A debreceniek az aranyküszöbhöz értek

B. G.B. G.
Vágólapra másolva!
2010.05.09. 14:16
null
A Loki szurkolói öt éve értékes döntetlennek örülhettek a 27. fordulóban (Fotó: Mirkó István – archív)
Címkék
Öt éve is a Debreceni VSC játszotta (méghozzá ugyanúgy a 27. fordulóban, mint most) az NB I hajrájának kulcsmeccsét. Az idei fejleményektől eltérően azonban nem otthon, hanem idegenben lépett fel; nem a Videotonnal versengett, hanem főleg a Fradival; nem nyert, hanem értékes döntetlent harcolt ki; nem négy, hanem már hat pont előnynek örülhetett; és persze nem a „sokadik", hanem a legelső bajnoki címétől került karnyújtásnyira.

A 2004–2005-ös évadban három esztendőn belül harmadszor döntött egy májusi Ferencváros–Debrecen mérkőzés a bajnoki címről.

A két évvel korábbi találkozó igen csúnya fejezetként vonult be a magyar sporttörténelembe: az aranyra pályázó FTC nem bírt a Lokival, és bár a hazai játékosok hol szép, hol randa szóval igyekeztek jobb belátásra bírni a veszettül védekező vendégfutballistákat, azok csak kibrusztolták a 0–0-s döntetlent, ami az Újpesten 1–0-ra nyerő MTK elsőségét jelentette.

A lefújás után örömünnep helyett nagy hirig lett: aki a játékosok közül nem volt elég gyors és szemfüles, azt – köztük a házi gólkirály Tököli Attilát – elverték a Fradi-drukkerek, míg a pályáról levonuló hajdúsági edzőt, Szentes Lázárt egy huligán orvul hátba rúgta.

2004-ben – visszavágva az őszi 0–5-ért – a zöld-fehérek a rájátszás utolsó körében 3–1-re felülmúlták az előzőleg élen álló DVSC-t, amelyet ezzel még a saját esélyét a Népstadionba (1–1) elpuskázó Újpest is lehagyott. Az Üllői útiak pedig vigadhattak az „elcsent" aranyéremmel (a hat évvel ezelőtti drámai finisről éppen egy hete írtunk részletesebben).

Szóval 2005-ben a címvédő Ferencváros egymás után két győzelemmel (Pápán, majd a Békéscsaba ellen) hangolt az újabb nagy mérkőzésre, a jól kezdő vetélytársat a tabella tetején a 19. fordulóban leváltó, trónkövetelő debreceniek viszont – akik nem sokkal előtte Újpesten már befürödtek egy fővárosi kirándulásukkal – hat pont előnnyel érkeztek az Üllői útra. A sajtó által az „évad meccseként" vagy „aranymeccs" gyanánt beharangozott találkozó előttről kettő plusz kettő véleményt tartunk érdemesnek felidézni.

A szakértők közül Bene Ferenc gyakorlatilag összefoglalta a szikár tényeket: „a Fradinak még győzelemmel sem lesz könnyű utolérnie a Debrecent, amely pontszerzés esetén gyakorlatilag bajnok, mert vár rá még két nyerhető hazai meccs is". Garamvölgyi Lajos, a DVSC korábbi trénere pedig érthető szubjektivitással elemzett: „Nem csak azért, mert debreceni vagyok, de most igazolhatja a Loki, hogy jelenleg már övé a legjobb magyar csapat, és nyer az Üllői úton".

Az aktuális szakvezetők pedig ekképp vélekedtek: „A mai Ferencvárosban nincsenek sztárjátékosok, nincsenek olyan labdarúgók, akik egyetlen villanással eldönthetnének egy ilyen kiélezett mérkőzést – fogalmazott az azóta Ugandában és Skóciában is megsüvegelt László Csaba. – De csapatmunkával, alázattal és hatalmas akarattal igenis megverhetjük a Lokit."

Visszafogott volt az ellenoldal képviseletében Supka Attila is (aki fél évvel korábban, idény közben épp az FTC ellen debütált Szentes Lázár utódjaként, és a 2–0-s sikerrel nyílttá tették a küzdelmet, lefaragva Lipcseiék hatpontos előnyéből): „Ha egy nyílt sisakos meccsen csak egy pontot szerzünk, akkor sem leszek szomorú".

