Fölényes Fotex-diadal a fináléba jutásért

A veszprémi férfi kézilabda „felnőttkori" története 1977-től íródott (még Építők néven), és a nyolcvanas évek közepén már a sportág aranykönyvébe is bekerült (kupa-, illetve bajnoki elsőségekkel). Hamarosan Bramac néven folytatta az egylet, amelyhez orosz edző és játékosok érkeztek a felbomlóban lévő Szovjetunióból, és velük meghatározóvá vált itthon a klub. Az 1991–92-es szezonban, immár Joósz Attilával a kispadon, minden összejött: a két megnyerhető hazai trófea mellett a KEK is, amelynek döntőjében a veszprémiek előző trénere, Valerij Melnyik által edzett német Milbertshofen volt a magyar csapat áldozata.

A következő idényben címvédőként indult a Kupagyőztesek Európa-kupájában az ekkor már Fotex-Veszprém néven szereplő gárda, és el is jutott az elődöntőig, ahol a megelőző évtized második felében még rendszeresen BEK-elődöntős német TuSEM Essennel találkozott 1993. április 25-én. A világhírű vendégek mestere, Petre Ivanescu a sok sérültjük miatt előzetesen elengedhetetlennek tartotta a szerencsét a szoros végeredményhez, hiszen a Bundesligában második helyen álló együttesből – mások mellett – a három legjobb játékos, azaz az orosz Tucskin, a gólgyáros Fraatz és a világklasszis kapus, Hecker is hiányzott.

A hazaiak védelmének tengelyében Csoknyai hatékonyan szervezte a játékot, támadásban viszont „dadogott" a veszprémi gépezet, ezért gyorsan és eredményesen tudtak indítani az esseniek. A második félidőben viszont Élesék igyekeztek gyorsítani azt a tempót, amelyet a magyar bajnokikon látni lehetett tőlük. Harting, Arens és Menke kikapcsolása után szinte megbénult az ellenfél: kevés helyzetet dolgozott ki, védekezésben pedig nem tudott mit kezdeni a villámkezű veszprémiekkel. A látogatók kettős emberhátrányban élték meg, hogy meglett a „tíz közte" – az első játékrészben tapasztaltak alapján kevesen számítottak volna ekkora különbségre...

Az Essen a végén már másodosztályú gárda benyomását keltette kulcsemberei hiányában, a magyar közönség pedig kisebb fiesztával ünnepelte kedvencei 11 gólos győzelmét: 29–18 ide. Éles tíz, Török hat, míg a két orosz (Zubjuk és Zsitnyikov) négy-négy gólt dobott.

„Az Essen megnyugodott a szünetig, és szerintem azt hitte, hogy itt nem lehet baj. Számunkra viszont csodálatos harminc perc következett, ám úgy vélem, a második félidő iramát nem lehet túl gyakran bírni" – értékelt józanul a bravúrok sorát bemutató Perger kapus, míg Joósz Attila edző így látta: „Amikor jobban figyeltünk Arensre és a helyzeteink kihasználására, már nem volt nagy gondunk."

A németek román szakvezetője kénytelen volt beismerni: „Az első csapat kezdőjátékosai közül öten sérültek, fiataljaink pedig képtelenek helyettesíteni őket. Ekkora vereséget még soha egyetlen együttesem sem szenvedett európai kupában."

Lapunk úgy látta, hogy már csak formalitás a visszavágó, de az Essen minden erejét összeszedte, hogy ezt megcáfolja. Tucskin, a két évvel korábban Prágában vb-ezüstöt szerző szovjet válogatott sérült átlövője ellenben úgy vélekedett a meccs előtt, hogy vele együtt sem lenne túl sok esélyük a továbbjutásra, hiszen a címvédő Fotex óriási előnyt szerzett. Igaza lett: a mieink könnyedén, olykor trükköket is bevetve kézilabdáztak, és nagyjából tartották az idehaza megszerzett 11 gólos előnyt. Sőt, 20–17-re el is húztak egy adott pillanatban, amire a kiutazó veszprémi szurkolók kórusa „Reszkess Marseille!" rigmussal reagált (a másik ágon ugyanis az OM Vitrolles 14 góllal nyert a Filipposz Veriasz ellen, és a görögöknek a visszavágón sem volt reális reményük).

A találkozó utolsó perceit a Veszprém laza játszadozással töltötte, ami néha könnyelműsködésbe is átcsapott, de a továbbjutást ez már cseppet sem befolyásolta, sőt az idegenbeli siker sem forgott veszélyben. A győztes gólt – ki más? – a hat találattal záró Éles József lőtte: 23–22 a javunkra (ezúttal Zsitnyikovnak és Gulyásnak ment még kiemelkedően, öt-öt gólig jutottak).

Joósz Attila szerint csapata taktikailag érettebb, jobb játékot nyújtott, míg Ivanescu megint (alapvetően jogos) panaszba fogott: „Csoda, hogy még maradt játékosom a végére. Tucskin, Hecker és Fraatz segítségével más lett volna a kimenetel."

