Viharos el clásico, vitatott ítéletekkel

 

2003 áprilisában a Real Madrid nem az ősi vetélytárs Barcelonával futott versenyt a spanyol bajnoki elsőségért – és nem is az előző évi aranyérmes Valenciával –, hanem két kisebb klubbal, a meglepetéscsapat Real Sociedaddal és az abban az időben tartósan élgárdának számító Deportivóval. Ennek ellenére az éllovas blancók ütközete Katalónia büszkeségeivel szokás szerint hatalmas érdeklődést váltott ki.

Noha a Santiago Bernabéu Stadionban a vendégek kezdtek jobban a novemberi 0–0-s meccs visszavágóján, az első valamirevaló helyzet az éllovas és BL-címvédő Realé volt. Raúl térült-fordult az 5. percben az argentin Bonano tizenhatosa előtt, majd Ronaldóhoz (nem Cristianóhoz...) játszott, az ekkor már kétszeres világbajnok brazil csillag pedig néhány lépés után kevéssel a bal kapufa mellé helyezett. Négy perccel később átellenben láthattunk majdnem gólt, de Casillasnak szerencséje volt, Kluivert balra tartó labdája ugyanis nem a hálóba, hanem az alapvonalon túlra pattant róla.

A 16. perc meghozta az idény előtt az Intertől szerződtetett Ronaldo 16. bajnoki találatát, amely előtt úgy tűnt, Makelele kissé vaktában kanalazza előre a labdát. A francia íveléséből Raúl fejjel az előző évi aranylabdáshoz továbbított, aki biztos lábbal vette be egykori együttese kapuját. A Barca nem roppant össze, és a 32. percben 1–1-re módosította az állást. Egy korábbi barcelonai csatár után ezúttal egy volt madridi támadó szomorította el valamikori kenyéradóját: Luis Enrique a legjobb ütemben érkezett arra a kipattanóra, amelyet Sorín néhány tizedmásodperccel korábban képtelen volt bepasszírozni Casillas kapujába.

A félidő utolsó negyedóráját egy csaknem tömegverekedésbe torkolló Zidane-könyöklés, valamint egy Roberto Carlos-műesés tette színessé. No meg a mérkőzés játékvezetőjének az a sárga kártyája, amelyet a Barcelona büntetőterületén belül magát feldobó brazil balbekknek osztott ki, teljes joggal. A második játékrészben jobbára a katalánok akarata érvényesült, a hajrában mégis a házigazda Real dönthette volna el a találkozót. A 79. percben Figo meccslabdáját tessékelte szögletre Bonano, míg két percre rá Ronaldo bólintott a lécre.

A lefújást követő nyilatkozatok és üzengetések elsősorban a különböző vélt és/vagy valós sérelmekkel, s még véletlenül sem a lenyűgöző hangulattal, vagy a gólokkal (1–1) kapcsolatban fogalmazódtak meg.

„Ami Zidane megmozdulását illeti, biztos vagyok benne, hogy szándékos ütés volt, megérdemelte volna a piros lapot" – mondta a gránátvörös-kékek egyenlítő gólját szerző Luis Enrique, akit egyébként hősként fogadtak a barcelonai reptéren a szurkolók. Hasonlóképpen vélekedett csapattársa, a többnyire halk szavú Gaizka Mendieta is, aki ebben az idényben kölcsönben szerepelt a klubnál: „Nem szeretek a játékvezetéssel foglalkozni, de elég csak az én les miatt meg nem adott gólomat, valamint a Luis Enrique buktatásért be nem fújt tizenegyest visszanézni. Két meghatározó momentum, rossz bírói döntéssel."

Minderre meglehetősen nyers modorban válaszolt Fernando Hierro, a madridiak legendás csapatkapitánya, ugyanis nem cáfolta az összes felhozott vádat. „Csak járassák a szájukat! Ott a táblázat, aki akarja, tekintse meg! – kezdte a Lokomotív becenévre hallgató védő. – Mellesleg én nem emlékszem, hogy hozzáértem volna Luis Enriquéhez. Minden véleményes, viszont csak az a tizenegyes, amit a játékvezető megítél."

