Vízipólósaink a csúcson - magyar KEK-győzelem

A magyar vízilabda 1997 után újabb ragyogó korszakába lépett, de a sikerek nyomán legjobb játékosaink is csapatostul igazoltak külföldi bajnokságokba, ami nem könnyítette meg az itthoni klubok helyzetét a nemzetközi kupákban. 2001 nyarán aztán a meghatározó erőnek számító Domino-BHSE megfordította a folyamatot, haza tudott hozni pólósokat, míg a Vasas a nagy begyűjtés közben elérte, hogy ne távozzanak a kulcsemberei. Bár a bajnoki címet ismét nem sikerült elnyernie – az angyalföldi gárda ekkor a 18 évig tartó ob I-es „aranyszünetének" valamivel a kétharmadán túl járt –, Somossy József irányításával decemberben a Szuperkupát, majd 2002 tavaszán a Magyar Kupát hódította el (mindkétszer hosszabbításban), és most készült a triplázásra, az azóta megszűnt KEK-ben (annak, mint később kiderült, utolsó előtti fináléjában).

Hiába nyert a Komjádi-beli első felvonásban 6–3-ra a Vasas, hiába szerepelt a soraiban hét(!) korábbi vagy leendő olimpiai bajnok, és hiába volt igaz, hogy a megelőző húsz esztendőben egyszer sem tudott célba érni csapat, ha a döntő első találkozóját idegenben három vagy több góllal bukta el – egy idénnyel azelőtt a Mladost (amely minden idők legeredményesebb klubjának számított) összesítésben 12 góllal bizonyult jobbnak magyar riválisánál a LEN-kupa elődöntőjében: ez volt az oda-vissza alapon folyó párharcok történetének legnagyobb különbségű magyar kupakudarca...

Továbbá ettől a fájó emléktől függetlenül is tudni lehetett, hogy otthonukban szinte verhetetlenek a zágrábiak. Na persze a mieinknek is volt mibe kapaszkodniuk: ekkor már két hónapja veretlenek voltak (19 meccsből csupán egyetlen döntetlennel), és a KEK-menetelésük is impozánsabbra sikerült (nyolc mérkőzésből egy iksz híján mindegyiken nyertek). A cél Horvátországban az volt, hogy a kapott gólok számát hét alá szorítsák (vagyis ne menjenek bele az adok-kapokba) – ez esetben elegendőnek vélte a háromtalálatos fórt Somossy mester.

Négybusznyi Vasas-drukker foglalt helyet 3000 néző között a Mladost uszodájában, hogy azon a választási kampányidőszaktól hangos 2002 áprilisi szombaton, három héttel az odavágó után kiszurkolja a nagy diadalt a LEN-kupa címvédőjével, a KEK három évvel korábbi győztesével szemben (a Vasas 1986-ban és 1995-ben nyerte meg korábban ezt a kiírást, amelyben mellesleg főként az FTC aratott sok sikert az évek folyamán).

A magyar együttes Kósz – Székely, Hesz, Vári, Varga T. 2, Varga II Zs. 1., Vindisch 1, cserék: Varga Dániel 1, Madaras, Mátyás, Steinmetz Á. összetételben játszott, és már az első negyedben elúszott a hozott előnye: 0–3. Ezt követően azonban tartani tudta magát, sőt a harmadik játékrészben eggyel csökkentette a hátrányát, azaz ismét jobban állt.

A végjátékra adjuk át a szót a Nemzeti Sport tudósítójának:

„Hetvenhárom másodperc, Oreb lő, Kósz odaér. Kapnak egy fórt. Járatás. Kobescak vállalja. Mellé. Negyvenkét másodperc. Fogjuk a kupa egyik fülét. A zágrábiak felmennek. Székely vabankol. Ott marad, kettő az egyben Steinmetzcel. Passzol, Ádám húz négy méterről, Percinic véd. Hat másodperc. Így viszont öt a négyben vannak fent a horvátok. Székely repeszt, de nem éri utol Stritofot. Aki rázúdítja, úgy hatról. És bepattan. Az órán 0.0. Megadják a gólt. Naná, itt a pokolban nem is lehet más az ítélet.