A 23–22-es végeredmény egy az egyben megismétlődött a finálé első felvonásán is. Na de nézzük az elejétől. Még a veszprémi csilláron is lógtak a nézők, amikor a gyakorlatilag szerb sztárokkal megerősített francia válogatottként leírható OM Vitrolles ellen megkezdődött a nagy mérkőzés, amely előtt Éles még úgy nyilatkozott: „Nincs okunk a félelemre, több mint öttel nyerünk." Csakhogy a nagyra nőtt, de egyszersmind fürge gallok ellen nehezen lendült játékba a Fotex, miközben Richardson vezérletével bámulatosan védekeztek és ötletesen támadtak a vendégek. A magas védők fölött egyedül a végül kilenc gólt jegyző Éles tudott átlőni, akinek időnként Zubjuk volt méltó társa az akcióink során.

Negyedórával a találkozó vége előtt újra két gólra nőtt a magyar előny, mire öt perccel később Mile Iszakovics, a franciák szakvezetője – aki 1986-ban balszélsője volt a Mocsai Lajos válogatottját a vb-döntőben felülmúló jugoszláv csapatnak – önmagát is pályára küldte, mert nem bírta a kispadról tétlenül szemlélni az izgalmakat. Hogy ez, vagy valami más blokkolta a veszprémieket? Ki tudja. Tény, hogy egyenlített, aztán fordított is a Vitrolles. A helyzeteit túl sokszor kihasználatlanul hagyó Fotex ezúttal vele egy súlycsoportba tartozó riválisra akadt, amely látványos csatában szellemes és gyors játékával 23–22-re győzött.

Hátra volt még a visszavágó, amely előtt abba kapaszkodtak a mieink, hogy idegenben addig nem kaptak ki az idény során. Amikor megérkeztek a Földközi-tenger partján fekvő kikötővárosba, nem mindennapi élményekben volt részük: fociláz fogadta őket, a helyiek közül mindenki az Olympique Marseille–Paris SG francia bajnoki „döntőre" hangolt. Mivel a házigazdák nem sokkal előtte megnyerték a Bajnokok Ligája első kiírását, majd most a rangadót és ezzel hazájuk bajnokságát is (ezt az aranyat később bundázás miatt elvették tőlük), bőven volt ok a kiadós ünneplésre. Nehéz szavakkal leírni, hogy az amúgy is lelkes, győzelemre készülő tömeg miként köszöntötte a csarnokba érkező OM-futballistákat (Barthez, Angloma, Boli, Sauzée, Desailly, Deschamps, Boksic, Abedi Pelé, Völler, stb...), illetve a klub (később hírhedtté váló) elnökét, Bernard Tapie-t. Ilyen hangulatban kellett volna a Fotexnek fordítania.

Az első félidő közepéig két-három góllal a Joósz-csapat állt jobban, amihez Svajlen kapus bravúros védései is kellettek.  Azonban a franciák fokozatosan felzárkóztak, és a szünet előtt átvették a vezetést. Utána pedig szinte megbénították Élest a szoros emberfogásukkal, és 22–15 után már ki is engedhettek. A Veszprém ugyan huszáros hajrát nyitott, ereje és tudása azonban csak a felzárkózásra volt elég: 21–23. A címvédéshez kevés volt, hogy a hatvan perc alatt csak Svajlen, az első félidőben pedig Éles és Zubjuk emelkedett ki társai közül, a KEK-trófea tehát – története során először – az OM Vitrolles vitrinjébe vándorolt, amit az örömmámorban úszó helyi közönség tombolva, táncolva, pezsgőt locsolva vett tudomásul.

Hogy miért alakult így? Joósz Attila megadta a talán legfontosabb szakmai választ: „Hibáinkért részben a magyar bajnokság gyenge színvonala okolható. A hazai mezőnyben csak egy-két csapat akad, amellyel kemény, szoros mérkőzéseket játszhatunk" – míg a francia bajnokságban négy olyan profi gárda volt ekkoriban, mint a Marseille.

Azóta eltelt 17 év, és a Veszprém (az utóbbi években már MKB néven) sikert sikerre halmozva (egyed)uralkodóvá vált Magyarországon, miközben a kontinens élvonalába is tartósan befészkelte magát tudatos, európai léptékű klubmenedzselésével. „Jutalmul" még kétszer eljutott a KEK fináléjáig – 1997-ben elveszítette, 2008-ban megnyerte –, valamint egy ízben, 2002-ben a Bajnokok Ligája döntőjéig (ezüstérmes lett). Ma pedig az a harci feladat vár rá, hogy jól szerepeljen a Barcelona sztárcsapata ellen a BL negyeddöntőjének első meccsén!  

