Megható búcsú a magyar pingpongzsenitől

Bátorfi Csilla 2007 tavaszán vonult vissza, és mivel a szükséges tanfolyamokat már korábban elvégezve tudatosan készült a tréneri pályára (is), május elsejétől az olasz tehetség, Nikoleta Stefanova edzője lett. Ennyivel azonban „nem úszta meg" – túl fontos szereplője volt ahhoz az asztalitenisz világának, hogy csak úgy szép csendben lelépjen a színről...

A szombathelyi születésű sportoló saját bevallása szerint 1977-ben kezdett asztaliteniszezni, és 1980 táján érezte úgy, hogy ebből valami jó is kisülhet – több mint három évtized távlatából a legkevesebb, ami elmondható, hogy tényleg kisült... A legtöbbször a foghatatlan, trükkös szerváival kergette őrületbe az ellenfeleit, míg az adogatásain kívül elsősorban a tenyeresére volt büszke, no meg arra, hogy hosszú pályafutása során mindvégig jók maradtak az idegei. Márpedig ehhez a játékhoz ezen a szinten ez nélkülözhetetlen.

Az őt 1978-ban szerződtető Tolnai Vörös Lobogó zászlóvivője is lehetett volna, ha 1984-ben nem igazol a BSE-be, 1991-ben a vajdasági Kikindára, rá egy esztendőre pedig Langweidbe. Német klubjában 15 éven át remekelt, amit – egyebek között – három BEK- és hét ETTU-kupa-diadal jelzett, no meg az, hogy a kisváros egyik utcácskáját róla nevezték el!

Egyik legnagyobb sikerét már 17 évesen elérte, amikor Prágában megnyerte a kontinensbajnokság egyéni viadalát. E szenzációs 1986-os „magánszámát" követően még nyolcszor állhatott fel az Eb-dobogó felső fokára: ötször valamely páratlan páros (előbb Urbán Edit, majd Wirth Gabriella, végül kétszer Tóth Krisztina oldalán – akivel 1995-ben vb-n is bronzot szerzett –, illetve egyszer vegyes párosban a horvát Zoran Primoraccal), háromszor pedig a legütősebb csapat (Magyarország) tagjaként, amellyel a világbajnokságokon háromszor volt elődöntős. Egyéniben pedig nyert még három Európa Top12-t is...

Három kivétellel (1997, 1999 és 2004) minden évben gazdagabb lett legalább egy, rangos viadalról hazahozott éremmel, míg a magyar válogatott összeállítása 22 esztendeig kezdődött az ő nevével – és nem az ábécésorrend alapján...

Még nagyobb bravúr, hogy egészen a búcsújáig nem rendeztek nélküle ötkarikás játékokat (mármint pingpongban): 1988-ban került fel a programba a sportág, és Bátorfi Csillán kívül egyetlen másik női versenyző sem állt asztalhoz öt olimpián. (Ezen a dicsőségen a következő hat férfivel osztozik: Ilija Lupulesku, Jörgen Persson, Zoran Primorac, Jörg Rosskopf, Jean-Michel Saive, Jan-Ove Waldner.) Legközelebb 2000-ben járt az éremszerzéshez, amikor a harmadik helyért zajló pároscsatát – Tóth Krisztinával együtt – csak döntő szettben 21:19-re veszítette el a dél-koreai riválissal szemben.

Nem véletlen, hogy mindezt nagyra tartva még a világ abszolút legjobbjának számító kínaiak is kivételt tettek: gálákra szóló meghívást nem szoktak elfogadni, de a Bátorfi Csilla tiszteletére rendezendő ünnepre eljöttek Budapestre!

(Apró, idevágó kitérő: régóta megkérdőjelezhetetlen Kína dominanciája. Övék – az egyéni vb-k minden versenyszámát egybevéve – a legutóbbi három torna mind a 15 aranyérme, az elmúlt 40-ből pedig 38 elsőség, de a csapatok világbajnokságain sem kisebb a fölényük... A hetvenes évek közepétől alig lehet megszorongatni őket a nőknél: egyesben 1979 óta csak egyszer nem kínai volt a világbajnok, és 1973-tól idénig a csapatversenyt is csupán egyszer nem a kínaiak nyerték meg.)

