Jégkorong-vb: már a feljutás küszöbén

A magyar jégkorong-válogatott az ezredforduló évében még a C-csoportos világbajnokságon szerepelt, ezért az elvárások sem voltak akkorák, mint manapság. 2001-ben Grenoble-ban sikerült megkapaszkodni a B-csoport utódjaként létrehozott divízió 1-ben, és a hatcsapatos viadal 4. helye után egyre fokozódott hazánkban a hokiláz – annak is köszönhetően, hogy 2002-ben Székesfehérvár és Dunaújváros adhatott otthont a kétszer hat válogatottat felvonultató vb egyik csoportjának.

Hogy mennyire mások voltak a viszonyok még nyolc évvel ezelőtt is, jelzi: a Nemzeti Sport négyoldalas beharangozója úgy fogalmazott, hogy az előző évi remeklés (értsd: sima bennmaradás, valamint Palkovics Krisztián megválasztása a franciaországi torna legjobbjának) után Magyarországnak immár biztos helye van a második vonalban, és joggal lehet bízni abban, hogy ezúttal sem esünk ki, sőt még a dobogóra is felférhetünk.

A válogatott játékosai három kivétellel a meglehetősen kiszámítható hazai bajnokságból kaptak meghívót a keretbe: a döntőt egymással vívó Alba Volán és Dunaújváros képviseltette magát bőséggel, kiegészülve egy fradista tartalékkapussal, valamint két légiósunkkal. A ketrec előtt legtöbb időt töltő, fiatal kora ellenére már tapasztaltnak mondható Szuper Levente kanadai, míg a mindössze 18 esztendős Vas János svéd alsóbb osztályból érkezett a szlovák Jan Jasko kapitány invitálására, honosított hokisaink meg még nem voltak. Igazából a Palkovics, Ocskay, Kovács Frank összetételű fehérvári első sortól várt sokat a szakma és a közvélemény is.

Az erőviszonyokkal szerencsénk volt, mert a mi águnk tűnt könnyebbnek. Az elitszinttől előző évben búcsúzó két együttes közül a gyengébbik (Norvégia) került hozzánk, míg a szintén nehéz ellenfélnek ígérkező Dánia csak 3. volt egy évvel korábban a divízió 1-ben, csupán jobb gólkülönbségének és az egymás elleni 5–3-nak köszönhetően megelőzve a mieinket (Nagy-Britannia pedig 2. lett a másik hatosban). Közben „odaát", az eindhoveni mezőnyben Fehéroroszország, Kazahsztán és Franciaország is gyürkőzni kényszerült az egyetlen feljutó helyért, másik három vetélytárssal egyetemben.

Az április 14-i itthoni nyitányon mintegy 2000 néző látta a dunaújvárosi lelátókon, hogy a magyarok nagyon idegesen kezdtek. Talán azért, mert bár papíron verhetőnek látszott Kína, amolyan sötét ló is volt, amely évente csak egyszer, az éppen esedékes világbajnokságon jelent meg Európában, azaz előzetesen nem sok információ szivárgott ki róla. Igaz, két edzőmeccset is játszott Magyarországra érkezve, és a horvátok elleni 1–2, valamint a Ferencváros elleni 3–7 arról árulkodott, hogy talán nem lesz gond az ázsiaiakkal.

Az első harmadban mindenesetre nem volt átütőerő a mieink körülményes játékában, de az rögtön kiviláglott, hogy jobban korcsolyáznak, gyorsabbak, és minden különösebb gond nélkül mennek el a vendégek mellett. A második húsz percet aztán alaposan meg is hajtották a magyarok, és az akkor ütött három góllal már 4–0-ra vezettek. A harmadik harmad megint langyosabbra sikerült, de a 6–0 jó kezdésnek számított.

