Gőzerővel készült az 1970-es mexikói világbajnokságra a trónját visszaszerezni vágyó brazil futballválogatott, amelynél alig néhány hónappal a nagy torna előtt szövetségi kapitányt cseréltek. Az addigra már legendává nemesedett Pelé panaszkodott, Saldanha ment, Zagallo jött, Havelange elnök pedig kommentált: „Ami most nálunk történik, az színház!"

1970 márciusában szinte egyik napról a másikra került a bírálatok kereszttüzébe Joao Saldanha, a selecao újságíróból lett szakvezetője, de ekkor még kevesen sejtették, mi is folyik a színfalak mögött. Antonio do Passo, a szövetség technikai bizottságának elnöke lemondott, feloszlatva egyúttal az egész testületet, ami azt is jelentette, hogy a korábban általa javasolt szövetségi kapitány támasz nélkül maradt. Hiába tiltakozott, menesztették.

Ezután 48 óra sem telt el, mire Passót megint kinevezték az addigi posztjára. Mire volt jó akkor ez az egész? (Joao Havelange, a brazil labdarúgó-szövetség elnöke, aki utóbb egészen Sepp Blatter „trónra lépéséig" a FIFA nagyhatalmú első embere volt, ekkor tette a színházas megjegyzését...)

A technikai bizottság régi-új irányítója ezúttal már nem Saldanhát ültette vissza a kispadra, hanem Mario Zagallót választotta (a korábbi világbajnok játékos 1958-ban még együtt jutott fel a futballvilág csúcsára a tinédzser Pelével, majd 1962-ben ismételtek). A „Fekete Gyöngyszem" közben nyilatkozott a néhány héttel azelőtt elveszített találkozó kapcsán is: „Saldanha kényszerített arra, hogy játsszak Argentína ellen, pedig lázas voltam." Mire a megtámadott kapitány: „Leszögeztem, hogy Pelé jelenleg sem erőnlét, sem technika tekintetében nincs csúcsponton. Ezért kellett távoznom..."

Más kérdés, hogy Zagallónak is rögtön megfájdulhatott a feje, mivel 1970 tavaszán nagy dilemmának számított, miként fér meg egyszerre a pályán Tostao és Pelé (meg Gérson, Jairzinho, Rivelino...). A Chile elleni második barátságos meccsre eredetileg az előbbit jelölte a kapitány, mondván, Tostaónak játékba kell lendülnie. Ehhez képest végül megint Pelé szerepelt. Hogy miként, azt illusztrálja, hogy a mindössze 2:1-re megnyert meccs után kritikák özöne zúdult immár Zagallo fejére is.

A lényeg persze az, hogy a kezdeti terveknek megfelelően a vb-n aztán az összes csillagnak megtalálta a helyét a szakmai stáb, és a brazilok feledtetni tudták az előző torna fiaskóját, amikor a magyar válogatott 3:1-re megleckézette a selecaót. Négy évvel később Pelééket már semmi sem állította meg, így máig ő az első és eddigi egyetlen labdarúgó, aki – egy emlékezetesen látványos torna végén – játékosként háromszoros világbajnok lett, míg az 1970-es brazil társaság a valaha volt (egyik) legjobbnak ítélt csapat.

S innen nézve már abszolút lényegtelen, hogy – más források szerint – elképzelhető: holmi futballistasirámok nem osztottak, nem szoroztak a magasabb szintű (sport)politikai háttérjátszmák során, azaz Pelének és beszólásának az égvilágon semmi köze nem volt Saldanha tavaszi megbuktatásához, aki politikai nézetei miatt az akkori rezsimmel (és állítólag magával a kedvenc játékosainak beválogatását hiányoló elnökkel), illetve a klubokkal is (különösképp a Flamengóval) nézeteltérésbe keveredett.

1930-ban e napon a Budai 11 egyik vezetője ajánlatot tett a Hungáriának a korszak egyik nagy tehetsége megvásárlására: „Adják vissza a Titkost. Adunk négyezer pengőt, ugyanannyit, amennyit a Hungária fizetett érte annak idején..." A kék-fehérek reakciója: „majd gondolkodnak". Az NS kommentje pedig: nehogy bárki is „driblit" szimatoljon, a budaiak nem azért akarják visszavenni a balszélsőt, hogy aztán még drágábban adják el a Ferencvárosnak vagy az Újpestnek; a budaiak ugyanis köteleznék magukat, hogy öt éven belül nem értékesítik a játékost. (Az üzletből aztán nem lett semmi, a 48 válogatottságig és vb-döntőig jutó Titkos Pál a harmincas éveket végig a Hungáriánál töltötte.)

