Román játékosstop Magyarország felé

Romániában 1930 elején átalakult a legfelsőbb sportirányítás rendszere, és az önálló testületként újonnan létrejövő országos labdarúgó-szövetség mindjárt több változtatást hajtott végre. Ezek közül több is érintette Magyarországot, ahová – már csak történelmi okokból is – folyamatosan érkeztek-igazoltak (főleg magyar ajkú) futballisták. Nyolcvan évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy ennek – legalábbis legálisan – vége.

Románia labdarúgásának az 1920-as években Bánát volt az egyik legfőbb bázisa, ezért nem véletlen, hogy az egyik befolyásos helyi újság, a Temesvári Hírlap is boncolgatta a témát, meginterjúvolva Octav Luchidét, aki az addigi közös sportfőhatóságból önállósuló futballszövetség (FRFA) főtitkára lett.

A Nemzeti Sport elsősorban természetesen a magyar vonatkozású információkat vette át az eredeti cikkből. Ebből kiderült, hogy az FRFA nem csupán általánosságban szigorított a játékosmozgások rendszerén – attól fogva csupán évente egyszer, júniusban nyílt meg Romániában az átigazolási piac, hogy ezzel is mérsékeljék a külföldre áramlást –, hanem Magyarország felé kimondottan le akarták zárni a (még csak tíz éve meglévő új) határokat, csökkentendő a mi erősebbnek számító profi bajnokságunk elszívó erejét.

„Magyarországnak egyáltalán nem adunk ki játékost. Ha valamely más külföldi szövetség kér tőlünk futballistát, akkor haladéktalanul táviratozunk a labdarúgó egyesületének, hogy nincs-e valami kifogása a kiadatás ellen. Az semmi esetre sem fog többé előfordulni, hogy a szabályszerű tizennégy nap eltelik, és a külföldi szövetség nem kap választ, így leigazolja a játékosunkat" – fejtette ki a főtitkár, akinek szavaiból kitűnik, hogy korábban meglehetősen nagy káosz uralkodott adminisztratív téren a román sportéletben.

Lapunk korabeli meglátása szerint ezek a kijelentések „arra vallanak, hogy a románok nemigen vannak áthatva a magyar–román futballbéke szellemétől". A vitás alaphelyzetet pedig jól illusztrálta egy konkrét eset is, amelynek kapcsán az FRFA egyenesen a nemzetközi szövetséghez (FIFA) fordult iránymutatásért és döntésért.

Az akkoriban 29 éves Wetzer Rudolf, aki Magyarországon Veder néven szerepelt, újpesti időszakát követően nemrég tért vissza Romániába, hogy a Juventus színeiben folytassa. No nem a torinóiaknál, hanem Bukarestben. A román szövetség a szerződésszegést emlegető MLSZ tiltakozása ellenére aláírta a „juvés" igazolólapot, mondván, ők ki sem adták szabályosan a labdarúgót, tehát eleve végig a sajátjuknak tekint(h)ették. Ennek azért volt gyakorlati jelentősége, mert a FIFA előírásai szerint a pénzért, tehát profiként futballozó labdarúgók visszaamatörizálása egy vagy két év kihagyást vonhatott maga után (az időtartamot illetően eltérő adatokat olvashattunk). Márpedig Wetzer kétségtelenül professzionalista alapon rúgta a bőrt Újpesten, amellyel 1929-ben dobogós is lett, miközben az FRFA ezt az egész „kiruccanást" mintegy meg nem történtként kívánta kezelni.

Anélkül, hogy részletesen tovább követnénk a különböző sportdiplomáciai fejleményeket, említsük meg a lényeget: az NS nem hitte, hogy a FIFA érdemi döntést hozna ebben „az érdekes ügyben", és valóban, Wetzer 1930 tavaszán nemcsak visszakerült a román válogatottba (melynek szerelését összesen 17-szer öltötte magára, és ezek alkalmával 13 gólt rúgott), hanem a görögök elleni 8:1 során olyannyira kitűnt öt találatával, hogy ő lett a csapatkapitánya az első labdarúgó-világbajnokságra Uruguayba utazó román nemzeti együttesnek!

A temesvári játékos egyébként igazi világjáró volt, hiszen szülővárosa öt különböző csapata mellett – melyek közül a legnagyobb sikereit nevelőegyesületével, a Temesvári Kinizsivel (Chinezul) érte el, de később a Juventusszal ugyancsak bajnok lett – megfordult Magyarországon (előbb a Törekvésben, később Újpesten), Belgrádban, valamint levezető korszakában Franciaországban is (1924-ben még a párizsi olimpián járt ott), majd edzősködésbe fogott, igaz, azt csak a román határon belül. Az ötvenes években a kommunista román sportvezetés rendszerellenes vádakkal ellehetetlenítette, végül 1993-ban aggastyánként halt meg az izraeli Haifában.

