Afrika új „ura" óva intette a vb-címvédőt

Kezdjük kicsit távolabbról. A Bayern München 1999-ben drámai módon bukott el a Bajnokok Ligája döntőjében a Manchester United ellen, és bizony ez is közrejátszott abban, hogy az esztendő afrikai Aranylabdájáról végül két ponttal lemaradt a bajor csapat középhátvédje, Samuel Kuffour (az Arsenalban új erőre kapó nigériai Nwankwo Kanu előzte meg szűken). A ghánainak két évvel később már nemcsak a (zsinórban egyébként harmadik) Bundesliga-salátástál jött össze, hanem végre a BL-trófea is, hiszen német együttese a Valencia elleni fináléban már nem engedte kiénekelni a szájából a sajtot.

A közvélemény tehát, és maga Kuffour is, azt gondolta: 2001-ben nem volt nála jobb afrikai labdarúgó. A földrész szövetségének (CAF) sajtó- és technikai bizottsága azonban másképp látta – ők 2002 áprilisában a szenegáli El-Hadji Dioufot hozták ki elsőnek, mégpedig meglehetős fölénnyel (93 szavazat kontra 66). A Bajnokok Ligája-győzelemnél tehát többet nyomott a latban a sok rúgott gól – és talán az is, hogy Diouf az ítészek szeme előtt értr el a főbb sikereit, és nem annyira Európában, ahol egyébként minden valamirevaló futballistához hasonlóam ő is légióskodott.

A támadó még szülei hazájában látta meg a napvilágot, de már Franciaországban kezdte rúgni a bőrt. A Sochaux és a Rennes játékosa volt, de az áttörést a Lens hozta meg számára. Ott építette újra a karrierjét, ha lehet ezt mondani egy fiatalemberről, hiszen első felnőttklubjától különböző kisebb kihágások miatt kellett eljönnie, míg a másodiknál, ahol sérüléssel is bajlódott, jogosítvány nélkül vezetett, és csak bűnbánó viselkedése miatt úszta meg közmunkával börtönbüntetés helyett. Lensban viszont, szemben a korábbi szerény mérlegével (44 élvonalbeli mérkőzésen egyetlen gól), kivirult és két idény alatt összesen 18-szor volt eredményes, vagyis átlagban minden harmadik fellépésén. (Ebből néhány meccs és találat ekkor még értelemszerűen hiányzott, hiszen néhány forduló hátra volt a szezonzárásig, de a lensiak mindenképpen sokat fejlődtek az afrikai fiúval, akivel kiesőjelöltből aranyesélyesek lettek. Más kérdés, hogy mint tegnapelőtti anyagunkban írtuk, a legutolsó játéknapon elbuktak és át kellett adniuk az első helyet a Lyonnak.)

A válogatottban az ezredfordulón mutatkozott be, és  részese volt a szenegáli futball legszebb időszakának  A francia Bruno Metsu irányításával 2000–2001 folyamán – történetük során először – kijutottak a világbajnokságra, pedig a második körben, amikor csak a csoportelsőség jelentett kvalifikációt, három tapasztalt arab riválissal is szembekerültek. Az utolsó napon azonban már csak arra kellett vigyázniuk, hogy nagyobb különbséggel nyerjenek a sereghajtó Namíbia vendégeként, mint Egyiptom Algériában. Erre végül nem is volt szükség, hiszen ismerjük a két észak-afrikai csapat tavalyi esetéből, mekkora a vetélkedés köztük, és a „fáraók" végül nem is tudtak győzni (1–1) – az 5–0-ra diadalmaskodó Szenegál ért így célba, megelőzve Marokkót és az előbb említett két vetélytársat. Diouf sztárrá válásában az az epizód játszotta a főszerepet, amikor egymás után két tétmeccsen is mesterhármast ért el (előbb egy vb-, majd egy Afrika-kupa-selejtezőn).

Mindezekért járt tehát a díj, de talán az is belejátszott, hogy 2002 februárjában – azaz már „időn túl" – Szenegál a Maliban rendezett kontinensbajnokságon is villantott. Egyiptomot ezúttal elverték (a vb-versenyfutás során ez még nem sikerült), Zambiát is, Tunézia ellen pedig jó volt az iksz is. A kieséses szakaszban a Kongói DK ellen Diouf is betalált (2–0), Nigériát hosszabbításban múlták felül, és csak a legutolsó akadályban, Kamerunban buktak el – de a veretlenség ekkor is megmaradt (0–0). A sors fintora, hogy a tizenegyesrúgásokat többek közt éppen (immár) első számú csillagának hibája miatt vesztette el Szenegál.

