A mosolygós harcos – Paulo Dybala pályaképe

A Córdobától 55 kilométerre fekvő, Laguna Larga nevű, hétezer lakosú argentin kisvárosban született, Torinóban futballozik, megjárta Szicíliát, mégis mágnesként vonzza őt az ókori Róma világa. Legalábbis erre következtethetünk abból, amit a Ferencváros elleni Bajnokok Ligája-csoportmeccsre készülő Paulo Dybala korábban a karján látható jellegzetes tetoválásról, valamint a védjegyévé váló maszkos gólörömről nyilatkozott. Mellesleg az önéletrajzi könyve szerint imádja a Gladiátor című filmet, de ezen az alábbi interjúrészlet alapján már meg sem lepődhetünk.

„A maszkom nem gólöröm, sokkal inkább üzenet, a harcba induló gladiátorok maszkját jelképezi – idézte őt a The Guardian. – Az életben vannak nehéz pillanatok, de ilyenkor fel kell tenni a maszkot, és küzdeni, harcolni tovább. A karomon lévő tetoválást pedig azért csináltattam, mert az egyik csapattársamnak is ilyen volt és megtetszett. Kicsit hasonlít arra a karkötőre, amit az ókori rómaiak viseltek a háborúban, de különösebb jelentése nincs, egyszerűen csak megtetszett.”

És ha már szóba hozta a nehéz pillanatokat: tinédzserként élete egyik legnagyobb vesztesége után fontolóra vette, hogy felhagy a futballozással. Tizenöt éves volt, amikor béldaganatban elhunyt az édesapja, Adolfo, aki rengeteget tett azért, hogy Dybalából profi labdarúgó legyen. Pénzt és időt nem sajnálva autózott vele naponta 150 kilométert, hogy Paulo ott lehessen az Instituto edzésén, és állítólag az egyik utolsó kérése is az volt, hogy az edzők faragjanak futballistát a fiából. Dybalát nagyon megviselte az édesapja halála. Rövid időre ismét hazaköltözött, nem érdekelte semmi, és azon gondolkodott, hogy befejezi a sportolást. Nem sokkal később azonban élete egyik nehéz döntését meghozva otthagyta az otthonát, és az Instituto vendégházába költözött.

„Iszonyatos fájdalmat éreztem, amikor meghalt az édesapám  – mondta 2017-ben a Vanity Fair magazinnak. – Majdnem felhagytam a labdarúgással. De apám álma az volt, hogy az egyik fia profi futballista legyen, ezért sohasem adtam fel. Előfordult, hogy bezárkóztam a mosdóba, és sírtam, de mindig harcoltam tovább, hogy elérjem a álmomat. Azóta is rengeteget gondolok rá, és minden gólomat neki ajánlom, mert biztos vagyok benne, hogy odafentről lát engem.”

Azt sajnos már nem élhette meg, hogy fia 17 évesen, a klub történetének legfiatalabb játékosaként megszerezze az első gólját az Institutóban, átadva a múltnak a világbajnok Mario Kempes rekordját, hogy aztán 19 évesen a Palermóba, majd három évvel később a Juventushoz igazoljon. Az olasz rekordbajnok manapság aprópénznek számító 32 millió eurót fizetett érte, az utóbbi években a szurkolók egyik kedvence lett, és a legendás tízes mezt is megörökölte.

Pedig sokáig nem volt ennyire egyértelmű, hogy ilyen sokra viheti. Bár már egész fiatalon nagyon ügyesen bánt a labdával és gólerős volt, ám nem volt elég erős fizikailag, ezért kerülte a párharcot. Ezzel egyébként később, Olaszországban is akadt problémája.

A Palermóval megjárta a másodosztályt is, és kezdetben nehézséget okozott neki, hogy folyamatosan faragták őt a védők. Ám korábbi edzője, Gennaro Gattuso megtanította arra, hogy kezelje ezeket a helyzeteket. Volt olyan edzés, amelyen gyakorlatilag összevissza rugdosta Dybalát, hogy megtanulja kezelni és elkerülni az ilyen szituációkat. Sajátos módszer, de bevált…

Persze ahhoz, hogy ilyen messzire eljusson, a tehetsége mellett az alázatára is szükség volt. Korábbi edzői szerint Dybala a többi gyerekkel ellentétben tinédzserként sem lázadt, ha valami nem tetszett neki, inkább a pályán, futballozás közben adta ki magából a feszültséget. Ugyanakkor vagányságért sem kellett a szomszédba mennie. Volt csapattársa, Lorenzo Cortiano azt is elmesélte, milyen különleges módszerekkel „csiszolták” a technikájukat, és hogyan gyakorolták a gyors labdajáratást. A történet szerint egy kerti sütögetés alkalmával találtak egy régi labdát, amit leöntöttek benzinnel, meggyújtották, és így játszottak vele, amíg ki nem durrant.

