Domenech mellett mind kiálltak Ribéryék

A 2010-es vb selejtezőinek derekáig sem jutottunk, amikor több országban máris állt a bál. Az egyik legforróbb szék 2008 októberében Raymond Domenech francia szövetségi kapitány alatt parázslott. Pedig ha onnan további két és egynegyed esztendőnyit visszalépünk az időben, és 2006. július kilencedikén este nyolc tájban bekukkantunk a berlini Olimpiai Stadionba, a játéktér mellett ott látjuk a szakvezetőt; elegánsan, öltönyben-nyakkendőben, amint csillogó szemmel énekli a Marseillaise-t.

Vb-döntőn résztvevőként hallgathatta hazája himnuszát – vágyhat-e ennél többre egy edző? Elvárhat-e ennél jobb eredményt egy szurkoló a nemzeti csapat vezérétől? Naná, a győzelmet – és a tréner nyilván egy kis megbecsülést sem sajnált volna magától. Fájdalom: ez esetben, a Zidane-féle (mellbe) fejesről elhíresült meccs sem győzelmet, sem megbecsülést nem hozott...

Az egyik feltételezi a másikat, mindkettő hiánya pedig előrevetíti a biztos bukást. A balul sikerült legutóbbi Európa-bajnokság után – részben a taktikai hibák, részben a szerencsétlen kapitányi megnyilvánulások következtében – már nagyon megromlott a viszony Domenech és tágabb értelemben vett közönsége (a szakma és a közvélemény egy része, a sportsajtó) között, amit a L'Équipe egyik akkori száma híven szimbolizált. A sportnapilap munkatársai tíz kérdést fogalmaztak meg, és oldalszéles címben szólították fel a Románia elleni mérkőzésre készülő szakembert a válaszadásra.

„Úgy érzi, hogy a további sorsáról a jövő héten döntő szövetségi bizottság tagjai őszintén kívánják a romániai sikert?" „Gondolja, hogy bíznak még önben a játékosai?" „Kész a lemondásra abban az esetben, ha csapata elbukik Romániában?" „Didier Deschamps követheti önt a kapitányi székben a jövő héten?" Ízelítőül ennyi is elég, e négy kérdésből leszűrhető, hogy a kapitány helyzete tarthatatlanná vált.

Már az is meglepetésnek számított, hogy a kínos Eb-szereplés után megtarthatta az állását, a vb-selejtezők botrányos rajtja (3–1-es vereség az osztrákoktól) után pedig sokan már biztosra vették a távozását. Mégis maradhatott, a csapat legyőzte a szerbeket, ezúttal pedig az állásáért harcolhatott Konstancán a románok ellen – de nehezen volt elképzelhető, hogy a „kékek" vele fejezzék be a ciklust (noha maga Domenech nem hajlott az önkéntes távozásra).

A már többször emlegetett tavalyelőtti Európa-bajnokságon épp a románok elleni 0–0-val kezdődött a franciák vesszőfutása, ám ezen az októberi vb-kvalifikációs meccsen nem egészen húsz perccel a kezdő sípszó után a „kékek" szurkolói alighanem nosztalgiával idézték fel azt a korábbi napot. Az 5. percben ugyanis Patrice Evra hibázott, míg a 17.-ben Dorin Goian már a lendületesen kezdő ellenfél második gólját fejelte...

William Gallas sérülése miatt várható volt, hogy az addig sem biztos francia védelem sebezhető lesz, tetejébe a meccs előtt Patrick Vieira, a csapatkapitány is beteget jelentett – így régóta hiányolt két alapjátékosuk közül csak Franck Ribéryt köszönthették újra soraikban a vendégek.

Akik lassan tápászkodtak fel a két gyors mélyütésből, ám a szünet előtt sikerült visszahozniuk a reményt: Yoann Gourcuff labdáját Ribéry állítgatás nélkül a hálóba vágta. A gól nem változtatta meg Domenech néhány perccel korábbi elhatározását, a kapitány Karim Benzema behozatalával támadóbbá tette csapatát. A játékrészből hátralévő időben a franciák birtokolták többet a labdát, mégis Adrian Mutu fejelt kis híján gólt.