Amikor a CAF gáláján átvette a díjat, a csatár a vb-ről beszélt leginkább:

„Az emberek szemében gyengébbek vagyunk Franciaországnál, Dániánál és Uruguaynál. Nem baj. Sokkal jobb ez így, elvégre nincs veszítenivalónk. Az önbizalmunk különben is megnőtt azóta, hogy az Afrikai Nemzetek Kupájában eljutottunk a fináléig: sokan hitték, hogy ott elkaphatnak minket, mégis álltuk a sarat. Épp ezért optimista vagyok a vébét illetően: mindenkiből a maximumot fogja kihozni az esemény, hiszen ez pályafutásunk csúcspontja. Hogy mi játszhatjuk a nyitó meccset a franciákkal, az valamennyiünk számára egy álom beteljesülésével egyenértékű."

És akkor még nem is sejtették, hogy milyen szép lesz ez az álom. Franciaország ezen a napon, április 17-én Oroszországgal játszott felkészülési mérkőzést a Stade de France-ban, és 0–0-n ragadt a vb-ről lecsúszó látogatói ellen. Még a találkozó előtt nyilatkozta Zinedine Zidane, hogy szerinte az együttes jobb, mint amelyik két évvel korábban megnyerte az Európa-bajnokságot (is). Csapattársa, Lilian Thuram viszont óvatosságra intett, mondván, nem írná alá a fenti meglátást, mert bár tapasztaltabbak lettek négy év alatt, esélyük mindössze akkor nyílhat az ismétlésre, ha visszatér az 1998-as harci tűz.

A hátvédnek lett igaza... A távol-keleti vb úgy indult, hogy a tétmeccsektől két év alatt elszokó Franciaország (igaz, a sérült Zidane nélkül) kínos vereséget szenvedett Szöulban egykori gyarmatának újonc alakulatától, amely végül veretlenül (utóbb még két döntetlennel) jutott tovább csoportjából, hogy aztán a 16 között Svédországot is elbúcsúztassa – miközben a franciák szégyenszemre egyetlen ponttal mindjárt az elején kiestek. Szenegál a negyeddöntőben is csupán hosszabbításban adta meg magát egy másik meglepetésgárdának, a törököknek – a legjobb nyolc közé Afrikából előzőleg csupán Kamerun tudott bekerülni (1990), 2002 óta pedig senki! Talán ennek is szólt, hogy El-Hadji Dioufot beválasztották a vb álomcsapatába, majd az esztendő elmúltával ismételni tudott a CAF-nál, és újból megkapta az Aranylabdát – több mint kétszer annyi voksot kiérdemelve, mint második helyezett honfitársa, Papa Bouba Diop. 

Ami a csatár további pályáját illeti, a vb nyarán – de még az ottani remeklés előtt – 10 millió fontért átigazolt a Liverpoolhoz. Két évet húzott le a Mersey partján, ám összesen egy Ligakupa-siker került ezalatt a vitrinjébe, majd kevésbé neves csapatokba vezetett (vissza) az útja: négy szezon Boltonban, fél idény Sunderlandben és (eddig) másfél Blackburnben. Hazája válogatottjában összesen 41-szer szerepelt, mielőtt egy évvel ezelőtt végleg visszavonult a nemzeti csapattól. Heves természetéből fakadóan nem egy zűrös ügye is akadt az évek folyamán (a pályán az ellenfelekkel és bírókkal, a pályán kívül pedig a rendőrséggel...), ezért példaképnek nem mernénk ajánlani, de tény, hogy Afrikában egyike azon nyolc futballistának, akit kétszer (vagy többször) is a földrész legjobbjának ítéltek, és ha ez nem elég, Pelé is bevéste a Diouf nevet a futballtörténelembe, amikor 2004-ben a nemzetközi szövetség százéves születésnapjára általa összeállított 125-ös listájára (FIFA 100) őt is belevette a valaha volt legjobb, még élő labdarúgó közé.

