– Hogy ízlik a nyolcvan?
– Lassan telik az idő, sok programunk nincs. A Mamával töltjük a napokat, néha kimegyünk a tóparti telekre, meg össze-összejárok a röplabdás öregfiúkkal. Hol többen, hol kevesebben vagyunk, de hosszú évek óta ugyanazok az arcok, kívülről ismerjük a sztorikat – persze sohasem ugyanúgy hangzanak el, mindig hozzátoldunk valamit, vagy elveszünk belőlük.
– Van, akivel szorosabb a kapcsolata?
– Egyedül Vaskuti Imrével, vele együtt játszottam a hatvanas években egymás után négy bajnokságot nyerő Honvédban, illetve több mint hatvanéves barátság köt össze Hollós Györggyel, akit még az MTH-ból ismerek, az ötvenes évek elejéről.
Született: 1937. július 4., Káloz Sportága: röplabda Klubjai játékosként: Munkaerő-tartalékok Hivatala (1952–1954), Bp. Spartacus (1954–1963, 1971–1974), Bp. Honvéd (1963–1971) Klubjai edzőként: Bp. Honvéd (férfiak, 1975–1980), Újpesti Dózsa (férfiak, 1981–1984), Csepel Duna SK (nők, 1984–1986), BVSC (nők, 1986–1989), Tungsram SC (férfiak, 1992–1993), AgriaComputer RC (nők, 1997. február–1998), Egut RC-Eger (1999. január–április), Teva-Gödöllői RC (nők, 2009. március–április). Szövetségi kapitány: női válogatott (1989–1991), ülőröplabda-válogatott (2001–2003) Legjobb eredményei játékosként: olimpiai 6. (1964), vb-6. (1960), vb-7. (1962), Eb-2. (1963), 2x Eb-5. (1958, 1971), 4x magyar bajnok (1964, 1965, 1966, 1967), 6x kupagyőztes (1958, 1963, 1965, 1966, 1967, 1968), 265x válogatott (1956–73) Legjobb eredményei edzőként: 2x magyar bajnok (1997, 1998), 2x kupagyőztes (1997, 1998) Egyéni elismerései: a vb legjobb támadójátékosa (1962), az Eb All-Star-csapatának tagja (1958), az évszázad magyar férfi röplabdázója (2000), 4x az év röplabdázója (1964, 1965, 1966, 1971) |
– Mi is volt tulajdonképpen az MTH?
– A Munkaerő-tartalékok Hivatala a szakmunkásképzést irányító szerv volt, szakiskolák tartoztak hozzá, és ezekben az iskolákban lehetett sportolni. Én a Peterdy utcában kezdtem el röplabdázni egy véletlennek köszönhetően: fociedzésre mentem, és láttam, amint a teremben a háló két oldalán játékosok ugrálnak. Őket figyeltem, amikor az ott testnevelőként dolgozó Csanádi Árpád odaszólt, hogy nincs meg a csapat, álljak be. Adtak trikót meg gatyát, és beugrottam a mély vízbe. Később a Bezerédj utcába, majd az Elnök utcába, a központi csapatba kerültem, aztán megszűnt az MTH, és beolvadt a Spartacusba.
HITT A MOGYORÓS CSOKI ELROPOGTATÁSÁBAN IS
– Miért a röplabda szippantotta be?
– Három hónapig fociztam is a Vasasban, a Népligetbe jártam edzésre, de valamiért jobban tetszett a röplabda. Talán mert kevesebbet kellett futni (mosolyog), nem is tudom... Itt ragadtam, jó társakra, remek edzőkre leltem, és egyénileg is sokat képeztem magam.
– Igen, korábban is mesélt már a harminchat kilós súlyzóról, a cukorral elkevert tojássárgájáról...
– Meg a hatvanas években tíz évig szaladgáltam fel a negyedik emeletre, a Városligetben futottam a köröket, és igen, az erkélyen tartottam azt a bizonyos harminchat kilós súlyt, amellyel rendszeresen guggoltam. Jobb akartam lenni, mint Hufnágel Pisti vagy bárki más.
– A többiek mit szóltak?
– Igazából nem nagyon tudták, hogy külön is trenírozom magam, még az edzők sem. Én találtam ki, hogy mit csinálok, hittem a tojássárgájában, de a mogyorós csokoládé elropogtatásában is.
– Egyetlen próbálkozása sem sült el visszafelé?
– Nem, de egy lövésem igen...
– Éspedig?
