Az érem két oldala I.

Tisztelt Olvasóink!Tisztelt Olvasóink!

Rendhagyó poszttal (mint mindjárt kiderül, egész pontosan kettővel) jelentkezünk ezúttal. Karunk hallgatói lapja, az Ítélet "Az érem két oldala" c. rovatában nemrég közös cikkünk jelent meg rakbalazs blogger-kollégámmal, amelyben a magyar labdarúgó-válogatott EB-selejtezős szereplését vettük górcső alá, két ellentétes szempontból.

Nekem jutott a kevésbé hálás feladat, hogy a negatívumokat foglaljam össze, míg kollégám tiszte volt a pozitívumok kigyűjtése. Ma és holnap közzé tesszük a két írást itt, a PLL Blogon is, azzal a nem titkolt céllal, hogy - persze, mint az elején leszögeztük, kulturált keretek között - vitát indítsunk vele.

Lehet tehát bátran kommentelni, elvégre Magyarországon az ismert közhely szerint a futballhoz mindenki ért, hát akkor mi, a PLL játékosai és szimpatizánsai annál jobban!

Akkor a pohár félig üres vagy félig teli? A negatívumokat mindig könnyebb meglátni, az okokat feltárni viszont annál nehezebb. Maradva a tényeknél: A magyar felnőtt válogatott sorozatban a 13. világversenyről maradt le, meghagyva az 1997-es 1-12-t az elmúlt 25 év legnagyobb „eredményének”. Akkor, a pótselejtezőbeli kudarcot tragédiának éltük meg, Marseillehez, Irapuatóhoz hasonlítottuk, mondván, hogy már nincs lejjebb. Pedig volt. Vaduzban, Ta’Qaliban…

Ezekhez a kudarcokhoz képest valóban jobb a helyzet, de történt előrelépés igazán? Legalább odáig eljutottunk, hogy nem hazudtuk azt magunknak, hogy most már biztosan sikerül. A szövetségi kapitány a selejtezők előtt ki is jelentette, hogy nem reális a 3. helynél előrébb végezni. A cél az volt, hogy az alacsonyabb számú kalapból sorsolt finneket megelőzzük, ami sikerült is. Mind mennyiségében, mind arányaiban több pontot gyűjtöttünk, mint az elmúlt 25 évben bármikor, ám amellett, hogy az üdvösséghez ez most kevés volt, a hogyan is kérdéses. Ha nem számítjuk a világ papíron leggyengébb csapata, San Marino elleni győzelmeket, egyszer sem sikerült meggyőző fölénnyel nyerni. A moldávok elleni itthoni győzelem a kiszenvedett kategóriába esik. A visszavágón már kicsit jobb volt a helyzet, bár az a meccs is csak a végén dőlt el. A finnek ellen idegenben megint mi rúgtunk az utolsó percben gólt, de ne feledjük, erre volt ugyanekkora esélyük nekik is. A hazai, minden szempontból kiábrándító záró meccsen ránk nézve volt hízelgő a 0-0. Maradtak a hollandok és a svédek elleni mérkőzések. Előbbi kettőt felejtsük is el gyorsan, esélyünk sem volt. A svédek elleni stockholmi vereség már előrevetítette: itthon legalább 3-mal kellene nyerni ellenük, ha pozitív egymás elleni mérleget akarunk. Mint ismeretes, nem sikerült, csak eggyel. Szép volt a győzelem, de ez benne van a statisztikai véletlenben. 10-ből 8-9-szer továbbra is a svédek fognak nyerni. Lássuk be, a 2. helyhez számos körülmény pozitív együttállása lett volna szükséges. És jó lenne végre nem a szerencsében, hanem a tudásunkban bízni.

Miért fanyalgok tulajdonképpen? Például azért, mert eközben olyan „futball-nagyhatalmak”, mint Montenegró, Bosznia, vagy Észtország, pótselejtezőt játszanak. Függetlenül attól, hogy továbbjutnak-e, a hozzánk hasonló helyzetű országoknak legalább vannak olykor-olykor kiugrásaik. Nekünk nincsenek. A magyar futball 25 éve konstans rossz. Leginkább azért, mert hiányzik az a háttér, ami a válogatott és a klubcsapatok eredményességéhez szükséges. A bajnokság színvonala borzalmas, kupacsapataink pár mutatóba elért csoportkörbe kerüléstől (és az ottani súlyos vereségektől) eltekintve európai szinten középszerűnél gyengébb csapatok ellen is már elvéreznek. Az exportra termelő akadémiai rendszer kérdéses, hogy valaha beváltja-e a hozzá fűzött reményeket, különösen, amikor egyik „csúcsterméke” több év külföldi kispadozás után az NB II-be tér haza… És akkor nem beszéltünk arról, milyen tragikusan kevesen űzik a sportágat szervezetten, nincs semmilyen tömegbázis.

A jövő évi EB már eldőlt. Nem most, hanem 20 évvel ezelőtt, csak még nem tudjuk az eredményt. Jelenleg a 2030-as VB döntője zajlik, szerte a világban, több százezer pályán, több millió gyerek vívja. És vesztésre állunk. Ha ma elkezdünk foglalkozni ötször ennyi gyerekkel, a legmodernebb módszerekkel, a legjobb körülmények között, akkor is legelőbb 20 év múlva érhetünk el eredményt.

Éppen ezért nem is várok semmit a magyar válogatottól még 20 évig. Legfeljebb pozitívan csalódok.