Kupaátvétel helyett hosszabbítás..."

Következett a kétszer három perc (már megint: ez egy ilyen szezon volt a piros-kékeknek...), melynek első felében Varga Tamás egy irtózatos nagy gólt suvasztott be, azaz ismét jobban álltunk. A finist pedig „hallgassuk újra élőben":

„Tizenhétnél kerül hozzájuk a labda. Édes Istenem... Gyors bejátszás. Hull a labda Csomakidze irányába. Varga Tamásban azonban sokkal több marad erre a ráadásra. Egy lábtempó az egek felé, egy kinyúlás a méteres karral, és úgy üti el a labdát a center elől, ahogy a nagykönyvben meg van írva. És innen már nincs visszaút (...) A lelátó fölső részét teljesen megszálló Vasas-tábor tombol – mert bár a pólótörvények szerint a hosszabbítást általában a hazai csapat nyeri, ezúttal az utolsó leheletükig küzdő angyalföldiek megcsinálták a lehetetlent, nem hagytak fel azzal a bizonyos reménnyel. A Mladost poklában 1–0-val hozták a ráadást. És így hozhatják a kupát is!"

„Megalakulásunk óta nem kezdtünk ilyen rosszul meccset, mint itt – fogalmazott utóbb Somossy József. – Ám hogy fantasztikus formában van a csapat, azt mutatja, hogy innen is fel tudott állni, és el bírta viselni, hogy kimaradt egy négyméteres, hogy a dudaszó pillanatában kapott egy gólt, és mindent újra kellett kezdeni. Amikor az arcokat láttam, arra gondoltam, hogy ezt képtelenség megcsinálni, mégis erőt vettem magamon, és azt mondtam nekik: ti nem vagytok olyan csapat, amelyik veszíthet. Megcsinálták a fiúk!"

Lapunk elemzése az 5–7-es zágrábi mérkőzés harmadnapján úgy értékelt: veresége ellenére olyan meccsen diadalmaskodott a VasasPlaket, melyhez foghatót rendkívül ritkán látni – még ezen a szinten, európai kupadöntőkben sem nagyon. Az iram, az izgalmak, a taktikai minicsaták – megannyi szegmens, amelyre kivétel nélkül illik a minősítés: világszínvonalú. Ezenkívül hozzátette a szakíró: érződik, hogy sikerült újra életet lehelni a klubjainkba, nem utolsósorban a vízilabda népszerűségét sosem látott magasságokba katapultáló sydneyi olimpiai sikernek és a budapesti Eb-nek hála.

Mi tesszük hozzá: két évvel később a Dominónak végre összejött az Euroliga-elsőség, ám aztán sokáig semmi (leszámítva persze a talán leglényegesebbet, válogatottunk újabb két ötkarikás aranyérmét!), és az elmúlt hat évben egyedül a Szeged tavalyi LEN-kupa-győzelme törte meg a „kupacsendet", míg az idén különösen halványan szerepeltek együtteseink. Értékeljük hát annál inkább az olyan fényes sikereket, mint a 2002-es zágrábi Vasas-diadal!

1932-ben e napon a Nemzeti Sport elérkezettnek látta az időt, hogy elemző cikket készítsen a Ferencváros bajnoki esélyeiről. Mindössze négy mérkőzése volt hátra (a többieknél egy-kettővel több), és hét pont előnnyel vezette a tabellát. Az aranyérmét már csupán matematikailag nem lehetett biztosra venni. De a pláne az volt, hogy miután az előző hétvégén egy emlékezetes meccsen 5:0-ra kiütötte az Újpestet (a Hungáriát pedig korábban verte meg oda-vissza), már csak viszonylag gyengébb ellenfelek voltak hátra, azaz elérhető közelségbe került két történelmi rekord is: az egyik a százszázalékos teljesítménnyel megnyert bajnoki cím, a másik pedig a 100 rúgott gól. Mindkettőre akadt ugyan már példa, de a BTC-nek a legelső idényben (1901) még csak nyolc találkozót kellett megnyernie a hibátlan mérleghez, míg a 100 fölötti góltermést az MTK tudta többször is véghezvinni az I. világháború éveiben. Ezt azonban a lap nem akarta összehasonlítani a professzionalizmus 1926-os bevezetése utáni eredményekkel. Végül a Fradinak minden összejött: a pontveszteség nélküli, máig legendás elsőség, és a maradék négy meccsen összehozott 20 gól révén a 100 fölötti termés is (ekkor 85-ön állt, a vége pedig 105 lett).