Most már még jobban el tudjuk helyezni azt a versenyzőt, aki miatt a belépők egytől egyig elővételben elkeltek a 2007. október 9-i, körcsarnokbeli rendezvény előtt, pedig az egyik sporttelevízió is élőben közvetítette a nagy érdeklődéssel várt eseményt. Már jóval a kezdés előtt sejteni lehetett, hogy a hangulat remek lesz – méltó a lezáruló pályafutáshoz. Zsúfolt ház, igazi gálahangulat, valamint a sportág történetének két legeredményesebb nemzetét képviselő játékosok...

A pingpongoscsalád fiatal és idősebb tagjai, fiatal lányok és öltönyös, idősebb urak, ismerős és ismeretlen arcok, a közel- és a távolabbi múlt számos klasszisa bukkant fel. És persze az est – Bátorfi melletti – főszereplői: az aktuális Európa-bajnok magyar női asztalitenisz-válogatott tagjai mellett a világbajnok kínaiak (azaz a legjobbak közül is a legjobbak) jöttek el a Körcsarnokba, hogy egy csodálatos játék csodálatos egyénisége előtt tisztelegjenek.

Már a kezdő attrakció, a Magyarország–Kína gálameccs előtti bemelegítés sem volt akármi. Aki látta, nemigen felejti el azt a néhány másodpercet, amikor az aktuális olimpiai bajnok és világelső Cseng Ji-ning, a vb-címvédő Kuo Jüe és az ezüstérmes Li Hsziao-hszia, a világ legjobb pingpongosai hármasban forgózni kezdtek, míg végül utóbbi kettő hangosan kacagva „kiejtette" Csenget.

A kínaiak produkcióját is nagy üdvrivalgás fogadta, ám ezt össze sem lehetett hasonlítani azzal a vastapssal, amely a könnyekig meghatott ünnepeltet üdvözölte, miután Adham Sharara, a nemzetközi és Benedek Fülöp, a magyar szövetség elnöke is köszöntötte őt.

Jöhetett az első meccs, Póta Georgina és Li Hsziao-hszia találkozója. Az első poént még gyér taps fogadta (naná, a kínai érte el), ám a második után már az egész lelátó a Statisztika szőke klasszisát ünnepelte, vagy épp szisszent fel, amikor egy-egy pörgetés milliméterekkel elkerülte az asztalt.

Végül azonban nemcsak az első szettet megnyerő Pótának, de Kuo Jüe ellen Lovas Petrának, illetve a Kuo Jüe, Csang Ji-ning duó ellen a Póta, Tóth Krisztina kettősnek is fejet kellett hajtania (utóbbiak szintén elcsíptek egy játszmát). Főleg a legfiatalabb kínai bizonyult mérsékelten udvarias vendégnek: Kuo Jüe (aki valódi „pingpongzombi": a zágrábi világbajnokság háromnegyedét hasonlóan szenvtelen arckifejezéssel játszotta végig) nem adott sok lehetőséget a parádézásra – hatékony célpingponggal győzött.

Közben számosan emlékeztek vissza Bátorfi pályafutására vidám és megindító gondolatokkal. Az egykori Európa-bajnok csapattárs, az alkalomra Németországból hazalátogató Urbán Edit például a vele közösen vívott kispályás focimeccseket elevenítette fel – az ünnepelt ballal állítólag nem valami labdaügyes. A horvát Zoran Primorac pedig – aki ugye Eb-t nyert Csillával 1994-ben – elárulta, az általánostól eltérően náluk nem a férfijátékos volt a főnök...

Aztán elhalkult a terem. A búcsúzú klasszis karrierjét bemutató kisfilmet csak egy-egy Eb-győzelem és a drámai csatában elveszített olimpiai bronzcsata felvételeinél szakította meg a dörgő taps.

Majd jött az első meglepetés. Bár a bemelegítés előtt Tóthnak el kellett tessékelnie Boros Tamarát (egy másik vb-bronzérmest...) „örökös" társa mellől, akivel tizenhárom esztendőn át szerepeltek egymás oldalán, a legendás ötkarikás negyedik páros még egyszer összeállt Boros és Primorac ellen. Bátorfi kissé megilletődötten lépett ugyan oda az asztalhoz, de hamar átragadt rá is a társak – főleg a végére teljesen „megvaduló" Primorac – jókedve. Azt pedig nyilván mondani sem kell, a végén ki győzött...