– Az edzések előtt szívesen fociztunk, az egyik Honvéd-tréningen is bementem a terembe, jött a labda, és én teli rüszttel, bumm! – ami csak belefért. Az edzőnk, Porubszky László odaszólt, te, Misi, kezdjetek el már melegíteni...! De jött a következő labda, és én megint csak ami belefért... Erre ő levette a nadrágtartójáról a kulcsot, és azt mondta: Misikém, itt a kulcs, menj be az öltözőbe, amíg van meleg víz, fürödj meg, és menj haza! Kegyetlen haragot éreztem. Lefürödtem, hazamentem, otthon még az asszonnyal is összevesztem, amikor kérdezte, miért jöttem ilyen korán. De túltettem magam rajta, aludtam egyet rá, másnap az edzésen sorba álltunk, és azt mondtam: Lacikám, ilyen a büdös életben még egyszer nem fordul elő. Nem is fordult elő.
– Maximalizmusát, fegyelmezettségét ismerve ez kivételes malőr lehetett.
– Nem voltak kihágásaim, nem ittam, nem buliztam, nem dohányoztam, nem szórakoztam, persze nem is volt rá idő. Akadt olyan időszak, amikor kétszer edzettem naponta, miközben villanyszerelőként dolgoztam az OKISZ Laborban. De sokat köszönhetek a sportágnak, bejárhattam az egész világot.
MOSZKITÓK TÁMADÁSA SAO PAULÓBAN
– 1960-ban Brazíliába is eljutott, ott rendezték a vébét. Tényleg halálfélelmük volt, amikor Rióból Sao Paulóba repültek?
– Tényleg. Kétmotoros, propelleres géppel utaztunk, és amikor felszálltunk, a talaj felett két-háromszáz méterre is még nyitva volt a repülő ajtaja... Mi az isten van, így utazunk végig?! Aztán becsukták, de hamarosan viharba kerültünk. Hol a mennyezetet, hol a repülő padlóját, hol egymást néztük. Csak akkor nyugodtunk meg, amikor már láttuk a fényeket. De ezzel még nem értek véget a megpróbáltatások. Busszal elvittek az egyetemi szállásunkra, felcipeltük a csomagjainkat, és amikor felértünk, valamelyikünk felkapcsolta a villanyt. Nem tudtuk, hogy nyitva van az ablak, és abban a pillanatban milliónyi moszkitó vagy micsoda zúdult be. Éjjel három-négy óráig vadásztuk a rovarokat, illetve műanyag palackokat vágtunk el, és védekezésképp az aljukba vizet öntve ezekbe állítottuk bele az ágyakat. Mindegy, utána jól éreztük magunkat, és hatodikok lettünk.
– Szülőfaluja, a Fejér megyei Káloz nemcsak Riótól, de – ha nem is földrajzi értelemben – Budapesttől is meglehetősen távol esett. Hogy került a fővárosba?
– Négyéves koromban költöztünk Budapestre, laktunk a Dohány, a Székely Bertalan és a Szófia utcában is. A szüleim egyszerű emberek voltak, édesapám a postánál dolgozott, édesanyám házfelügyelő volt.
– Felfogták a szülei, hogy mire vitte a fiuk?
(Lehajtja fejét, hosszú másodpercekig a könnyeivel küszködik. Nagy nehezen, gombóccal a torkában kezd beszélni.)
– Messze álltak a sporttól, ritkán jártak ki a meccseimre... Nem tudom, miért... Az öcsém se nagyon. Alkalomadtán azért kijöttek a Szigetre, ott volt a Honvéd salakos pályája.
– Azért csak dicsekedtek az eredményeivel.
– Édesanyám visszafogott asszony volt, de édesapám büszkén mesélte a Nyugati-postán, hogy Brazíliába utaztam, jártam Párizsban, láttam az Eiffel-tornyot és a többi. De hát sokan most sem értik a röplabdát, ő is csak azt látta, hogy ide-oda vetődöm, tiszta salak vagyok, örülünk és bánkódunk. Ha kijött a Szigetre, mindig ettünk is valamit. Annyira emlékszem rá, egyszer vese-velőt kért, és kihoztak egy hatalmas adagot, fele rizs, fele vese-velő. (Jó nagy púpot rajzol kezeivel a levegőbe.) Úristen, kivel kell ezt megfeleznem? – kérdezte. Mondom, senkivel, ez mind a tied.
TENGER, NAPSÜTÉS, KROKODILNÉZÉS
– Nem tudom, hogy kedvence-e a vese-velő, de azt igen, hogy nagy kocsiimádó. Tart a szerelem?
– Persze! Százhuszonkét lóerős Volkswagen Golf hatosom van, DSG automata váltós, turbós. Szeretem kiglancolni, tavaszra mindig lepolírozom. Érdekes, ahogy most összevágnak a számok: nyolcéves az autó, nyolcvanezer kilométer van benne, és most vagyok nyolcvanéves...
– Hova gurultak a legmesszebb vele?
– Jesolóba. Három évig nem voltunk, de most megint megyünk.
– Szeret kifeküdni a napra?
– Szeretek, bizony (derül fel az arca, mintha már ott érezné magát), de most már vigyáznom kell. Van egy kalapom, abban megyek bele a vízbe, nyakig alámerülök, a kalap a szemembe húzva, és csak nézek, mint egy krokodil.