1942-ben e napon a Magyar Úszószövetség meghirdetett bírótanfolyamával kapcsolatban Mérai János főtitkár elmondta: mostantól nem érvényesítik szigorúan azt a korábbi határozatot, hogy vízilabda-játékvezető csak az lehet, aki maga is úszóversenyző vagy vízipóló-játékos volt. „Természetesen az az eszményi állapot, ha a mérkőzéseket olyanok vezetik, akik maguk is a gyakorlatból vannak tisztában a vízilabda minden fortélyával. Másfelől hasznosnak tartjuk, ha a szabályok ismerete minél szélesebb körben elterjed."

1952-ben e napon a nyugati világ visszásságait ekkoriban nagy-nagy előszeretettel ostorozó magyar sajtó képviseletében ezúttal az NS egy meglehetősen színes harmadik világbeli hírt ragadott ki a külföldi kínálatból. Argentína Córdoba nevű tartományában ugyanis a rendőrség új rendeletet léptetett életbe a futballmérkőzések biztonságos lebonyolítása érdekében. Eszerint a játékvezető, aki hanyagságból vagy részrehajlásból származó helytelen ítéletével botrány előidézője lesz, hétnapi elzárással és pénzbüntetéssel sújtható. Hasonlóképpen ítélhető el az az egyesületi vezető is, aki ilyen játékvezetőt szerződtet a találkozó vezetésére. Mivel a bírók működését büntetőjogi szempontból a helyi rendőrhatóság bírálhatta el, könnyű belátni, hogy az argentínai Córdobában a saját pálya előnye szinte behozhatatlanná vált.

1982-ben e napon jelent meg a hír a Buenos Aires-i ifjúsági vívó-világbajnokságról: Abay Péter bronzérmes lett kardban. Az elődöntőben Marintól kapott ki, aki a nyolc között a másik magyar döntőst, Szabó Bencét is kiejtette (az olasz végül a fináléban kikapott a szovjet Vinnyiktől). Abay így 4., Szabó 7. lett – tíz évvel később Barcelonában mindketten tagjai voltak az olimpiai ezüstérmes magyar együttesnek, sőt Szabó Bence egyéniben aranyig jutott ugyanott (az utolsó asszóban éppen Marco Marinnak visszavágva!), négy évvel korábban Szöulban pedig csapatban is. Ugyanezen a napon egyébként a női tőrözök is végeztek a maguk versenyével; a francia Modaine lett az első, de a döntő mezőnyéből érdemes kiemelni az olaszok későbbi nagycsapatából Vaccaronit és Zalaffit, illetve az 1987-ben majd csapatvilágbajnoki címet szerző magyar együttes két tagját, Szőcs Zsuzsát (ezúttal 5. lett) és Jánosi Zsuzsát (8.)

1992-ben e napon örömteli hírt közölt a Nemzeti Sport: az edinburgh-i junior ökölvívó Európa-bajnokságon két döntősünk is volt. Először Oláh Tamás (54 kg) lépett szorítóba, és – az Eb legfiatalabbjaként – végül vereséget szenvedett a német Steven Kuchlertől. Így aztán az aranyálmok megvalósítása a másik finalistánkra maradt – és a már ekkoriban is a Madár becenévre hallgató Erdei Zsolt nem is okozott csalódást! A KSI többszörös korosztályos bajnoka szintén német ellenfelet kapott 71 kilóban, de Oliver Knabe teljesen esélytelen volt az energikusabb magyar ellen, aki – utólag nézve: nem meglepő módon – a mezőny egyik legtechnikásabb versenyzőjeként lett bajnok.