A fordulás után a románok taktikusan, és ahogyan fáradtak, egyre többet szabálytalankodva óvták az eredményt – egészen Gourcuff 69. percbeli hálószaggató bombájáig. Hogy a látványos és bravúros talpra állás, valamint a pontmentés elég-e a francia kapitánynak állása megtartásához, ekkor még nem lehetett tudni.

 

 

A mérkőzést megelőző és természetesen a kilencven percet is jellemző feszültség dacára Ribéry kimondottan vidáman nyilatkozott a 2–2-re végződő csata után. A kétgólos hátrányt ledolgozó franciák kulcsembere arról is beszélt, hogy Raymond Domenech szerinte megőrizhesse a posztját.

„Elsősorban önmagunkért játszottunk, de a kapitányunkért is. Szeretnénk, ha velünk maradna a folytatásban" – mondta a középpályás, utalva arra, hogy a Francia Labdarúgó-szövetség (FFF) végrehajtó bizottsága négy nappal később készült megvonni a fiaskóval végződő Európa-bajnokság óta eltelt időszak mérlegét. Nem érkezett hír arról, hogy pontos kritériumrendszert állítottak volna a kapitány elé a nyáron, ugyanakkor nem volt titok: a szaksajtó és a közvélemény egy része azt várta az FFF-től, hogy meneszti Domenechet.

A kerettagok szinte egyöntetű szimpátianyilvánítása – a meccs előtt Gallas, Vieira, a találkozó után Thierry Henry – nem könnyítette meg a döntéshozók helyzetét; abban viszont mindenki egyetértett, hogy a továbbjutás kivívása csak nyugodt légkörben képzelhető el. Maga Domenech ezúttal sem foglalkozott a saját sorsával, csupán a vb-kvalifikációt tartotta lényegesnek; mint mondta, a pontbeli lemaradás jelentéktelen, és a második félidőben látottak alapján biztos a továbbjutásban.

Ezután következett 14-én a Párizsban megrendezett felkészülési mérkőzés, amikor is a népes tunéziai szurkolótábor kifütyülte a francia himnuszt. Viszont a megbántott vendéglátók Henry kettő és Benzema egy góljával 3–1-re legyőzték arab riválisukat, és ez megadta a végső lökést a másnap összeülő illetékes szakemberek választásához.

Amely aztán valójában szembement a népakarattal: hiába a korábbi arcpirító kudarcok, továbbra is Raymond Domenech irányíthatta a válogatottat. Nyilván sokat nyomott a latban, hogy a közvélemény és a sajtó jól érzékelhető támadásai ellenére az együttesből szinte mindenki ragaszkodott az 56 esztendős kapitányhoz – a döntéshozó testület húsz tagja egy kivételtől eltekintve teljes mellszélességgel kiállt a szakvezető mellett, így a szerződésében foglaltak szerint eddig az évig az övé lehetett a „kékek" kispadja.

„Most, amikor érzékelhető az előrelépés a csapatnál, túl kockázatos lett volna a kapitánycsere. Azzal, hogy Raymond a helyén maradt, újabb fontos lépést tettünk előre, úgyhogy a továbbiakban békén hagyhatják őt" – fogalmazott Jean-Pierre Escalettes, a Francia Labdarúgó-szövetség elnöke.

Erről a bizonyos előrelépésről annyit, hogy a megelőző vb finalistája végül csak második lett a kvalifikációs csoportjában Szerbia mögött, így pótselejtezőre kényszerült, melynek párizsi visszavágóján a hosszabbításban Henry egyértelmű kezezése után szerzett egyenlítő találattal jutott ki a világbajnokságra (az írek újrajátszást követeltek, de sikertelenül, holott még a „vétkes" csatár is elismerte a turpisságot). A francia újságok dicstelen sikerről írtak, s egyedül a szövetségi kapitány nem látta a szabálytalanságot, szerinte csak a szurkolók beszéltek erről...

Külföldön már ekkor jelentősen esett a csapat népszerűségi indexe, míg a franciák a vitatható továbbjutás kapcsán még megosztottak voltak, ám a vb-n aztán gyakorlatilag mindenkinél betelt a pohár.

Nicolas Anelka, az együttes támadója a mexikóiaktól elszenvedett vereség szünetében összeszólalkozott a szövetségi kapitánnyal, aki emiatt hazazavarta a csatárt. Erre válaszul a játékosok (egyöntetű utólagos bevallásuk szerint közös elhatározással) sztrájkba léptek a házigazdák elleni utolsó mérkőzés előtt – amiért egyébként utóbb a hangadók különböző mértékű eltiltást kaptak hazájuk szövetségétől.