A Palermónál az „új Agüeróként” harangozták be, ő azonban sohasem szerette az efféle összehasonlítást. Mint mondja, Diego Maradonából és Lionel Messiből is csak egy van, ezért ő inkább maradna Paulo Dybala. Bármennyire kézenfekvő lenne, nem a már említett Mario Kempest, Omar Sivorit vagy az argentinok által istenként imádott Diego Maradonát tartotta a példaképének, hanem Ronaldinhót és Juan Román Riquelmét. Természetesen az említett két labdarúgó meze is megtalálható a Juventus csatárának tekintélyes, több mint háromszázötven példányból álló mezgyűjteményében, amelyben igazi kincsnek számító darabok is vannak.

„Az egyik legértékesebb a Juventus alapításának 120. évfordulójára készült mez Gianluigi Buffon aláírásával  – mondta az Olénak. – Nem tudom, hány embernek lehet még ilyen. És persze Cristiano Ronaldo, illetve Lionel Messi meze is a gyűjteményem fontos darabja. Szerencsém van, hogy mindkét klasszissal együtt futballozhatok.”

No igen, Dybala talán az egyetlen, aki éveken keresztül egyszerre játszhat együtt a portugál és az argentin szupersztárral. Hogy ez áldás vagy átok? Megítélés kérdése.

Ő mindenesetre óriási előnynek tartja, mivel így napjaink két legjobb labdarúgójától tanulhat. Igaz, a válogatottban a képességeihez mérten meglepően kevés lehetőséget kapott, és ennek sokak szerint az az egyik oka, hogy hasonló szerepkörben játszik, mint Messi. Ugyanakkor így is dicséretes, hogy Dybala nem a könnyebbnek tűnő utat választotta. Mert a származása miatt (a nagypapája lengyel, az anyai nagymamája nápolyi gyökerű) lehetett volna lengyel vagy olasz válogatott is, ő azonban Argentínát érzi a hazájának, és meg sem fordult a fejében, hogy másik ország csapatában játsszon.

„Száz százalékig argentinnak érzem magam, igaz, ezekkel a sápadt szemekkel inkább külföldinek nézek ki  – mondta a La Repubblicának. – Ezért amikor választanom kellett, egy percig sem gondolkodtam. Lehet, hogy az olasz vagy a lengyel válogatottban kisebb lett volna a verseny, és több lehetőséget kaptam volna, de nem éreztem volna jól magam olyan csapatban, amelyet nem érzek a magaménak. Nem lettem volna boldog, ha olyan válogatott mezét viselem és olyan ország himnuszát hallgatom, amelyet nem tekintek a sajátomnak.”

Bár november 15-én 27 éves lesz, eddig csupán egyetlen mérkőzésen léphetett pályára világbajnokságon, és valószínűleg a horvátoktól a 2018-as tornán elszenvedett 3–0-s vereséget is legszívesebben elfelejtené. Legutóbb egy évvel ezelőtt, tavaly novemberben játszott a válogatottban, és így mindenképpen hátrányban van azokkal szemben, akiket hozzá hasonlóan esélyesnek tartanak arra, hogy a következő években megkapják az Aranylabdát.

A hozzá közel állók szerint hihetetlenül önzetlen, gyakran visszajár a szülővárosába, ahol a feltűnést szándékosan kerülve rendszeresen jótékonykodik, emellett folyamatosan tartja a kapcsolatot a gyerekkori barátaival. Megmaradt annak a szerény kölyöknek, aki korábban volt, elsősorban mégis futballtudásának, látványos cseleinek és góljainak köszönheti, hogy több mint 40 millió követővel Messi mögött ő a második legnépszerűbb argentin labdarúgó az Instagramon.

Persze sok minden megváltozott azóta, hogy profinak állt, és az olasz bajnokság egyik legjobb játékosává nőtte ki magát. Egy biztos: sok öltözőbe érdemes lenne kitenni azt, amit januárban nyilatkozott a The Guardiannek. „Argentínában is egyre kevesebb srácot látni az utcán focizni. A technológia mindent behálózott, az akadémiákon minden szervezett, minden túl profi, és kezd elveszni az improvizáció. Ahogy idősebb leszel, a futball egyre komolyabbá és profibbá válik, és a játékod egy részét fel kell adnod. De időnként akadnak olyan edzők, akik nagyobb szabadságot adnak, és ez a legjobb, ami a csatárokkal történhet. Mert végső soron ez játék, és sohasem szabadna elfelejtenünk, hogy gyerekként még puszta élvezetből futballoztunk.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. október 31-i lapszámában jelent meg.)