A szópárbaj szép lassan persze elcsitult, és a kinek-kinek a további feladataira kellett összpontosítania. Legelébb a BL-negyeddöntő visszavágóira. A Real Manchesterbe utazott, és 4–3-as veresége dacára is továbbjutott 6–5-ös összesítéssel a Uniteddel szemben, míg a nem túl sikeres második Louis van Gaal-korszak betetőzéseképp a Barcelona otthon kapott ki hosszabbításban a Juventustól, és ezzel elbúcsúzott. A bajnoki mezőny második feléből végül az élvonal 6. helyéig (azaz UEFA-kupás szereplésig) felzárkózó klubnál az igazi fellendülést majd Frank Rijkaard és Ronaldinho küszöbön álló érkezése hozta meg. Egyébként a Realnak is a Juve lett a végzete a Bajnokok Ligájában, hiszen az elődöntőben a másik spanyol nagyágyút is kiejtették a torinóiak, akik a fináléban aztán szétlövéssel buktak el a Milan ellen.

Visszatérve a Primera División versenyfutására: ebben a körben a Rayo Vallecano a bombaformában játszó Real Sociedadtól egy ötössel távozott. „Félelmetes ellenféllel kellett megküzdenünk, és bizony elvéreztünk. Igaz, hogy a Sociedadnak minden összejött, ugyanakkor végig látható volt, hogy sokkal jobb nálunk" – ismerte el a Rayo szakvezetője.

A bő húsz évvel korábban még nagyágyú „besorolású" baszk együttesnek ez volt az az emlékezetes idénye, amikor két alsóházi szezon között rövid fellángolásként (újra) karnyújtásnyira került a ligaelsőségtől. A mostani gólzápor révén egy pontra felzárkózott a listavezetőre, majd kikapott a Barcánál, így a Sevillában diadalmaskodó Real megint megugrott. Utána azonban a San Sebastian-iak is leküzdötték a Sevillát – bizonyos Xabi Alonso góljával –, miközben a „királyi gárda" emlékezetes K.O.-ba szaladt bele otthon az Eto'ót is felvonultató mumusa, a Mallorca ellen (1–5). A helycsere egy fordulót még váratott magára, amikor a fővárosiak nem bírtak Huelvában a Recreativóval. Ezt követően a Mallorcát helyre tévő Sociedad három körön át őrizte egypontos előnyét, majd a 37. játéknapon végzetes vereséget szenvedett Vigóban, míg a Real parádézott idegenben a madridi derbin (4–0). Raynald Denoueix alakulatának már nem maradt ideje jóvátennie a hibáját: az utolsó meccsén mindkét rivális biztosan nyert (a baszkok az Atlético, a blancók az Athletic Bilbao ellen), így Vicente del Bosque csapata az élen maradt és visszaszerezte a Valenciától a trónját.

Más kérdés, hogy a mesternek mennie kellett, az újabb galaktikus igazolások viszont nem ellensúlyozták ezt – ha nem számítjuk a spanyol Szuperkupát, a következő trófeára (ismét egy bajnoki aranyra) négy évet várhattak a Real hívei...

 