1940-ben e napon kedves levelet hozott a posta a Hungáriának. Az Austria Wien gratulált a kék-fehéreknek a hagyományos húsvéti torna megnyeréséhez, és az osztrákok úgy fogalmaztak: szerintük a legjobb csapat lett az első. Az MTK profi alakulatának örömét viszont kissé beárnyékolta, hogy Turay József kisujja sínbe került, ezért a sérült Kalmárhoz hasonlóan ő sem remélhette ekkor, hogy pályára léphet a Ferencváros ellen. Pedig – nyilatkozta „Suttyó" – ő mindenképpen játszani akart, „akár fél lábbal is" (korábbi klubja ellen). Hogy akkoriban is jól működött a ködösítés (vagy a rehabilitáció), mutatja: a Hungária végül Turayt és Kalmárt is bevetette – és így kapott ki váratlanul simán, 2:0-ra az örökrangadón.

1950-ben e napon a magyar női és férfi kosárlabda-válogatott közös program keretében lépett pályára Prágában, ahol az egyik szemünk nevetett, a másik sírt a meccsek végén. Csehszlovákia ugyanis a férfimérkőzésen szinte végig vezetett, majd 49:46-ra győzött (ezen nem volt ok meglepődni: négy évvel korábban kontinenselső, 1947-ben és 1951-ben Eb-ezüstérmes volt), viszont a hölgyeknél fordítva alakult a küzdelem, és a mieink kerekedtek szűken felül: 39:37 Magyarországnak (ez akkor is értékes eredmény, ha tudjuk, hogy az az évi Európa-bajnokságon a mieink eggyel még a bronzérmes szomszédoknál is előrébb végeztek).

1960-ban e napon az NS részletesen idézte Don Talbotnak, a (később) legendás ausztrál úszó-edzőnek a Swimming News című szaklapban megjelent írását, amelyből kiderült, hogy a szakember mind hazája versenyzőinek a külföldiekkel való összehasonlításakor, mind európai tanulmányútján az öreg kontinens egyes országainak mezőnyét szemrevételezve azt vette észre, hogy az erősebb felépítésű sportolók tűntek ki a többiek közül. A megfelelő mennyiségű súlyemelés, és különösen a speciálisan használt izomcsoportok fejlesztésének szükségessége ma már evidencia, de Talbot még onnan indította eszmefuttatását, hogy pár évvel korábban mit vett észre a „John Marshall-rejtély" kapcsán: az ausztrál úszó 400 méteren 4:55-öt tudott, aztán hat hónappal később – már amerikai ösztöndíjasként – 4:37-re szorította le az idejét, és a tréner a vézna, törékeny Marshall helyett ekkor már egy hihetetlenül megerősödött, néhány centivel magasabb Johnt talált.

1980-ban e napon adta hírül az NS, ami sajnos később bizonyosság lett: Clay Regazzoni, a svájciak világbajnoki ezüstérmes (1974) Formula-1-es pilótájának gerincműtétje nem hozott teljes sikert, és az orvosok elképzelhetőnek tartották, hogy a Nelson Piquet által megnyert Long Beach-i futamon (ez volt a brazil első GP-diadala) fékhiba miatt 240 km/órával egy álló autónak rohanó – majd húsz percig a kocsija roncsai alá szoruló – versenyző lábai bénák maradnak. Így is történt, hátralévő életére kerekesszékbe kényszerült (bő három évvel ezelőtt hunyt el). A tíz év alatt összesen öt nagydíjon győztes Regazzoni egyik legnagyobb eredménye az volt, hogy 1970-ben újoncként vb-3. lett a Ferrarival.

1990-ben e napon a manapság sikert sikerre halmozó magyar jégkorong-válogatott még a C-csoportban (a vb-k harmadik vonalában) szerepelt, és 5–3-ra kikapott Bulgáriától. Hét évvel korábban éppen a Budapest Sportcsarnokban jutott egy szinttel feljebb a csapat, ezért az újabb BS-beli tornán is legalább a 3. helyet (el)várta volna a közvélemény – ehhez képest Boróczi Gábor együttese végül csak a hetedik lett, mindössze Belgiumot és Dél-Koreát megelőzve, öt vereséggel, köztük a Jugoszlávia elleni 1–8-cal. Soha máskor nem szerepeltünk ilyen gyatrán.

2000-ben e napon Kovács István az NS-nek elárulta, hogy német klubja, az Universum Box-Promotion a tervek szerint a labdarúgó Eb szünnapjára, június 23-ára szervez gálát a magyar bunyós köré, mégpedig a Ferencváros Üllői úti stadionjába, ha sikerül megegyezni. (Sikerült.) Kokó – a pehelysúlyú világbajnoki cím felé vezető úton – ezúttal az Európa-bajnoki övre ment rá, amelyet kihívóként a walesi Steve Robinsontól akart elvenni. (Pontozással el is vette.)