1940-ben e napon jelent meg a hír, mely szerint az Egyesült Államok illetékes sporthatósága is úgy döntött, hogy nem kér versenyzői részére engedélyt az európai útra, azaz távol marad a nyári olimpiától. Indoklás: „a szövetség az aktuális viszonyok miatt nem vállalhatja az atléták átküldésének felelősségét". Érthető álláspont volt. Bár az amerikaiak ekkor még nem álltak hadban, Európa annál inkább – a világégés (egyelőre korlátozott területen) már fél éve zajlott, és napokon belül küszöbön állt Skandinávia német lerohanása, amivel a hadicselekmények áttevődtek a kontinens nyugatabbi felére is. Az ötkarikás játékokat pedig nem máshol, mint a Tokió helyett beugró Helsinkiben tartották volna meg, mindössze néhány hónappal (és néhány kilométerrel) a finn–szovjet téli háborún túl.

1950-ben e napon a Nemzeti Sport az ünnepi számában hirdette ki az „Első sportélményem a felszabadulás után" című pályázatának végeredményét, majd a legjobb hat művet le is közölte. Érdekesség, hogy az 500 forintos első díjat egy gimnáziumi tanuló nyerte meg, majd egy villanytelepi pénzbeszedő és egy raktárnok után a megosztott 4–5. helyen két élsportolónk következett (fejenként 50 forintos jutalommal): a két évvel később egyformán olimpia bajnoki címet szerző Székely Éva egyetemi hallgató (aki évtizedekkel később a „Sírni csak a győztesnek szabad!" című könyvével aratott nagyobb írói babérokat), illetve egy másik úszó, Novák Ilonka nevelő, a Sztálin út 91.-ből. (Utóbbiról két oldallal hátrébb megemlítette a lap, hogy a legfrissebb világranglistán ő is szerepelt 1:15.9-es eredménnyel), holott az előző esztendőben nem is úszott ilyen időt 100 háton…)

1960-ban e napon az NS interjút közölt a Népstadion építészével, aki nem sokkal korábban kapott megbízást a Nagy Sportcsarnok terveinek elkészítésére. A Kossuth-díjjal kitüntetett Dávid Károly elmondta, hogy mindkét elképzelt verzió szerint valahol a Népstadion (ma már Puskás Ferenc Stadion) környékén létesült volna az új csarnok, amelyet teljesen kör alakú, 25 méter magas szoborszerű építményként álmodtak meg, hogy már a Baross térről is látszódjon. Befogadóképességét 15 ezer fősre, míg a küzdőtér kisebb kihasználtsága esetén (mint pl. birkózó- vagy ökölvívó-események alkalmával) 23 ezresre szerették volna tervezni.

1980-ban e napon forrpontjához jutott az a vita, amely az Egyesült Államok tervezett olimpiai bojkottját övezte. A Szovjetunió 1979-es afganisztáni beavatkozása elleni tiltakozásul Jimmy Carter kormánya előzőleg úgy határozott, hogy az amerikai sportolók nem vehetnek részt a moszkvai nyári játékokon, ám az egyes sportágak országos szakszövetségei közül most több is levélben fordult a kormányzathoz, kérve a döntés megváltoztatását (végül nem jártak sikerrel). Eközben a NOB-ban épp olyan elképzelések körvonalazódtak, hogy a szabályok módosításával engedélyezni kellene egyéni indulók részvételét is azon államokból, amelyekben a nemzeti ötkarikás szövetség a távolmaradás mellett foglal állást. Végül 15 ország azt a kompromisszumos megoldást választotta, hogy sportolóikat elutaztatták ugyan, de azok az olimpia zászlaja alatt vonultak, s annak himnuszát hallgathatták sikerük esetén. Az amerikaiak és a nyugatnémetek még ezzel a megkötéssel sem voltak hajlandóak részt venni.

2000-ben e napon a Nemzetközi Automobil-szövetség fellebbviteli bizottsága másodfokon is elutasította az F1-es McLaren-istálló óvását, azaz érvényben maradt a 2. helyen célba érő David Coulthard kizárása a Brazil Nagydíjról. A büntetést az vonta maga után, hogy az előző évben (Mika Häkkinen révén) még egyéni vb-címet szerző wokingi csapat autójának első légterelője hét mm-rel közelebb volt a talajhoz a szabályban engedélyezett mértéknél. A McLaren azzal védekezett – hiába –, hogy az interlagosi pálya egyenetlenségei okozták az eltérést. Az eset miatt a McLaren két futam után továbbra is pont nélkül állt – és az év végén át is kellett adnia a trónt a Ferrarinak és a német Michael Schumachernek.