1933-ban e napon közölte a Nemzeti Sport, hogy Max Schmeling megérkezett Amerikába. A korábbi nehézsúlyú bokszvilágbajnok fogadása számos újságírót vonzott, de ők nem annyira a súlycsoport trónját 1930–32 között elfoglaló bunyós sportbeli előkészületeire voltak kíváncsiak, mint inkább a németországi viszonyokra (a náci párt előző évben nyerte meg a választásokat, Hitler pedig januárban lett kancellár). Schmeling rögtön kilenc állomásból álló bemutató körútra indult (többek között Pittsburghbe, Bostonba, Montrealba), majd kéthétnyi „turnézás" után, május elsejétől edzőtáborba vonult New Jerseyben, hogy felkészüljön a júniusi mérkőzésére Max Baer ellen, aki aztán technikai K.O.-val felülmúlta őt a New York-i Yankee Stadionban. Baer két évvel később megverte Primo Carnerát is, így maga is nehézsúlyú világbajnok lett, de Schmelingnek is hátra voltak még a legnagyobb meccsei: 1936-ban legyőzte Joe Louist, két esztendővel rá pedig – ugyancsak Bronxban – kikapott a boksztörténelem egyik legnagyobb alakjától. A német Schmeling egyébként szép kort élt meg, nemrég halt meg százévesen, míg 1933-as legyőzője, a negyedrészt zsidó származású amerikai Baer már régesrég, ötvenévesen elhunyt.

1953-ban e napon a nápolyi kötöttfogású birkózó-világbajnokság döntői során Szilvásy Miklós váltósúlyban kis különbséggel, de kikapott Satvorjantól, míg a légsúlyú Hódos Imre a szintén örmény Terjan (Helsinki harmadik helyezettje) mögött lett ezüstérmes. A két előző évi olimpiai bajnokunk feletti sikerek mellett a Szovjetunió további négy elsőséget szerzett a lehetséges nyolcból, a maradék három súlycsoportban pedig a svédek ünnepelhettek. Vagyis utóbbiak még úgy-ahogy tartották magukat az új sportági nagyhatalommal szemben, ám a finnek és a törökök már tényleg a szovjetek mögé szorultak – ezúttal még nagyobb különbséggel, mint az előző évi ötkarikás játékokon.

1963-ban e napon találkozhattak a Népsport olvasói azzal a közleménnyel, amelyet a Francia Tornaszövetség adott ki a náluk megrendezésre kerülő női Európa-kupával kapcsolatos botrányról. A francia hatóságok ugyanis nem adtak beutazási engedélyt az NDK sportolóinak, ezért válaszul a szocialista tömb többi országa is visszalépett a versenytől. A helyi szövetség részéről úgy nyilatkoztak a szovjet hírügynökségnek, hogy ők mindent megtettek a keletnémetek részvételi lehetőségéért, de erejük kevésnek bizonyult a hatóságok konokságával szemben. Emellett természetesen a sajnálkozásuknak is hangot adtak. 

1983-ban e napon a Dortmundban és Düsseldorfban zajló A-csoportos jégkorong-világbajnokságon Szovjetunió–Kanada mérkőzést rendeztek, ám az csak a hagyomány miatt minősült a legnagyobb rangadónak, mert a valóságban Viktor Tyihonov legénysége 8–2-re lemosta a juharleveleseket (egy az egyben úgy, mint két héttel később a playoffban!). Inkább a csehszlovák–svéd találkozónak volt nagy jelentősége: ezt az összecsapást északi szomszédaink 4–1-re nyerték meg, így továbbra is veretlenül üldözték a jobb gólkülönbségük révén élen álló szovjeteket. Végül utóbbiak hibátlan teljesítménnyel zártak az alapszakasz tabellájának élén, míg lejjebb változott a helyzet: a kanadaiak a csehszlovákok felülmúlásával javítani, egyben előzni tudtak. A felsőházi rájátszásban aztán visszaállt a korábbi sorrend a dobogón, amelynek képe pontosan ugyanúgy festett, mint egy évvel korábban: a Szovjetunió sorozatban ötödször is első lett, majd a Tretyakékat megszorongató csehszlovákok következtek, Kanada előtt (a svédek pedig ismét lemaradtak az éremről).

1993-ban e napon halálos balesetet szenvedett egy 21 éves tízpróbázó az egyesült államokbeli Sioux Cityben rendezett atlétikai versenyen. Wade Knutson rúdugrás közben a szőnyeg mellé, a földre esett, és beütötte a fejét a talajba. Az amerikai sportoló később a kórházban belehalt a sérüléseibe.