A legenda megpihent

Laci bácsi, mindenki eljött.
Korábbi és jelenlegi miniszterek, a sportélet prominensei, még a volt miniszterelnök is, barátok és ismeretlenek. Eljött a Rózsadomb, és itt volt Angyalföld is. Csibész bunyósok, kicsit párás szemmel. Török Béka, Csötönyi Sanyi, Gedó, Badari, Danyi, Béres, Lakatos, no meg a maiak Szántó Öcsivel. És gyűrött arcú bácsik, botra támaszkodva, büszkén és szomorúan, tán egy-két papplacis pofonnal az emlékeikben.
Egy szál virággal a kézben azok a kisemberek, akiknek hosszú évtizedeken át semmi örömük sem telt az életükben, a nyugdíj szóra sem érdemes, és most a fiatalságukat is siratták. A kis, kemény öklű magyart, aki ha győzött, és szinte mindig győzött, végre felemelték a fejüket. Mert ökölbe szoríthatták a kezüket, amikor betalált a rettegett bal, és bárkit odaképzelhettek a rivális helyébe. Főnököt, kollégát, ellenőrt, párttitkárt, akárkit, akinek a nyomorúságukat köszönhették és köszönhetik.
Legendák búcsúztak a legendától, és mondtak imát egy végtelenül tisztességes, szerény, istenfélő ember lelki üdvéért. Grosics, Buzánszky és egy rövid időre Öcsi is. Kárpáti Gyurika, Polyák, Balczó Bandi, Zsivótzky, Hegedüs Csaba, Török doktor, Magyar Zoli, pólósok, kajakosok, mindenki.
Ôk már tudják: becsülni és óvni kell az emlékeinket. Amint az elhangzott, Ali bácsi kardja, Öcsi cipője, Bandi szögese és Egérke edzésnaplója mellett Laci bácsi világverő kesztyűjét is visszük magunkkal, vissza Európába.
Szemerkélt, majd eleredt az eső, érdekes, a temetéseken szinte mindig esik. Eláztatta az ötkarikás lepellel letakart szemfedelet, elmosta a könnyeket az emberek arcán.
A mögöttünk lévő néhány évben Laci bácsi már nagyon beteg volt, nehezen mozgott, keveset beszélt. A farkasréti óriáskivetítőről életerős, tettrekész, acélos tekintettel nézett ránk a kesztyűi mögül.
Az olimpizmus alig több mint százéves történetének egyik legnagyobb alakja bizonyosan így marad meg az emlékezetünkben.
Nyugodjék békében!

L. P. I.