Röplabda: „Nem húzom a strigulákat az ajtófélfán” – Jókay Zoltán a bajnoki címeiről

– Egy újabb bajnoki címmel a háta mögött magabiztosabban megy a tanítás is?
– Természetesen – válaszolta nevetve a Pénzügyőr SE férfi röplabdázóinak edzője, Jókay Zoltán, aki a márciusi Magyar Kupa-címvédés után a héten a bajnokságot is megnyerte csapatával, de gyorsan vissza kellett zökkennie a „valóságba”, mivel a döntőt követő napokban újra szakedzői órákat tartott a Testnevelési Egyetemen. – A hallgatókat viszont nem érdekli ez a történet, a bajnoki győzelem, ők figyelnek online, nekem pedig be kell jelentkezni az órákra.

– Az üres csarnokban megejtett ünneplést meg lehet szokni?
– Mindig szívesen éli át az ember az ünneplést a bajnoki vagy a kupadöntő után, ezt nem lehet megszokni. De tény, hogy a márciusi MK-diadalunkhoz hasonlóan megint az okozta a legnagyobb hiányérzetet, hogy nem voltak nézők. A győzelem után egymás nyakában örül a csapat, ilyenkor fordulnál a közönség felé, várnád a tapsot, de néma csönd... Ez megszokhatatlan. Remélem, hamarosan lehetőségünk lesz olyan bajnokságot vívni, amelyben együtt lehet örülni a drukkerekkel.

– A tizedik kupagyőzelme után néhány héttel újabb edzői mérföldkőhöz érkezett: Bízik László, Havasi Gyula, Botos Ferenc, Nyári Sándor és Szasa Nedeljkovics után a hatodik olyan tréner lett, aki mindkét nem bajnokságában a csúcsra ért.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jó érzés, mert nagyon is az, de nem vagyok a statisztikák és a számok megszállottja, nem húzom a strigulákat az ajtófélfán, hogy éppen hol tartok az érmekkel. Ez nem az én dolgom. Minden bajnoki cím külön-külön is nagy tett, igaz, teljesen mindegy, hogy fiúkkal vagy lányokkal éred el. Jó volt látni, hogy meglett férfiak, akik közül többen is családosak, elérzékenyülve, sírva ünnepelték a sikert. Ez mindig óriási élmény, és talán kicsit kárpótol azért, hogy nincsenek nézők. Végignézve a srácokon rájössz, hogy ez a pillanat mindent megér.

– A Kaposvár elleni döntőben a könnyedén megnyert első két mérkőzést követően meglepetésre viszonylag simán elveszítették a harmadikat. Mennyire volt nehéz felrázni a csapatot az aranyat érő negyedik találkozó előtt?
– Nem volt könnyű. Beszéltük is a csapattal, sokan már-már azt várták tőlünk, hogy veretlenül nyerjük meg a ligát. Hála istennek ezzel nem nagyon foglalkoztunk az idény során. Talán ennek is köszönhető, hogy hamar túl­estünk rajta, nem okozott nagy traumát, hogy kikaptunk, mondtam is a játékosoknak: előbb-utóbb minden csapat életében eljön ez a pillanat. Persze nálunk nem a legjobbkor jött, hanem a döntőben, ám éreztük, egy többmeccses fináléban, azaz hosszú távon ki kell jönnie a különbségnek, és meg tudjuk nyerni. Rövid időnk volt a két mérkőzés között, de gyorsan magunk mögött hagytuk a harmadik találkozót, éreztem a csapaton, hogy visszaállt a jó vágányra. Váltanunk kellett, mert a Kaposvár lendületbe jött, meglátta a fényt az alagút végén a szépítésével, ám sikerült szintet
ugranunk.

– A negyedik meccs negyedik játszmájának hajrájában, amikor egy vitatott játékvezetői ítélet és kaposvári pont után felkorbácsolódtak az indulatok, időt kért, és azzal nyugtatta csapatát, hogy a győzelmet el kell venni, senki sem fogja odaadni.
– Félő volt, hogy a vitatott szituáció, a felfokozott és feszült hangulat elviszi a koncentrációnkat, kizökkent minket. Próbáltam arra figyelni, hogy ne a sérelmek és a reklamálás határozza meg a játékunkat, hogy ne mással foglalkozzunk, mert akkor gödörbe is kerülhettünk volna. Pedagógiailag kellett megoldani, hogy a helyes úton tartsam a fiúkat.

– Valami azt súgja, néhány éve ön is hevesebben reklamált volna egy ilyen vitatott döntésnél.
Így van. Visszaemlékezve a Vasasnál töltött korai időszakomra, én is belementem ezekbe a csatákba, engem is jobban érintettek a hasonló helyzetek, nehezebben fogadtam el az ilyen döntéseket. Ehhez is kell a rutin, az, hogy lehiggadjon az ember, én is már más szemmel nézek bizonyos szituációkat.

– A PSE-nél töltött harmadik idénye végén megszerezték a bajnoki aranyat. Mennyit változtak a körülmények az elmúlt években?
– A Kaposvár vagy a Kazincbarcika lehetőségeivel összehasonlítva most sem nevezhetőek teljes mértékben profinak, az említett kluboktól még messze vagyunk, viszont kis lépésekkel mi is épülünk. Az elején nyilván kellett idő, hogy elfogadtassam a csapattal az elképzeléseimet a játékról, a mindennapokról, az edzésekről, a stílusomat, hogy mit szeretnék viszontlátni a pályán. A háttérben sokat dolgoznak a kollégák, megvannak a tervek, hogy folyamatosan előrébb lépjünk. Hosszú távon pedig szeretnénk belépni az induló akadémiai rendszerbe, ami újabb lendületet adhatna az egyesületnek.

– A következő idény csapatáról körvonalazódnak már a tervek?
– Jó a társaság, van még benne potenciál, de némi frissítés ráfér a keretre. Ez nem baj, mindig kellenek az új löketek, ez is hozzátartozik egy együttes mindennapjaihoz. Remélhetőleg a csapat gerince együtt marad, és ha jól sikerül a frissítés, a jövőben is nagy célokat tűzhetünk ki magunk elé.