Szárnyakat kapott az örömtől

– Véget ért már a debreceni gálát követő roham? Gondolom, akkor stúdióról stúdióra járt, egymás után adta az interjúkat, és még sorolhatnánk az elfoglaltságait.
– Fürödtem a népszerűségben, nagyon élveztem a helyzetet, ezt elismerem. De hála istennek vagy sajnos ez elmúlt, most jönnek a hétköznapok.
– Picit furcsa lehetett a szituáció. Különösen úgy, hogy néhány hónapja Berlinben még arra panaszkodott, szinte senki sem kíváncsi önre.
– Annyira már nem emlékszem rá, de előfordulhat, hogy ezt mondtam. Talán Németországra, az ottani szurkolókra és újságírókra gondoltam, mert azt hiszem, hogy akik Magyarországon szeretnek és kíváncsiak rám, azok akkoriban is megnézték a meccseimet. Az is igaz, hogy akkoriban eltűntem, mint az aranyóra… Természetesen a mostani felbukkanásomhoz az is kellett, hogy nyerjek Debrecenben, ráadásul ilyen látványosan.
– Számított arra, hogy most egy csapásra megváltozik minden?
– Miért, megváltozott?

Lehet fokozni az ünneplést

– Ha azt nézzük, hogy most újra középpontba került, néhány napig mindenki a debreceni éjszakáról beszélt, akkor feltétlenül.
– Az igaz, hogy eszméletlen volt, ami a gála utáni napokban történt. Mindenki ezzel foglalkozott, méltatták a teljesítményemet, sajnálták Murrayt, és nem győztek gratulálni. A barátnőm, Edit apukája például testközelből tapasztalhatta mindezt. Hétfőn bement a munkahelyére, odament hozzá egy új kolléga, aki nem is ismerte, és elkezdte mesélni neki, hogy milyen fantasztikusan bokszolt ez az Erdei Zsolt. A papa erre csak annyit mondott, hogy tudja, látta, ott ült az első sorban…
– Az ünneplésbe egyszer már belekóstolhatott, igaz, még amatőrként a budapesti világbajnokságot követően. Lehet párhuzamot vonni az akkori és a mostani fiesta között?
– Inkább össze lehet hasonlítani a kettőt. Budapesten robbantam be az élvonalba, előtte volt egy Európa-bajnoki ezüstöm, de az nem sokat nyomott a latban. Utána nyertem Pesten, és azt hittem, még egyszer nem tudok majd úgy örülni, mint a BS-ben. Pedig akkor képtelen voltam megmutatni a szurkolóknak, mennyire boldog vagyok valójában, akkor inkább befelé örültem. Most viszont… Debrecenben rácáfoltam mindenre, repdestem a szorítóban, kívülállóként talán nem ismertem volna rá önmagamra. Ilyen boldog még sohasem voltam.
– És mi történik, ha Európa- vagy világbajnok lesz? Akkor már nem is tud majd örülni?
– Ne aggódjon, ezt még tudom fokozni. Ha a jó isten is megsegít, és megnyerem ezeket a címeket – márpedig miért ne nyerhetném meg? –, ráadásul itthon, akkor újra jöhet a tombolás!
– Az ünneplést már összehasonlította, most lássuk, mi a különbség az amatőr- és a profiboksz között!
– Ha azt mondom, hogy ég és föld, azt elhiszi? Az alapok ugyanazok, ütni és védekezni kell mindkettőben, ettől eltekintve csak különbségeket tudok felsorolni. A szorítóban más a bunyó, a profiknál sokkal jobban beosztja az erejét az ember, több a holtpont a meccsen és az edzésen, a terhelés teljesen más, ráadásul a tizenkétszer három perc húzósabb, mint a négyszer kettő.