1933-ban e napon a magyar vízilabda utánpótlás-válogatott (Gyulai – Földes, Laky, Hazai, Rajki, Brandi, Bozsi összetételben) óriási közönségsikert aratva 8:1-re „kitömte" München válogatottját. Hazai és Bozsi három-három gólt vállalt az össztermésből (ők és Brandi három évvel később, Berlinben olimpiai bajnok lett, míg Rajki 1952-ben és 1956-ban szövetségi kapitányként vezette a csúcsra vízipólósainkat). További örömre adott okot, hogy a magyar korosztályos 5x50 méteres gyorsúszó staféta is nyert a helyiek ellen. Az idők változását jelezte, hogy a mieinket egyébként lelkesen megtapsoló bajor nézők ekkor már a „Heil Hitler" üdvözlést sem hagyták el.

1963-ban e napon következett három nappal ezelőtti kishírünk „folytatása": az Európában turnézó brazil válogatott ezúttal Belgiumban lépett pályára. A portugáloktól elszenvedett vereséget még lehetett mentegetni a kis különbséggel (0:1) és az ellenfél erejével, de a brüsszeli 1:5 már több mint kínos volt... Tény, hogy a fiatal Gerson mellett Pelé sem játszott (frissen összeszedett sérülése miatt) – mármint a válogatottból eleve kikerült további sztárokon, azaz Nilton Santoson, Didin és Garrinchán kívül. A belgákat akkoriban nem jegyezték olyan magasan, mint például a nyolcvanas években, ám a két gólt is szerző Van Himst az ország futballtörténetének (egyik) legnagyobb alakja lett végül. Hogy teljes legyen a felfordulás, az előző évi chilei vb másik döntőse is csúnyán elbukott ugyanekkor: Csehszlovákia 76 ezer néző előtt, nagy csatában kapott ki 3:1-re Bécsben – az osztrákok mindhárom gólját éppen Horst Nemec, a 90-es évek majdani neves cseh futballistájának névrokona szerezte.

1973-ban e napon rendezték a három nagy európai futballkupa elődöntőjének visszavágóit. A BEK-ben a két kulcsembere nélkül rohamozó Derby képtelen volt áttörni a Juventus védelmét (0–0), és így 3–1-es összesítéssel a torinóiak kerültek a döntőbe, ahol aztán meg kellett hajolniuk a kor (másik ágról érkező) sztárcsapata, az Ajax előtt. Az amszterdamiak ezúttal az otthoni 2–1-et Keizer révén további egy góllal megtoldották Madridban a Real ellen, a Bernabéu 120 ezer nézője előtt. A KEK-ben elbuktak a közép-európai csapatok: a Hajduknak kevés volt a spliti 0–0 a Leeds ellen (0–1-es összesítés), míg a Milan oda-vissza 1–0-ra múlta felül a Sparta Prahát. Az UEFA-kupában a Mönchengladbach – a 70-es évek két legerősebb német csapatának egyike – a hazai 3–0-hoz Enschedében 2–1-et tett hozzá a Twente ellen, míg a Tottenham hiába verte meg Londonban 2–1-re a Liverpoolt, az utóbbi ment tovább idegenben szerzett góljának köszönhetően. A két utóbbi sorozatban végül a Rivera-féle Milan, illetve a Clemence-szel, Toshackkel, Keegannel felálló Pool hódította el a kupát.

1983-ban e napon a címvédő Celtic újabb váratlan vereséget szenvedett a skót élvonalban. Előző héten a Dundee Unitedtől kapott ki – amely éppen most vette át tőle a vezetést, kihasználva az újabb botlást –, míg ezúttal az Aberdeen otthonában maradt alul 1–0-ra. Utóbbi gárda, Alex Ferguson együttese ezzel a sikerrel közelebb férkőzött az éllovas duóhoz, megkoronázva a hetét, amelynek közepén a KEK elődöntőjének visszavágóján 1–0-ra veszített ugyan a belga Waterscheinél, de 5–2-es összesítéssel így is bejutott a fináléba, ahol aztán hosszabbításban 2–1-re felülmúlta a Real Madridot is!

2003-ban e napon Zalaegerszegen bejelentették, hogy a nyáron nem hosszabbítják meg Bozsik Péter szerződését. A ZTE együttesét előző évben bajnoki címig vezető szakembertől az igazgatóság a korábbinál gyengébb szereplés miatt akart megválni. A tulajdonosi kör és a szponzorok terve ebben az idényben is a nemzetközi kupaszereplést jelentő helyek valamelyikének elérése volt, ezt azonban a csapat nem tudta teljesíteni, sőt az alsóházba szorult, noha a minimális elvárásnak az első hat közé jutás számított. Az augusztusban még Manchester-verő edzőnek tehát a jelek szerint már csupán hét mérkőzése volt a zalai kispadon – ám aztán úgy alakult (egy június 10-i klubdöntés értelmében), hogy mégis maradhatott, és csak a következő idény 5. fordulója után kellett végül távoznia, amikor a csapat még mindig pont nélkül állt. Bozsik utóda Mihalecz István lett.