Aktuális évfordulónkhoz kapcsolódó történetünk több szót aligha érdemel, ám nem lenne teljes a kép a következő napok fejleményeinek ismertetése nélkül. Másnap a britek magasabb akadályt jelentettek, ezért a 4–1-es siker nagy lelkesedést váltott ki. Újabb két nappal később csapatunk már Székesfehérváron lépett fel, egyre fokozódó érdeklődés mellett. A legerősebbnek ítélt rivális, Norvégia is hibátlan mérleggel várta a meccset, amelyen Tőkési mindjárt a 2. percben vezetést szerzett. Érdemes felidézni a korabeli tudósításból, hogyan alakult ezután a játék képe:

„A skandinávok kettővel feljebb kapcsolnak, nehéz követni őket. Ehhez bizony nincsenek, de nem is lehetnek hozzászokva a mieink. Mindig csak egy hajszállal késnek le, de ez bőven elegendő ahhoz, hogy a belépők a szabálytalanság határát súrolják. Vagy át is lépjék. A bíró mindenesetre rendesen szórja ki a magyarokat – óriási a nyomás."

Hiába, hokisaink még csak nem is álmodtak akkoriban az EBEL-ről, más tempóhoz voltak szokva. A lényeg, hogy önfeláldozó védekezéssel, némi szerencsével, no meg Szuper szenzációs hárításaival egy norvég lövést leszámítva sikerült kibekkelni a mérkőzést, miközben a kontráink közül még kettő gólt hozott, így a vége 3–1 a javunkra. Az NS csodaként emlegette a történteket, majd másnap, kissé lehiggadva szimplán „csak" a magyar hokitörténelem legnagyobb győzelmeként – egy kevéssel előtte még A-csoportos gárda ellen, mégpedig tétmeccsen. Ahogy Palkovics Krisztián visszautalt az előző esztendei vb-bravúrra:

„A franciák elleni, amúgy szintén 3–1-es siker talán el is lett temetve, azt mondták, jó-jó, ügyes a magyar együttes, de nem több. Erre rácáfoltunk, hiszen ezúttal egy még inkább előbbre rangsorolt riválist fektettünk két vállra."

Románia ellen már tényleg abszolút telt ház figyelte a kissé nyögvenyelős kezdést követő 4–1-es győzelmet, majd Dánia ellen jött a döntő ki-ki csata a feljutásért. A döntetlen sem lett volna elég, ám ennek utóbb már nem volt jelentősége, hiszen az északiak magabiztosan, 6–2-re nyertek. Ez volt a realitás – a magyar válogatott ekkor még nem állt készen a világelitre, azt azonban kétségkívül jelezte, hogy komolyan gondolja a felzárkózást. A közönség is értékelte a sokáig emlékezetes produkciót, és hosszasan ünnepelte a magyar együttest, benne a torna álomcsapatába is beválasztott Szuperrel és Ocskay Gáborral.

A következő évek további tapasztalatszerzéssel teltek, miközben válogatottunk magja egyben maradt. A páratlan esztendőkben (2003, 2005) ismét hazai jégen (Budapest Sportaréna, majd Debrecen, Főnix Csarnok) próbálkozhattak a fiúk, de mindkétszer be kellett érniük a 3. hellyel, míg a páros években (2004, 2006) idegenben (Oslo, illetve Amiens) kellett nekifutniuk, és ez némileg gyengébb szerepléssel járt (mindkétszer 4. pozíció). Három éve Ljubljanában viszont megtört a „sorminta", egyedül a házigazda Szlovénia tudta megelőzni a magyarokat, akik aztán 2008-ban Szapporóban Ukrajna ellen tényleg feltették a pontot az i-re – így egy évvel később a „nagyok" világbajnokságát végre nem kívülállóként figyelhettük. Ezt nem sokan hitték volna nyolc évvel ezelőtt, amikor a vb nyitó meccse előtt még Kínától is tartottunk…