A csapatok aztán május 8-án, majdnem 8000 néző előtt tulajdonképpen a legerősebb felállásukban léptek pályára, imígyen: Szűcs L. – Vukmir, Gyepes, Botis, Huszti ­– Rósa D., Balog Z. (Bajevszki, 64.), Lipcsei P., Takács Á. (Penksa, 86.) – Sowunmi, Bartha (Vágner, 77.), illetve Csernyánszki – Kiss Z., Éger, Komlósi, László A. – Dombi (Madar Cs., 19.), Habi, Sándor T., Böőr (Hegedűs Gy., 60.), Halmosi – Kerekes Zs. (Bogdanovics, 73.).

Már a kezdő tizenegyek jelezték, hogy a vendégek tökéletesen megelégszenek egy ponttal is, hiszen Kerekes egyetlen ékként sétálgatott jó nagyokat a hazai védők között. A debreceniek a találkozó jelentős részében kényelmesen, akkurátusan futballoztak, és csak a második félidő végén vezettek néhány olyan gyors ellentámadást, amelyek révén akár nyerhettek is volna. Ez már akkor történt, amikor a Fradi négy csatárral játszott, a középpályája pedig szellősebb lett.

Más kérdés, hogy László Csaba húzhatott bármit, ez a gárda sehogyan sem tudott igazán veszélyessé válni. Maradéktalanul lehetett dicsérni a lelkesedésüket, érezni lehetett rajtuk az ambíciót, ám ennél több jó nem volt felfedezhető a teljesítményükben. Lipcsei és Rósa kivételével szinte csak véletlenül passzoltak jó helyre, elvétve sikerültek csupán a cseleik, kicsit is veszélyes lövést pedig egyáltalán nem küldtek az ellenfél kapujára.

Ezen a téren a debreceniek sem maradtak le mögöttük, ők is bemutattak néhány elképesztő ügyetlenséget, azaz a bajnoki aranyért harcoló két alakulatnak sikerült egy, a rangadó jelzőre méltatlan, alacsony színvonalú, csapnivaló mérkőzést összehoznia. Röviden: a Debrecen nem akart, az ezer sebből vérző Ferencváros pedig nem tudott nyerni, és ebből elszomorító összecsapás kerekedett ki...

„Az az érzésem, hogy ha tizenegy csatárt küldök pályára, akkor sem rúgunk gólt" – kesergett utóbb László Csaba, míg túloldali kollégája, Supka Attila a „taktikus, harcos meccs" után már bízott benne: a hat pont előny elég lesz a bajnoki elsőséghez.

Másnap, május 9-én a Nemzeti Sport az alábbi kiemelésekkel jelent meg: „A szél volt viharos, nem a futball", illetve bővebben: „Bár mindenki azt várta, hogy ez a meccs lesz a bajnokság csúcstalálkozója, mégsem volt az. A nagy tét miatt túlságosan óvatosan játszottak a vendégek, míg az FTC nem képes többre. Az antifutball végén azért a Loki-hívek bajnokként ünnepelték kedvenceiket – az aranyérmet Sándor Tamásék már csak elveszíthetik." A főcím is a lényeget fogalmazta meg: „Ezt már csak a Loki ronthatja el!".

Noha a vendégöltözőt a szurkolók és a csapat közös kis ünneplése ellenére sem vetette szét utóbb az öröm („nem számolgatunk, kizárólag a következő mérkőzésig tekintünk előre"), lehetett sejteni a végkimenetelt. Amely már a következő játéknapon el is jött: a DVSC a papírformának megfelelően lezúzta a Békéscsabát (5–1), a Fradi pedig 2–0-ra kikapott Pécsett, és ezzel megszűnt a matekozás.

A Debrecen – fennállása során először – bajnok lett az NB I-ben, amit azóta még három hasonló követett, és miközben kipróbálta a BL-t is, most készül az ötödikre. A Ferencváros pedig majdnem lemaradt a dobogóról: ha az utolsó fordulóban, a Honvéd–Fradi meccs utolsó előtti percében Sowunmi Thomas nem szerez gólt, akkor az FTC csupán a 4. helyen végez a bajnokságban. Így viszont második, azaz ezüstérmes lett.

 

1935-ben e napon súlyos vereséget szenvedett Prágában az Európában túrázó Manchester City. A szigetországból átruccanó angol együttesek már máshol is kaptak kijózanító pofonokat, ám a City Bécsben, a Rapid ellen – „az otthoni bajnoki fegyelemből jövet" – még remekelt. Aztán „nyilván a kontinentális szórakozások hatására" egy pillanatig sem tudott veszélyes ellenfele lenni a Sparta-Slavia vegyes csapatnak, amely 5:1-re kiütötte a manchesterieket. Tegyük azért hozzá, hogy a cseheknél jó néhányan pályára léptek az előző évben vb-döntős futballisták közül. Az egy évvel korábban a magyarok ellen (2:2) is brillírozó Kopecky mesterhármasig jutott, de Puc is kiválóan játszott. A másik két hazai gólt Hruska szerezte – az egyiknél közvetlenül Swift hálójába talált szögletrúgásból!