„Ha nem én kezdem el, akkor más teszi meg, mert robbanásveszélyes volt a hangulat a keretben" – nyilatkozta Anelka, míg (a csapatkapitányi címről való lemaradása miatt amúgy sértődött) Gallas még egyértelműbben elítélte a szakvezetőt: „Az igazi probléma az edző volt. Kommunikációs gondokkal küszködtünk: Domenech nem volt hajlandó semmit és senkit meghallgatni. Sok játékos egyáltalán nem is beszélt vele, miután úgysem volt érdemes... Én is befogtam a számat, tettem, amit mondott. Az edzés bojkottálásával tiltakozni akartunk a szövetségi kapitány és a szövetség akciója, Anelka hazaküldése miatt."

Mondani sem kell, a reménytelen játék és az egész országra szégyent hozó morális válság miatt a franciák gyorsan és dicstelenül távoztak Dél-Afrikából – ahogy Domenech is az alakulat éléről. Mindezt talán megelőzhették volna a szövetség vezetői, ha két éve egy kicsit előre (vagy jövőbe) látóbbak...

 

 

1958-ban e napon slendriánság, nemtörődömség sújtotta a Vasas 28 éves sportolóját, Havasi Istvánt, aki a Népstadionban csúcskísérletre készült az egyórás és a 15 km-es gyaloglásban is. Egyesülete előre bejelentette a szövetségnél az eseményt, amelyet a sportlap is meghirdetett. Ehhez képest az atléta tervét elvileg támogató klub elfelejtkezett gondoskodni olyan „csekélységről", mint a versenybírák biztosítása. Nem volt sem óra, sem versenybíró, azaz semmi és senki, ami/aki a kívánt rekord hitelesítéséhez szükséges lett volna – egyedül a versenybíróság elnöke jelent meg időben a helyszínen...

1968-ban e napon szerezte meg a magyar küldöttség az első aranyérmét a mexikóvárosi olimpián. A női gerelyhajítók között a négy évvel korábban Tokióban ezüstérmes Rudasné Antal Márta 56.38 méterrel kezdett, de honfitársa, a 22 éves Németh Angéla túldobta 57.66-tal. Sajnos az utánuk következők közül a címvédő román Mihaela Penes 59.92-vel indított – ám szerencsére ezúttal nem sikerült az első kísérletével úgy eldöntenie az elsőség sorsát, mint 1964-ben. A második sorozatban ugyanis a fiatalabbik magyar nagyszerű ívben hajította el a szert, és óriási taps fogadta, amikor a hirdetőtáblán megjelent a 60.36 méteres eredmény – országis csúcs, a világ az évi legjobbja, amellyel Németh az élre állt. Az ellenfeleket sokkolta ez a fejlemény, többnyire nem tudták magukból kihozni a rejtve maradó tartalékokat, és sok volt az érvénytelen kísérlet. Senki sem tudott javítani, egyedül az osztrák Eva Janko, aki 58.04-gyel leszorította a dobogóról Rudasnét. A végén már csak Penes utolsó kísérlete előtt kellett szurkolnunk, de mivel gerelye szektoron kívülre szállt, lehetett kezdeni az ünneplést! Összesen amúgy tíz olimpiai aranyig jutottunk Mexikóban – ami az éremtáblázat negyedik helyéhez volt elegendő, sőt hajszál híján a harmadikhoz! –, míg az év sportolónőjének megválasztott Németh Angéla a következő esztendőben az Európa-bajnokságon is diadalmaskodni tudott (s így az említett szavazáson is duplázott).