1932-ben e napon a német sportsajtó szövetségének közgyűlésén elhangzott az a – mentegetőző hangvételű – beszámoló, amelynek készítői arra jutottak: nem a német atlétikai szövetség jelentette fel Paavo Nurmit, hanem sokkal inkább a sajtó indította el azt az ügyet, amelynek végén a finnek kilencszeres olimpia bajnok hosszútávfutó sztárját professzionalizmus vádjával eltiltotta a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF). Az előterjesztő szerint a lapok voltak a „ludasak", amikor az előző esztendőben szenzációt keltő beállításban tárgyalták Nurmi németországi, s azon belül főleg königsbergi startját. E cikkekre hivatkozva indított aztán vizsgálatot Sigfrid Edström, az IAAF svéd elnöke, aki a német szövetséget kérte fel a témával kapcsolatos iratok összegyűjtésére. Végül ezen dokumentumok alapján tiltották el az amatőr versenyzéstől a „csodafutót", aki a verdikt szerint túl nagy költségtérítést kapott a versenyszervezőktől. Hiába tiltakozott hazája szövetsége, azt állítva, hogy a közelmúltbeli válogatott csapatviadalon elszenvedett súlyos vereségért akartak a féltékeny svédek ily módon revánsot venni – Nurmi, az ötkarikás történelem egyik legnagyobb alakja nem állhatott rajthoz a közelgő Los Angeles-i játékokon.

1952-ben e napon nyerte meg a monte-carlói női teniszversenyt Körmöczy Zsuzsa. Korának legjobb magyar teniszezőnője betegségét kiheverve meccsről meccsre jobban játszott, a negyeddöntőben a francia Amourettit nagyon simán, majd a négy között az angol Patridge-et két szoros szettben múlta felül. Az eredeti kiíráshoz képest egy nappal elhalasztott fináléban aztán az osztrák Streckerrel szemben mindkét játszmában jelentős hátrányból (1:3-ról, majd 1:5-ről) kapaszkodott vissza nagy hajrával. Rögtön e mérkőzés után került sor a vegyes párosok döntőjére, amelyben a Roland Garros későbbi (1958-as) bajnoknője Asbóth Józseffel (az előző évtized kiemelkedő magyar férfijátékosával) alulmaradt – nem mással, mint a „négy muskétás" egyikét, a legendás Jean Borotrát felvonultató francia, angol duóval szemben.

1962-ben e napon ismét igazolódott, hogy a magyar férfi röplabdázás (azóta is megközelíthetetlen) fénykorát élte a hatvanas évek elején: fél évvel moszkvai győzelme, és négy nappal a három felvonásos mérkőzéssorozat első meccsének sikere után a mieink ismét megverték – s megint 3:2-re – a fővárosunkba látogató szovjet válogatottat. Ez azért volt nagy szó, mert ellenfelünk két évvel korábban veretlenül lett világbajnok Rio de Janeiróban! Csapatunk egyik vezéregyénisége a 20. század legjobb magyar férfiröpise, Tatár Mihály volt. (A középső találkozót bukták el egyedül a vendéglátók, de azon a Budapest-válogatott csapott össze a Szovjetunió B-vel.)

1982-ben e napon az NB I hétközi, 29. fordulója után keretet hirdetett a Peru elleni felkészülési mérkőzésre Mészöly Kálmán. Mivel a támadók közül a két ász, Nyilasi és Törőcsik is sérült volt (a Fradi-hátvéd Szántóval egyetemben), a magyar válogatott szövetségi kapitánya újoncként meghívta Szentes Lázárt is. Az éllovas Rába ETO csatára az utolsó, ötödik gólt jegyezte a Csepel elleni friss 5–0-s bajnoki győzelem során. Másik két futballista is bekerült a keretbe a Verebes-féle győriektől (a középpályás Hannich és Póczik) – négy nappal később viszont a Népstadionban annak ellenére kapott ki 2–1-re Magyarország a szintén vb-résztvevő dél-amerikaiaktól, hogy a bemutatkozó Szentes már a legelső percben betalált…

1992-ben e napon robbant a hír: újabb Stasi-ügy rázta meg a német sportéletet. Ezúttal a Leverkusen sokszoros válogatott labdarúgója, az egykori NDK-s Ulf Kirsten ismerte be, hogy korábban a hírhedt keletnémet titkosszolgálat informátora volt. Amint elmondta, 16 esztendősen erőszakolták rá ezt a feladatot, amikor még a Dynamo Dresdenben szerepelt. A kémügy mindenesetre nem fenyegette a futballista (össznémet) válogatott karrierjét, pláne, hogy a helyi szövetség szóvivője elmondta: ők már korábban is tudtak Kirsten Stasi-múltjáról, de arról is, hogy a rettegett államvédelmisek megbízhatatlan ügynöknek tartották a játékost, aki a „saját javára beszél"…