1965-ben e napon rájárt a rúd a fővárosi csapatokra vidéki ellenfeleikkel szemben a labdarúgó NB I-ben: hárman is meglepő vereséget szenvedtek. A listavezető Bp. Honvéd Tatabányán kapott ki a Szuromi góljával győztes Bányásztól, és ezzel egy pontra csökkent az előnye. Az Újpest Pécsett játszott, és egy átlag feletti színvonalú, küzdelmes meccsen alulmaradt, ami csak azért nem számított szenzációnak, mert a baranyaiak eleve viszonylag jól szerepeltek, sőt ezzel a sikerrel a dobogó tövéig zárkóztak fel. A népstadionbeli kettős mérkőzésen a formán kívüli MTK 3:1-re kikapott a Komlótól, tehát a Ferencvárosra várt Budapest becsületének megmentése: nos, a Fradi Rákosi, Karába, Novák, Albert és Varga góljával ki is ütötte a Salgótarjánt, így felkapaszkodott a második pozícióba. (Hogy teljes legyen a kép, a Csepel Szegeden nyert 3:0-ra, míg a Vasas pihent, mivel előző napon Jugoszláviában játszott – és győzött 2:1-re – KK-selejtezőn az SK Szarajevo ellen; később mindkét sorozatot megnyerte!) Az élmezőnyben óriási tömörülés alakult ki, de sok volt még hátra, hiszen ekkoriban tavaszi-őszi rendszerben zajlott a bajnokság.

1975-ben e napon tekintett vissza a Népsport az UEFA-kupa döntőjének első meccsére, amelyen a holland Twente nagy meglepetésre, idegenben, Düsseldorfban 0–0-s döntetlent harcolt ki a hetvenes évek egyik német sztárcsapata, az ekkor még Hennes Weisweiler által irányított Borussia Mönchengladbach ellen, amely pedig vezette a Bundesliga tabelláját. A többek között Vogtsszal, Bonhoffal, Wimmerrel és a leendő aranylabdás (1977) dán Allan Simonsennel felálló németek azonban az enschedei visszavágón 5–1-re kiütötték a kiscsapatot, a sikerben óriási szerepet vállalt a mesterhármast jegyző Jupp Heynckes, a későbbi híres edző.

1985-ben e napon került sor a Budapest Sportcsarnokban a férfi kosárlabda Hepp Ferenc-emléktorna első fordulójára, amelyben nem az egyaránt az Eb-döntőre készülő Franciaország és Nyugat-Németország meccse (86–45) volt a legfőbb attrakció, hanem a magyar-adidas vegyes csapat mérkőzése a szovjet válogatottal. Az előbbi egy sajátos nyolcvanas évekbeli kezdeményezés révén jött létre – kiváló itthoni kosarasokat eresztettek össze innen-onnan összeszedett, Európában légióskodó amerikaiakkal –, míg a szovjetek zömmel fiatal tehetségekkel álltak ki. Végül így is ők nyertek, mégpedig 107–96-ra. A vendégektől az ezúttal is remeklő Miglinieks mellett Bazarevicset és Sokkot, illetve legfőképpen Marciulonist érdemes kiemelni, legalábbis ha a későbbi pályafutásokat vesszük figyelembe. A továbbiakban amúgy a félig magyar együttes az NSZK-t egy ponttal megverte, a franciáktól pedig kettővel kikapott.

1995-ben e napon kellemetlen mélyütés érte a magyar ökölvívást a berlini világbajnokságon: 54 kg-ban a házigazdák színeiben versenyző Dirk Krügert hozták ki pontozással győztesnek Kovács István ellen, aki pedig a két évvel azelőtti vb-n még 20:5-re verte a németet. Ezt az összecsapást sokak szerint elcsalták a pontozóbírók, akik közül tudósítónk szerint az egyik a második menet után a szünetben előbb egy ötöst, majd felemelt hüvelykujját mutatta a közvetlenül mellette ülő segédbírónak – épp, amikor Krüger pont öt ponttal vezetett Kokó ellen... A magyar bokszoló a könnyeivel küszködve hagyta el a ringet, majd többen is vigasztalni próbálták (például a legendás háromszoros olimpiai bajnok Teofilo Stevenson), mondván, szerintük ő volt a jobb...

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik