Lejárt szavatosságú sztárok, kevés néző, unalmas bajnokság – Serie A

Lehetne szépítgetni, de fölösleges: a Serie A 2008–2009-es idénye gyenge volt, és nem kicsit. Hogy mihez képest volt gyenge? Például a Premier League-hez képest, de említhetem az olasz bajnokság 2002–2003-as szezonját is, amikor többek között három BL-elődöntős (Milan, Juventus, Inter) és egy UEFA-kupa-elődöntős csapat (Lazio) is versengett a scudettóért. Hogy mi változott hat év alatt? Hát épp ez az, szinte semmi, és mégis minden…

UNALMAS BAJNOKSÁG, KEVÉS NÉZŐ

De még mielőtt az okokra rátérnénk, nézzük a tényeket! Először is az olasz pontvadászat nagyon unalmas volt. A bajnok Inter, a második helyen végző Juventus és az élvonaltól a 19. helyen búcsúzó Reggina például már a harmadik fordulót követően elfoglalta a szezon végi pozícióját. Igaz, ezt követően még ingáztak a csapatok, de a fekete-kékek a 11. fordulótól már végig vezették a bajnokságot, és talán még a Juve és a Milan szurkolói is belátják: az Inter sokkal kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtott tavasszal, mint riválisai, így nem igazán volt kérdéses, hogy melyik gárda nyeri meg a pontvadászatot.

Pedig az Inter produkciója sem volt kimondottan közönségszórakoztató, az elmúl hét idényben csak kétszer fordult elő, hogy a tabella élén végző csapat kisebb gólátlagot produkált, mint José Mourinho együttese (2005–2006-ban a pályán elért eredmények alapján a Juventus, 2007–2008-ban a Mancini-féle Inter).

Tény, hogy az angol (35 650), a német (42 602), a spanyol (28 491) és az olasz élvonal közül a legkevesebb néző meccsenként a Serie A-ban volt (25 324). A hazájában 58 722-es hazai nézettségi átlaggal listavezető Milan ezzel a „teljesítményével” Németországban csak a negyedik (első a Dortmund 72 977 nézővel, második a Bayern, harmadik a Schalke), Spanyol- és Angolhonban a harmadik lenne, de előbbi országban csaknem 16 ezerrel maradna el a listavezető Barcelonától (74 433), míg utóbbiban 16 és fél ezerrel a legtöbb nézőt számláló Manchester Unitedtől (75 304).

És végezetül még egy tény a 2008–2009-es idénnyel kapcsolatban, amely az olasz szurkolóknak talán a legfájóbb: a nemzetközi porondon az Udinese jutott a legtovább, Pasquale Marino csapata a legjobb nyolc közé került az UEFA-kupában…

KIÖREGEDŐ KLASSZISOK

A tények után nézzük az okokat. Sokan és sokszor cikizik a Milant, hogy csupa 30 fölötti „klasszis” öregbíti a csapat hírnevét, de a bajnokságban pályára lépő futballisták átlagéletkora a milánói piros-feketéknél ugyanúgy 29 év, mint a Juventusnál, míg az Internél 28 és fél. Csak az összehasonlítás kedvéért: a Manchester United (bajnokságban pályára lépő) keretének átlagéletkora 24.8, a Liverpoolé 24.2, a Chelsea-é 25.8 esztendő.

A bevezetőben azt írtam, hogy 2003 óta szinte semmi sem változott, és mégis minden. Szinte semmi, mert a Milanban a hat évvel ezelőtti BL-döntőben pályára lépők közül nyolcan a nemrég befejeződő bajnokságban is a keret tagjai voltak (Nesta, Maldini, Kaladze, Gattuso, Seedorf, Ambrosini, Inzaghi, Sevcsenko – Zambrottával együtt kilencen, csak ő akkor még a Juvét erősítette). Míg az akkori ellenfél Juventusnál még ebben a szezonban is alapvetően meghatározta a csapat eredményeit Pavel Nedved (aki a 2003-as döntőben eltiltás miatt nem játszhatott, de az év végén Aranylabdát kapott), Alessandro Del Piero és Gianluigi Buffon teljesítménye (a 2003-as döntőben Trezeguet és Camoranesi is szerepelt a maiak közül).

Mégis szinte minden megváltozott, mert a Milanról és a Juventusról is elmondható, hogy mára nagyon egysíkúvá, kiismerhetővé és a közvetlen európai élmezőnyhöz képest lassúvá vált a játéka.

