Röplabda: a 85 éves Tatár Mihály csuklóját egykor a világ, most a legyek rettegik

– Öt éve meghatározó volt a nyolcas szám: nyolcvanéves lett, a Golfja a nyolcadikat taposta, és nyolcvanezer kilométert evett meg. Most hogy áll a számsor?
– A százhuszonkét lóerős Golfommal ugyebár öt évvel idősebbek lettünk, és azóta harmincnégyezer kilométert tettem bele.

– Ezek szerint nem rozsdásodik a garázsban. Gyakori célpont még a délegyházi, tóparti kis bungaló?
– Kevesebbet járok. Túl nagy a meleg, inkább a lányomék viselik a gondját, már nem is pecázom. Itthon nyugodtabban lehetünk a Mamával (a korábbi 78-szoros válogatott feleség, Kékesi Éva – Sz. G.), kiülünk az erkélyre, egy kis sör mellett beszélgetünk, elvagyunk. Ugyanakkor eljárunk meccsekre, egyéb röplabdás eseményekre. A szövetség május végén meghívott a női válogatott románok elleni Európa-liga-mérkőzésére, hetedmagammal életműdíjat vehettem át.

– A Tüskecsarnokban ezer néző gyűlt össze, ami a magyar röplabdát tekintve manapság nem rossz. Tatár Mihály és társai játékára hányan voltak kíváncsiak?
– A nagy meccseket telt ház figyelte a régi Sportcsarnokban, még a lépcsőn is ültek, és ha már románok, eszembe jut, hogy egy alkalommal a Kisstadionban játszottunk ellenük, ahol kialakítottak egy salakos pályát. Lebarnulva, kék trikóban sárga keresztcsíkkal megérkezett a nálunk papíron jobb ellenfél, és úgy megvertük, hogy azt sem tudta, hol van. Akkoriban jobbára az ötödik–hetedik hely jutott nekünk a világversenyeken, de el-elcsíptük a nagyokat. Kiemelkedett az 1963-as Eb-n szerzett második hely, amellyel kivívtuk az olimpiai részvételt.

– Őszintén, ha az akkor tizenkilenc éves őserőt, Buzek Lászlót beteszi a válogatottba Porubszky László szövetségi kapitány, előrébb végezhettek volna a hatodik helynél Tokióban?
– Valószínűleg előrébb... Noha még nem volt kiforrott játékos, mint mi, a kétszázhárom centijével, az ütőerejével dominált támadásban, vagyis tudott volna segíteni. De azt is mondhatnám, ha feladjuk a mindenkinél erősebb szovjetek elleni meccset, ha nem fordul ki a bokám azon a találkozón, ha nem kell kihagynom a brazilok ellen elvesztett mérkőzést, ha nem befáslizott bokával kellett volna utána játszanom, ha Buzek hat évvel előbb vagy ha én hat évvel később születek... Sok-sok ha...

– Volt csak önre jellemző, speciális eleme a játékának?
– Én nem éreztem, de mindig mondták, hogy irtó gyors a csuklóm, jó reflexszel társulva baromi keményen tudtam megütni a labdát – ennek is köszönhetően választottak az 1962-es vébé legjobb ütőjének. Érdekes, néhány hete jó néhányan összegyűltünk Dávid László születésnapját ünnepelve, beszélgetés közben rászállt egy légy a bal kezemre – aztán puff, már meg is döglött. Laci megjegyezte, cseppet sem lassultam.

– Kitűnt a sokoldalúságával, például kosárérintéssel könnyedén fogadta a kemény nyitásokat és szelídítette meg a bivalyerős ütéseket.
– A hatvanas évek első felében ez nem számított egyedülállónak, hiszen akkor még nem terjedt el az alkarérintés, jobbra vagy balra gurulva kosárral fogadtuk a szervákat. Éppen ezért szinte mindenkinek magas szintű volt a kosárérintése.

– Ettől még nem mindennapi, hogy a hatvanas évek végétől ütőből feladó lett. Mi idézte elő a változást már harmincon túl?
– A válogatott szövetségi kapitányának Prohászka Lászlót nevezték ki, ő vetette fel a posztváltást. A kiváltó ok egy lényeges szabálymódosítás volt, tudniillik a sáncoló játékos immár átnyúlhatott a háló felett, így viszont már nem érvényesülhetett annyira a gyors csuklóm, nem tudtam úgy átforgatni a labdát. Érdekes, nem jelentett gondot átállnom a feladóposztra.

– Egy a hatvanas évek legelején megjelent cikkben olvastam, hogy Tatár Mihály hangulatember, ha egymás után nem sikerülnek a megoldásai, el tud kedvetlenedni. Igaz volt?
– Egyáltalán nem volt jellemző rám, ellenben nagyon készültem a meccsekre, két-három pár cipőt is magammal vittem, és a kezdés előtt kipróbáltam őket, melyik csúszik, melyik nem. A nadrágot is nagy műgonddal, már otthon felpróbáltam, nehogy bármi is hibáddzon. A maximalizmusom miatt irritált, ha megtudtam, hogy a fontos meccsek előtti este egyes játékosok elmentek sörözni. Befordulós típus voltam, nem csaptam be senkit, nem kértem és nem adtam kölcsön.

– Ha már a cipőket említette, miben játszott?
– A korai időkben az általam utólag „Tisza-Tigernek” elnevezett, az orrán gumis tornacipőben, később Belgiumban vagy Hollandiában saját pénzből vettem menő Tigert, általában két párat, ami kitartott egy idényben. Nemrég kihúztam itthon az egyik fiókot, és megtaláltam benne azt a Pumát, amelyet már az Újpest edzőjeként viseltem a nyolcvanas évek elején. Vadonatújnak néz ki.

– Gyanítom, a röplabdás ízületek már kevésbé... Hogy teljesítenek?
– Tény, nehezebben megyek, de hát – ahogy az orvos is mondta – sokat ugráltam... Nagy változást jelentett, amikor a puha salak helyett teremben, kemény betonra fektetett vékony linóleumon játszottunk. Na, az kicsinálta a lábat.

– A salak viszont horzsolt.
– Ez igaz. Egyszer belement a bal combomba, nem törődtem vele, benne is maradt. Olyan pattanásszerű, nem fáj, és végigkíséri az életemet.