A meghatottan mosolygó ünnepeltet percekig tartó vastaps búcsúztatta, és a közönség soraiban sem kellett kutatni a megrendült arcokat – Adham Sharara szemébe például saját bevallása szerint sem könnyű könnyeket csalni, ehhez képest az ITTF-elnök nem teljesen száraz szemmel adta át a szervezet emlékérmét az ünnepeltnek, Kamuti Jenő főtitkár pedig a Magyar Olimpiai Bizottság legmagasabb kitüntetését, a MOB-érdemérmet nyújtotta át. Végül az egykori játékostársak, edzők, nagyobbnál nagyobb bajnokok köszöntek el egy-egy jelképes utolsó ütéssel a legendától.

– Milyen érzésekkel várta a gálát?
– Az elején nagyon meghatódtam, azt hiszem, meg sem érdemlem ezt az ünneplést – felelte aznap este a Nemzeti Sport érdeklődésére Bátorfi Csilla.

– Más lesz az élete mostantól?
– Különösebben nem változik. Amikor a tavasszal abbahagytam a játékot, már lezártam magamban pályafutásom e szakaszát.

– Mivel búcsúzik el a közönségtől?
– Szeretném megköszönni ezt a 22 évet a magyar szövetségnek, a családomnak, az edzőimnek, mindenkinek, aki mellettem állt. Most nem tudok mást mondani, csak köszönetet.

– Van rá esély, hogy valaha még játékosként látjuk az asztal mellett?
– Nem. Azt hiszem, így teljes, gyönyörű a pályafutásom.

– Mely sikerekre emlékszik vissza a legszívesebben?
– Az első Európa-bajnoki címem és a sydneyi olimpiai negyedik hely áll a szívemhez a legközelebb.

– Trénerként Olaszországban folytatja a pályafutását. Van rá esély, hogy valaha Magyarországon dolgozzon?
– Itthon kialakultak a válogatottak mellett dolgozó edzői stábok, amelyek szállítják is a szép eredményeket. Kár lett volna változtatni rajtuk. Olaszországban viszont éppen edzőt kerestek, így kézenfekvő volt, hogy elfogadjam az ajánlatukat. De egyáltalán nincs kizárva, hogy valamikor majd Magyarországon dolgozzak.

1957-ben e napon játszották a Rapid Wien–Milan első körbeli BEK-párharc visszavágóját. A bécsi meccsen a házigazdák már 5:1-re is vezettek – többek között a magyar származású Josef Bertalan gólja révén –, de aztán Gastone Bean szépített (5:2), így 6:6 lett a két mérkőzés összesítése, vagyis harmadik meccset kellett vívni. Az osztrákok balszerencséje még a milánói odavágón „alapozódott meg", amikor az influenza két legendás játékosukat – a ma már egyaránt stadionnak nevet adó Ernst Happelt és Gerhard Hanappit – ledöntötte a lábáról a láz, konkrétan az influenza ázsiai válfaja, és minden kezelés dacára ágyban kellett maradniuk. A lombardok esélyei ezzel jelentősen megnőttek, de sikerük ellenére olyan gyengén futballoztak, hogy saját közönségük fütyülte ki őket. A Volksstimme című lap a játékvezetőn kérte számon a vereséget, mondván, a bíró nem adott meg a Rapidnak egy nyilvánvaló büntetőt, két durva szabálytalanságot pedig nem torolt meg (az egyik esetben a nem sokkal korábban igazolt argentin Ernesto Grillo úgy belefejelt Lambert Lenzinger orrába, hogy az el is törött). Így lett az eredmény 4:1, ami utóbb a 2:5 miatt elegendőnek bizonyult a harmadik mérkőzés kiharcolásához. Ott aztán az olaszok 4:2-re nyertek a semleges Zürichben, majd meg sem álltak a döntőig, s csak a Real Madridnak adták meg magukat – hosszabbítás után...

1967-ben e napon jelent meg az a szívmelengető hír a Népsportban, mely szerint Brian Glanville, a neves angol futballszakíró a világ leggólerősebb csatárai között emlegette Farkas Jánost, aki nemcsak az előző évi vb-n tűnt ki (a brazilok elleni hatalmas góljával), hanem sok más találkozón is – épp a múlt héten foglalkoztunk a franciáknak rúgott mesternégyesével –, így például másfél héttel e kishír leközlése előtt az NDK ellen. A keletnémeteket a Népstadionban az ő triplájával, valamint az egész válogatott parádés játékával vertük meg 3:1-re. Jó formáját látva tette a szigetországi tollforgató a Vasas csatárát szubjektív listájának harmadik helyére – nem akárkik, hanem Pelé és Eusébio mögött!