De említhetjük a hat éve szintén BL-szereplő Romát is, amelynél a keret jelentősen átalakult, de a csapat ma is a középpályán történő labdaszerzésekre és az azokat követő gyors tolódásokra, mélységi passzokra épít.

Csakhogy az ebben a játékban kulcsszereplőnek számító (ezt szinte neki találták ki) Francesco Totti azóta hat évvel idősebb lett, és a korábban villámgyors római támadójáték mára lelassult, vontatottá vált. Persze ez legkevésbé sem a 32 esztendős falkavezér hibája, hiszen 23 bajnoki meccsen szerzett 13 góljával, még így is csapata legeredményesebb játékosa volt, csakhogy az évek alatt nem épültek be mellé olyan fiatalok, akik fel tudnák pörgetni a „farkasok” játékát. Ezért is fordulhatott elő, hogy az előző években még a bajnoki címért harcoló fővárosiak ezúttal csak a hatodik helyen zártak.

Az élcsapatok közül hat év alatt az Inter játéka változott a legtöbbet, és ez meglátszik a csapat eredményein is, hiszen háromszor egymás után úgy lett bajnok a gárda, hogy a szezon nagy részében vezette a Serie A-t (sorozatban negyedszer nyert scudettót az Inter, de 2006-ban a pályán elért eredmények alapján a 3. helyen végzett, a Calciopoli-botrány miatt lett bajnok).

Ám hiába a hazai császárság, Itálián kívül erőtlen és körülményes a csapat játéka, amit jól mutat, hogy a Bajnokok Ligájában nyolc meccsen mindössze nyolc gólt szerzett az Ibrahimovic-központú Inter, két találkozót megnyert, három döntetlent játszott, háromszor kikapott.

ELHIBÁZOTT ÜZLETPOLITIKA, GYENGE UTÁNPÓTLÁS-NEVELÉS

Persze nincs mit csodálkozni az Inter nemzetközi szereplésén, amikor a gárda legjobb nyári szerzeménye a 27 bajnoki meccsen 4 gólt szerző Sulley Ali Muntari volt. Pedig a ghánai nem több, mint egy középszerű angol csapatból (Portsmouth) érkező középszerű játékos, a sztárnak szánt igazolások nem jöttek be.

És ezzel a kiöregedő, lelassult futballisták után megérkeztünk az olasz bajnokság másik rákfenéjéhez, a rossz üzletpolitikához, a gyenge utánpótlás-neveléshez. Itáliában még mindig ruletteznek a csapatok az átigazolási szezonban: egy-egy játékosra nagy összeget feltesznek, aztán tőle várják a „megváltását”, ami vagy jön, vagy nem, az utóbbi időben inkább nem.

Ilyen volt a Milannál Ronaldinho (ő egy tipikusan „lejárt szavatosságú” klasszis), az Internél Mancini és Ricardo Quaresma (az Aranyszemetes-díjas), a Románál Júlio Baptista (neki voltak jó pillanatai, de nagyon rosszak is, összességében többet vártak tőle), a Juventusnál Amauri (lőtt 12 gólt, de csaknem 23 millió eurós vételárát nem szolgálta meg, persze még megteheti a következő szezonokban, de iparkodnia kell, mert már elmúlt 29 éves).

Miközben a Milan nem tartott igényt a roppant tehetséges 19 éves Alberto Paloschira (a legutóbbi idényben a másodosztályú Parma feljutásában játszott fontos szerepet), a hozzá hasonlóan utánpótlás válogatott Ignazio Abatéra (fél Olaszországnak kölcsönadták, majd végleg eladták a Torinónak), de említhetjük Yoann Gourcufföt is, akin ugyan kerestek 10 és fél millió eurót (négy és félért vették a Rennes-től, tizenötért adták el a Bordeaux-nak), de sokkal többet is nyerhettek volna, ha beépítik a csapatba. Az Inter a 21 éves Robert Acquafrescával nem tud mit kezdeni, többször kölcsönadták, ebben az idényben remekül játszott a Cagliariban, a hírek szerint mégis Genovába szerződik (helyette pedig leigazolják a 30. életévét június 12-én betöltő Diego Militót).

