Puskás vs. Kubala: magyarok az el clásicókon

Az első magyar, aki játékosként szerepelhetett volna el clásicón, a Barcelona legendás – és Rafael Alberti ódája révén a szépirodalomba is bevonult – kapusa, Plattkó (avagy külföldön Platkó) Ferenc volt, aki 1930-ig állt a katalánok szolgálatában, viszont az első Primera División-szezonban (1929–1930) egyik rangadón sem kapott bevetési parancsot. Edzőként aztán már volt el clásicója, az 1934–1935-ös idényben például a Chamartín Stadionban végigélhetett egy 8:2-es madridi gázolást, ami már akkor is nagyon csúnyának számított...

A reváns napja 1935 áprilisában virradt, mikor a Plattkó vezette katalánok a négy gólt vágó Vantolra vezérletével 5:0-ra beledöngölték a pályába a Realt. Ekkor már a Barcelona keretének tagja volt Berkessy Elemér, aki bajnoki találkozón magyarként először játszhatott a Real ellen (az 5:0-s meccsen az ötös számot viselhette a Les Corts Stadion gyepén), majd fél évvel később végigjátszott egy hazai, 0:3-as mérkőzést is.

Plattkó még az 1955–56-os idényben ült a Barca kispadján, az FCB akkor 2:1-re kikapott Madridban, de otthon 2:0-ra nyert.

Ekkor már jó úton haladt a legendává válás felé Kubala László, aki érdekes módon sosem tudott igazán villogni az el clásicókon. „Kuksi" 1951 márciusában játszott először a csúcsrangadón és győzelmet ünnepelhetett (4:2, a hős César volt három góljával), de összesen 13 mérkőzésén negatív lett a mérlege a Real ellen.

Kubala „csak” az utolsó két bajnoki el clásicóján talált a kapuba, egyaránt a 89. percben, és egyaránt nem örült a góljának: 1960-ban 2:5-nél, 1961-ben 1:3-nál zörgette meg a hálót... A Barcelona történetének legjobb játékosa egy kiállítást is feljegyezhetett, 1953-ban már 28 perc után az öltözőbe parancsolta Gardeazabal játékvezető, a vele összekapó Olivával együtt.

Kubala hatására alaposan „elmagyarosodott" az ötvenes évek remek Barcája, így ott volt a keretben Szalay Tibor (igaz, a Real ellen nem játszott bajnokit), Czibor Zoltán és Kocsis Sándor, és még előttük érkezett az erdélyi Szegedi Miklós, avagy Niculae Simatoc. Szegedi a Nagyváradi AC magyar bajnokcsapatának fedezete volt korábban, és 1950-ben, valamint 1951-ben játszott a Real Madrid ellen; mutatója egy kiütéses győzelem (7:2) és egy csúnya vereség (1:4). Mint látható, a két nagycsapat presztízskérdést csinált abból, hogy lehetőség szerint legalább hazai pályán agyba-főbe verje az ellent.

Az Aranycsapat tagjai közül messze Puskás Ferenc volt a legeredményesebb az el clásicók történetében, sőt a Száguldó Őrnagy alighanem az egyetlen játékos, aki a szuperrangadón a Camp Nouban és a Bernabéuban is mesterhármast tudott lőni. Puskás 1958 októberében játszott először a Barcával, de az első találatát csak 1961-ben szerezte meg ellene, amikor az ő góljával húzott el 3:0-ra a Real egy 3:2-es derbin.

Legnagyobb, Real-mezben játszott meccsei közül több is a Barcelonához fűződik: 1963 januárjában három góllal hintette meg a házigazda katalánokat (a végeredmény 1:5), és úgy fejezte be az évet, ahogy kezdte – decemberben 4:0-ra nyertek a madridiak a Bernabéuban, Puskás pedig a 37., a 68. és a 84. percben is betalált. Két mesterhármast Puskáson kívül Jaime Lazcano lőtt az el clásicókon, de ő mindkettőt Madridban, a Chamartínban.

1964-ben 2:1-re győztek a blancók, Pancho pedig győztes góllal bosszantotta a katalánokat. És azt még meg sem említettük (a statisztikában csak a bajnoki meccseket vettük figyelembe), hogy az 1959–1960-as BEK-elődöntőben Puskás Madridban egyszer, Barcelonában kétszer köszönt be, a Real pedig kettős győzelemmel menetelt a fináléba, amelyben megsemmisítő vereséget mért az Eintracht Frankfurtra. Puskás négy és Di Stéfano három góljával...

Puskás egyébként játszhatott az első, televízióban közvetített Real Madrid–Barcelonán is, melyet 1959. február 15-én a Real 1:0-ra nyert meg Herrera találatával.

Vissza Barcelonába: Czibor Zoltánnak egy meccse volt a Real Madrid ellen gránátvörös-kékben, de az eseménydúsan alakult. A balszélső 1958 októberében Santamaríával balhézott össze kiállítást érően, ám csapata így is 4:0-ra legázolta a fővárosiakat.

Kocsis Sándor három bajnokin kétszer köszönt be (1960-ban és 1962-ben), valamint ő is játszott – és gólt lőtt – a már említett BEK-elődöntőben. Azóta magyar játékos legfeljebb a két klub B-csapatáig jutott – kérdés, hogy mikor üdvözölhetjük a pályán a következő „utódot".