1978-ban e napon nem akárkit vert meg éljátékosunk, Taróczy Balázs a barcelonai salakpályás tenisztornán: az elődöntőben a csehszlovákok ifjú titánját, a még csupán 18 esztendős Ivan Lendlt múlta felül 6:2, 7:5-re. A későbbi nyolcszoros Grand Slam-győztes ellenfél – aki néhány évvel később már amerikai színekben aratta sikereit – abban az évben robbant be, ugyanis mind a Roland Garrost, mind Wimbledont megnyerte a juniorok között, akiknél ő volt a világelső. A 24 éves magyar versenyző ezután sem torpant meg, és másnap a fináléban egy akkor még a csehnél többre tartott klasszis, Ilie Nastase fölé kerekedett hatalmas, mintegy négyórás csatában: a kiismerhetetlenül játszó románnal szemben ő irányított, és végül 1:6, 7:5, 4:6, 6:3, 6:4 lett az eredmény a javára. Az élete negyedik egyéni tornagyőzelmét (az összesen 13-ból) megszerző magyar teniszező jobb erőnlétének köszönhetően bizonyult jobbnak nyolc esztendővel idősebb vetélytársánál, aki ekkor már túl volt pályája zenitjén, viszont a hetvenes évek elején öt GS-viadal döntőjében is felléphetett, és kettőn nem is akadt nála jobb (1972: US Open, 1973: Roland Garros). Taróczy e sikere révén az év végére bekerült a világranglista első húsz helyezettje között, ahol aztán négy esztendőn át „szívhatott magaslati levegőt"..

1988-ban e napon nevezték ki a Vasas labdarúgócsapatának élére Mészöly Kálmánt, az egyesület egykori legendás, sokszoros válogatott játékosát. Elődjét, Őze Istvánt egyúttal visszaminősítették pályaedzőnek. Mészöly nem most került először az angyalföldiek kispadjára: már 1978-tól ő volt a szakvezető, és két idénye közül a másodikban bronzérmet nyert a gárdával. Első szövetségi kapitánykodását követően, 1983-ban visszament a klubhoz, és ezúttal is az első hatban tudtak végezni, mint az addigi két alkalommal is. Igaz, nem békés körülmények között jött el a Fáy utcából, mert a játékosok beadványt szerkesztettek ellene (érdekesség, hogy most, bő négy évvel később négyen még mindig ott voltak az együttesnél az egykori „lázadók" közül, tehát velük is együtt kellett dolgoznia – akárcsak fiával, az ekkor már a nemzeti csapatban is megforduló Gézával!). Ezúttal tehát, miután megjárta Törökországot, harmadszor vállalta el a piros-kékek irányítását, és bár idény közben, nehéz helyzetben vette át a társaságot, az év végi 14. hely sem adott okot az elégedettségre, így nem csoda, hogy nem is töltötte ki a kétéves szerződését.

1998-ban e napon egy olyan labdarúgó Eb-selejtezőt is játszottak, amelynek eredménye mai olvasó számára elég meglepő, valamint kicsit kapcsolódik a magyar válogatott keddi sikeréhez is. Törökország 1972 óta nem tudta legyőzni tétmérkőzésen Finnországot, ami a Galatasaray stadionjában ezúttal sem sikerült. De ezt nem lehetett papírformának tekinteni, mivel az északiak sosem számítottak különösebben acélosnak, és bár régen a félholdasok sem, az 1996-os kontinensbajnokságra már kijutottak, s mint tudjuk, négy évvel ezután vb-bronzérmet szereztek. Ezúttal a vendégek már a 6. percben vezetéshez jutottak szereztek Paatelainen révén – részben azt kihasználva, hogy az esőzéstől mély talajon a helyiek rövid passzos játéka nem érvényesülhetett kellően –, és ügyes kontráik egyike végén a második félidő elején Johansson találatával tovább növelték az előnyüket. Húsz perccel később Ogün ugyan szépített, de a tizenkilencre lapot kérve még inkább rohamozó törököket a 97. percben megint megtréfálta egy finn ellenakció – vagyis Litmanenék ugyanúgy az utolsó utáni pillanatban tudtak gólt szerezni, mint ahogy egy esztendővel korábban (no meg most kedden) ők kaptak a magyaroktól... Egyébként a „jó öreg" Jari adta meg a kegyelemdöfést, de volt korábban egy gólpassza is az Ajax csillagának. Rajta kívül pedig a minap csak a cserék között ülő Johansson, no meg Hyypiä volt ott már akkor is a kék-fehérek együttesében a mieink ellen kedden kiállók közül – ők viszont társaikkal a csoportjuk élére ugrottak, megelőzve isztambuli áldozatukat, valamint Németországot. Más kérdés, hogy mire a csoportküzdelmek véget értek, messze leszakadva már csak a harmadik helyen tanyáztak a Nationalelf és az újbóli Eb-részvételt majd pótselejtezőn kivívó törökök mögött.