasszt adott (a brazil Luisaónak), honfitársa, Saviola két gólt szerzett, a brazil Ramires kiválóan játszott – a főszerepet azonban nem ők, hanem az egy perc alatt duplázó paraguayi Cardozo, illetve a négy gólt is előkészítő argentin Di María követelte magának. A The Telegraph szerint nem történt más, csak érvényesült a Benfica mottója: e pluribus unum – a sokból egy. A lap úgy látta, hogy az azóta már a Real Madridban futballozó Di María extrát nyújtott, a többiek meg hozták magukat. Ha még valaki csatlakozott volna a szintjéhez, a liverpooliak beérhették volna az angol negatív rekorder London XI nevű vegyes csapatot, amely a VVK első döntőjében (1958) hattal kapott ki Barcelonában – de így is hozzájárultak ahhoz, hogy az angol alakulatok az egyik legrosszabb játékhetüket éljék át, hiszen hat képviselőjük közül ezúttal csak kettő tudott nyerni. Visszatérve az Evertonra. A Fény Stadionjában helyet foglaló drukkerei a második félidei hazai henger beindulása után, körülbelül az utolsó fél órában már semmit sem láttak: kínjukban inkább hátat fordítottak a pályának... Végül együttesük másodikként továbblépett a csoportból, ám az első kieséses körben egy másik portugál gárda, a Sporting jelentette a végzetüket (véletlenek nincsenek, ezúttal egy sima hármast kaptak Lisszabonban ...), míg a Benfica még ment két kört, mire megállította – éppen a másik liverpooli gárda, az FC...