De nemcsak a milánóiakra igaz, hogy nem tudják kezelni a fiatal tehetségeket. A jelenleg a Villarrealban szereplő Giuseppe Rossi 17 éves volt, amikor Parmából a Manchester Unitedhez szerződött, és persze említhetjük a „vörös ördögök” másik olasz szerzeményét, a Laziótól két éve szerződtetett most 17 éves Federico Machedát is. Aztán ott van Fabio Quagliarella, 11-szeres olasz válogatott, minden megmozdulásán látszik, hogy tehetséges, de olyan csapatokban kellett sínylődnie, mint az Ascoli vagy a Torino. Most, 26 évesen odáig jutott, hogy az Udinesétől megvette a Napoli. Ha így folytatja, 32 évesen talán még a Milan is leigazolja…

Az igaz, hogy Olaszországban van egy, a labdarúgás egyre általánosabbá váló üzletpolitikájával szembemenő szabály, amelynek értelmében 18 éven aluli játékos nem köthet profi szerződést, de ez nem mentesíti a klubokat a felelősség alól. Ha ez a szabály azt eredményezi, hogy az olasz labdarúgás fiatal tehetségeket veszít el – ahogy a mellékelt példák mutatják –, akkor a klubok gyakoroljanak nyomást a szövetségre, és töröljék el ezt a rendelkezést! Másrészt viszont, szabály ide vagy oda, ha egy fiatal azt látja, hogy az első csapat edzője figyelemmel kíséri a fejlődését, jövőképet vázol elé, ha azt érzi, hogy hosszú távon számítanak rá, akkor a külföldi együttesek sokkal nehezebben tudnának lecsapni rájuk. Miért van az, hogy Paolo Maldini (16 évesen debütált a Milanban 1985-ben) vagy Francesco Totti (ő is 16 évesen mutatkozott be a Roma színeiben 1993-ban) pályafutása elején ez nem jelentett problémát? Akkor még teljesen természetes volt, hogy egy tizenéves fiatal pályára lép a felnőttek között, míg ma egyre kevesebb erre a példa.

A nagycsapatok közül talán a Juventus ismerte föl legelőször, hogy hosszú távon a fiatal tehetségek felkarolása, csapatba építése jelentheti a jövőt, csak kérdés, lesz-e türelmük bevárni a torinóiaknak, amíg Sebastian Giovinco, Claudio Marchisio vagy éppen Paolo De Ceglie klasszisjátékossá válik. Mert ha például Diego érkezésével Giovinco kikerül a csapatból, akkor nem mostanában léphet Alessandro Del Piero örökébe (pedig sokan azt várják tőle).

HIÁNYOZNAK A MENEDZSER TÍPUSÚ SZAKEMBEREK

Azért nem érdekes, hogy a csatorna túloldaláról a jó öreg Fergie előbb észre vette az olasz tehetségeket, mint a Milan, az Inter vagy a Roma szakemberei? Persze lehet, hogy a szemüveg teszi, hiszen a nevesebb olasz trénerek közül csak Marcelo Lippi hord okulárét, de ő érti is a szakmáját.

A viccet félretéve a Serie A-ban dolgozó edzők nem látnak tovább az orruknál, szinte kizárólag az első csapattal foglalkoznak. Nem olyan menedzser típusú szakvezetők, mint a szigetországban ténykedő kollégáik, akiknek kis túlzással mindenre, még az U9-es korosztályra is van rálátásuk.

Csak egy példa: annak idején, amikor Németh Krisztián és Simon András Liverpoolba szerződött, személyesen egyeztetett Rafa Benítezzel, és a spanyol azóta is nyomon követi fejlődésüket. Ehhez képest az Udinese tartalékjai között szereplő Tamási Zsolt a Nemzeti Sportnak elmondta, hogy a „nagyok” edzője még csak nem is ismeri az utánpótlásgárda játékosait, és szinte lehetetlen felkerülni az első kerethez. És ez nem csak Udinében van így.

Ezek után ne csodálkozzunk azon, hogy az olasz bajnokság olyan, amilyen: színtelen, szagtalan. Ma már az alfától az omegáig megtervezett, felépített és kontrollált klubmenedzselés nélkül nem lehet boldogulni. A „vegyünk egy-két sztárt, aztán jó lesz”-jelmondatú játékospolitika és klubvezetőség korszaka lejárt, ideje lenne ha ezt Olaszországban is felismernék! (Talán Leonardo és Ciro Ferrara kinevezésével elkezdődik valami…)