1932-ben e napon botrány volt Miskolcon: az 1:0-s vendégsikerrel záruló Attila–Újpest mérkőzés túlfűtött hangulata nyomán a bejárat előtt összeverődő tömeg tüntetésbe kezdett a meccs után, és a lovas rendőrök tudták csak szétoszlatni az elkeseredett Attila-szurkolókat. A megmozdulás nem az újpestiek ellen irányult, hiszen Klug bíró nevét lehetett hallani leginkább, ezért volt annál meglepőbb, hogy később beverték a fővárosi lilák csapatbuszának ablakait – szerencsére a bennülők közül senki sem sérült meg. A járművet gyorsan megállították, a rendőrök pedig rövid üldözés után elfogták a tetteseket – két éretlen suhancot.

1942-ben e napon az NS a korra jellemző módon adott hírt a külföld labdarúgásáról. Sok országban nem zajlott normális futballélet a háború miatt, máshol meg volt ugyan, de „ellenséges" államokból nem érkeztek hírek – vagy nem akarták, hogy érkezzenek. Így aztán jobb híján a semleges Svájc (a mainál egyébként magasabb „besorolású") élvonalának eredményeit közölte a lap; a későbbi időkben is jól csengő nevű Servette állt az élen, megelőzve a Young Fellowst, amely nem keverendő össze a mezőny egy másik, ma is ismert tagjával, a berni Young Boysszal. Franciaországból pedig a két kupadöntő eredménye jött meg – igen, kettőé, mivel a (németek által) megszállt és meg nem szállt területeken párhuzamosan szervezték az eseményeket. A kevésbé szerencsés (északi és nyugati) zónában a Red Star Paris fölényesen, 5:0-ra diadalmaskodott a Reims ellen – kész csoda, hogy Vörös Csillag néven egyáltalán létezhetett még klub a Harmadik Birodalom érdekszférájában...

1972-ben e napon a Prágában zajló jégkorong-világbajnokságon rangadóra került sor, amelyen Csehszlovákia 15 ezer néző előtt rendkívül értékes győzelmet aratott Svédország felett. A 2–0-s sikerért a második harmadban tették a legtöbbet a házigazdák, akik mindkét gólt ebben a játékrészben szerezték. E diadalnál már csak az volt lényegesebb, amikor néhány nappal később a favorit Szovjetuniót is legyőzték (3–2) – az első körben 3–3-at játszottak egymással, és akkor még a szbornaja vezetett jobb gólkülönbségével (a hat válogatott kétfordulós körmérkőzésen vett részt) –,így veretlenül végeztek az élen a szovjetek, a svédek, a finnek, a nyugatnémetek és a svájciak előtt.

1982-ben e napon megkezdődött hazánkban a XIII. asztalitenisz Európa-bajnokság, amely az azóta sajnálatos módon leégett Budapest Sportcsarnokban rendezett első nagy sportesemény volt. Huszonhat országból 260 versenyző indult a nagy sikerű viadalon, amellyel kapcsolatban érdekességként említsük meg, hogy 250 újságíró vagy fotós tudósított a helyszínről, munkájukat pedig tizennyolc nemzetközi telefonvonal, illetve hat telexgép segítette – a magyar kollégák legtöbbje viszont egyszerűen csak „átközlekedett" a saját szerkesztőségébe. Ami a szigorúan vett sportot illeti, ezen az Eb-n tűnt fel Jan-Ove Waldner, a későbbi „pingpongkirály", míg a mieink mind a férfi, mind a női csapatversenyt megnyerték – ez volt a Klampár, Jónyer, Gergely-.féle „Aranycsapat" utolsó nagy közös szereplése és sikere.

1992-ben e napon Czékus Lajos, a Magyar Labdarúgó-szövetség főtitkárhelyettese arról számolt be lapunknak, hogy a Népstadionban május 12-én rendezendő magyar–angol mérkőzés előtt Hidegkuti Nándor végzi el a kezdőrúgást. Úgy tervezték, hogy a két ország ötvenes évekbeli nagy meccseinek egyik legnagyobb alakját két, a találkozót szponzoráló csokoládégyár népszerű termékének beöltözött „figura" kíséri majd a kezdőkörbe. A meccset egyébként Telek András öngóljával a vendég „háromoroszlánosok" nyerték meg 1–0-ra Jenei Imre legénysége ellen.