A németek meghódítása a cél

– Lassan két éve profi, ennyi idő után lehet már valamilyen mérleget vonni?
– Eleinte nagyon nagy volt a haddelhadd, egy év leforgás alatt bokszoltam kilenc meccset. A felkészülés akkor kevesebb volt, most viszont, címmeccsekről lévén szó, már sokkal nyújtottabb. Több idő jut az erősítésre, és ennek látható jelei is vannak. Először mások mondták, utána már én is észrevettem, hogy rengeteget erősödtem. Egymás után megnéztem az első és az utolsó összecsapásomat, hát, volt némi különbség. Az eredménysorommal is elégedett vagyok, eddig tizenhárom meccset nyertem meg, a világranglistán is jól állok, pláne úgy, hogy ilyen kevés meccset vívtam. Azt tudom, hogy voltak és még lesznek is hullámvölgyeim, főképp a felkészülés során, de ezeken majd túljutok valahogyan. A debreceni gála előtti héten is úgy fájt a könyököm, hogy csillagokat láttam, alig tudtam behajlítani, Sdunek edző észre is vette, majd rákérdezett. Akkor elmondtam neki, mi a gond, de addig nem akartam. Hogy miért? Mert nem akarom, hogy bárki is nyávogós, puhány palinak tartson. Természetesen letolt, majd mondta, hogy nyugodtan szóljak, ha bármi bajom van.
– Ha már a bajokat említette: az Universummal sohasem volt konfliktusa?
– Ha arra gondol, nem vagyok elégedetlen velük, bár egy-két dolgot lehetne másképp is csinálni. A legnagyobb baj azonban az, hogy nem vagyok német, ezért Németországban nem vagyok eléggé kelendő, a klub nem tud hasznot húzni belőlem. Az Universumnak eddig ráfizetéses az én menedzselésem. Hozzák az ellenfeleket, fizetik a meccspénzt, profit viszont nincs. Remélem, előbb-utóbb azért ott is eladható leszek. Ehhez mondjuk meg kellene tanulnom úgy németül, hogy a televíziónak is folyékonyan tudjak nyilatkozni, ezzel egyelőre hadilábon állok. Újságnak már adtam interjút, a tévének még nem, de ha ez összejön, akkor biztosan más lesz a megítélésem. Akkor már eléggé fontos leszek ott is. Ebből a szempontból tehát megértem a klubot, természetes, hogy nem szakad bele a menedzselésembe.
– Volt már olyan pillanat, amikor azt mondta, kész, befejezem, elegem van az ökölvívásból?
– Az ember fejében elég gyakran megfordulnak ilyen gondolatok, nálam sem voltak ritkák. Legutóbb az Atlantic City-i gála előtt éltem át ilyen pillanatokat, akkor nem volt mellettem Sdunek, és az elég rossz időszak volt. Mondtam is Editnek: "Kicsim, abbahagyom az egészet, elegem van!” Nem jellemző rám, de akkor magamban feladtam a bunyót. Szerencsére a barátnőm átsegített ezen a perióduson, tartotta bennem a lelket, majd én is rájöttem, hogy ehhez, az ökölvíváshoz értek, nekem ezt kell csinálnom.

Új lendület a folytatáshoz

– Kovács Istvánnal egy ideig klubtársak voltak. Ô mennyire tudott segíteni a nehéz helyzetekben?
– Amikor Kokó itt volt, nem voltam ilyen gödörben. Egyszer hívtam fel, a Murray elleni mérkőzésem előtt. Akkor megijedtem, hogy úristen, tizenkét menetet kell bokszolnom, én erre nem vagyok felkészülve. Elmondtam Kokónak, hogy félek, szerencsére neki sikerült megnyugtatnia. Mondta, hogy ne hülyéskedjek, fizikálisan már nagyon régen érett vagyok a tizenkét menetre, már csak mentálisan kell ráhangolódnom. Szerinte nálam rengeteg rosszabb bokszoló vívott már címmeccset, kibírták a tizenkét menetet, és állította, nekem sem lehet gondom.
– Kokó nélkül milyen az élet Hamburgban?
– Egyedüli magyar vagyok Hamburgban, talán ezért az RTL Klub is jobban figyel rám, adják a meccseimet, és ez sokat számít. Pista elmenetele után egy ideig éreztem a hiányát, de mára tökéletesen "belaktam” magam az Universumba, megszoktam itt. Remélem, hamarosan újra lesz magyar klubtársam, akinek majd én segíthetek annyit, mint amennyit Kokó segített nekem.
– Térjünk vissza néhány mondat erejéig a debreceni gálára! Két héttel az esemény után, higgadtan visszatekintve, mi maradt meg a rendezvényből?
– A hihetetlen mennyiségű szeretet, amit ott kaptam. Ha felidézem magamban a történteket, tele szájjal mosolygok, azokat a perceket senki sem veheti el tőlem. Ha bármi baj van, szomorú vagyok, akkor azonnal Debrecenre gondolok, és az felmelegíti a szívemet. Ez lendületet ad a folytatáshoz!


Dortmund lesz a következő állomás

Az Universum Box-Promotion vezetői túl sok pihenőt nem adtak a regenerálódásra debreceni sikerét követően Erdei Zsoltnak. Az tudott volt, hogy a WBO (Bokszvilágszervezet) újdonsült félnehézsúlyú interkontinentális bajnokának az idén még lesz egy mérkőzése, de a többség csak december 7-re várta ezt az ütközetet. A Las Vegas-i fellépés azonban nem jött össze, helyette november 23-án Dortmundban húz kesztyűt a magyar öklöző. Az ellenfél kilétét egyelőre homály fedi, az viszont biztos, hogy a meccset tizenkét menetre tervezik, lévén Erdei először teszi kockára a Debrecenben megszerzett övét.
"Meglepődtem – ismerte el a veretlen öklöző. – Azon, hogy címmeccset vívhatok, és azon is, hogy már novemberben. Előtte ugyanis inkább a decemberi amerikai gálát emlegette mindenki, most pedig kiderült, hogy Dortmundban lesz jelenésem. Nem baj, hogy így alakult, örülök, hogy bokszolhatok, ez a lényeg. A hét végén utazom vissza Hamburgba, és akkor megkezdem a keményebb felkészülést. Persze már most is edzek, de csak pianóban, nem kell attól félni, hogy már most megszakadok.”