1977-ben e napon került sor az F1-es idény utolsó előtti állomására, a Kanadai Nagydíjra. A mosporti pálya rengeteg kritikát kapott, főleg egyenetlen felszíne és nem megfelelő kifutózónái miatt, amit csak aláhúzott két súlyos edzésbaleset. Nem véletlen, hogy a ringnek ezzel végleg „befellegzett", a következő szezontól már Montreal várta az országba érkező száguldó cirkuszt. Mivel a munkaadójával összekülönböző Niki Lauda az előző versenyen, Watkins Glenben bebiztosította második világbajnoki címét, ezúttal már nem indult, és Carlos Reutemann mellé a Ferrari az élete második GP-jén startoló későbbi legendát, az így saját hazájában rajthoz álló Gilles Villeneuve-öt ültette a helyére (a bátorságáról, vakmerő és látványos vezetési stílusáról, valamint lazaságáról híressé vált kanadai előzőleg a McLarennél kapott egy lehetőséget, de a maranellóiak kínáltak neki „rendes" szerződést). A lotusos Mario Andretti és mellőle az előző évi vb-első James Hunt (McLaren) vághatott neki a viadalnak az élről, és ők ketten olyan tempóval haladtak, hogy a 61. körben már a harmadik helyezett Jochen Masst (a másik McLarennel) is lekörözni készültek. Csakhogy a brit és a német félreértette egymást, összeütköztek, és csak Mass tudott továbbmenni, aki végül harmadik lett a tyrrelles Patrick Depailler mögött. Andretti tűnt tehát befutónak, de három körrel a leintés előtt szétesett a Cosworth-motorja. Így örökölte meg az első helyet 1978 (leendő) világbajnokától 1979 (leendő) világbajnoka, Jody Scheckter, akinek ezzel biztossá vált az összetettbeli második helye. Harmadszor nyert abban az esztendőben – óriási teljesítmény ez egy újonc istállótól. Hiszen a dél-afrikai pilóta az osztrák származású olajmilliomos kanadai tulajdonosáról elnevezett Wolf-csapat színeiben szerepelt, amely a konstruktőrök között negyedik lett – ám ezzel el is lőtte a puskaporát, és újabb két idény után majd eltűnt a porondról.  

1987-ben e napon rendezték Miskolcon, a népkerti sporttelepen a salakmotoros csapatbajnokság országos döntőjét. A szakemberek előzetesen a debrecenieknek adták a legtöbb esélyt, de mivel az együttesben csak a sportág (későbbi) legnagyobb hazai sztárja, Adorján szerepelt tudásához méltóan, nem kis meglepetésre a címvédő Hajdú Volán – amelyben még Bódi, Tihanyi, Hajdú és Oreskó indult – dobogóra sem került... Az első helyért sokáig rendkívül kiélezett csata zajlott három együttes között, ám a hajrában váratlan események történtek. A házigazda miskolciak veterán menője, Sziráczki előbb láncszakadás miatt kényszerült kiállásra, majd pedig az újabb rajt után kiszaladt alóla a motor, és így értékes pontokat vesztett. A végső győzelmet a fennállása során először diadalmaskodó Nyíregyházi Volán Dózsa (27 pont) szerezte meg Petrikovits vezérletével a 26 pontos vendéglátó gárda, a Borsodi Építők Volán (26, legjobbja Újhelyi volt) és a szegedi Tisza Volán (22, Kocsó) előtt. A hajdúságiak 20 ponttal „kullogtak" mögöttük.

1997-ben e napon a Bundesligában szereplő Borussia Dortmund vezetői fejenként ötezer márkára büntették a csapat két válogatott sztárját, Jürgen Kohlert és Stefan Reutert, akik nyilvánosan kritizálták az együttes nyáron kinevezett olasz edzője, Nevio Scala tevékenységét. A Bielefeldtől elszenvedett bajnoki vereség alkalmával Reuter rossz cserék sorozatával vádolta a Parmával KEK-et, UEFA- és európai Szuperkupát nyerő trénert, Kohler pedig erősen helyeselt. Scalának korábban egy harmadik világbajnokkal is volt konfliktusa: Andy Möller azt kifogásolta, hogy a szakvezető a csatársorban akarja játszatni... Azt a csatát Möller nyerte, maradt a középpályán, most viszont az edző mellé állt az az évi BL-győztes BVB elnöksége. A csapat azonban nagy csalódásra csupán a 10. helyen zárta majd az aktuális szezont...