Bronz, ezüst, arany: Konrád Ferenc kivárta a sorát

Négy fiúgyermek, négy pólós a Konrád családban. A legidősebb, Sándor 1962-ben Európa-bajnok lett, János két évre rá a tokiói olimpián ért fel a csúcsra, míg a legfiatalabb testvér, Ede végül nem vízilabdázóként, hanem állatorvosként találta meg a számítását. Ferenc született harmadikként, emiatt Konrád III néven hivatkoztak rá a tudósítók – valahogyan mégiscsak meg kellett különböztetni egymástól a klasszisokat.

Persze a játékstílusuk sem volt ugyanolyan. Ahogy Konrád Ferenc mondta: „Sanyi agilis játékos volt, gólerős, ha nincs annyi klasszis center akkoriban ‒ Dömötör Zoli, Rusorán Peti ‒ többre viszi. Jani buldog, rá lehetett állítani bárkire, és csapatember a végtelenségig. Én? Fickándoztam, szerencsére jó kezem volt, sok gólt lőttem.”  

Edzője, Laky Károly hamar felfigyelt a „fickándozó” Konrádra, mindössze tizenhat éves volt, amikor bemutatkozott a BVSC ob I-es csapatában. Nagy tehetségnek tartották, már az 1964-es olimpiára is utazhatott volna, de klubedzője, Laky nem válogatta be az utazó keretbe. Akkor volt tizenkilenc, remek szezont tudott maga mögött, gólkirály lett, mégis itthon maradt – idősebb bátyjával, Sándorral együtt. János viszont utazott, pályafutása legnagyobb sikerét érte el Tokióban.

  „Sokat köszönhetek neki. Rosszat is – mondta edzőjéről Konrád Ferenc, akivel tíz éve, a hetvenedik születésnapja alkalmából Malonyai Péter kollégánk beszélgetett. – Kapitányként nem tett be a tokiói csapatba, pedig hiába voltam csak tizenkilenc éves, remek szezonom volt, gólkirály lettem. De hát Gyarmati Dezsőt és Pócsik Dénest mindenképpen vinnie kellett, úgymond, hatottak rá, hogy vigye őket. Sanyit meg engem itthon hagyott, a saját játékosait. Mit mondjak? Jól nem esett…”  

Később kiderült, hogy ennek talán így kellett történnie. Az olimpiai bajnokokat akkoriban egyből felvették az egyetemre, Konrád Ferenc bevallása szerint a tanulás mellett alighanem kevesebb időt és energiát fordított volna a vízilabdázásra, ilyenformán fontos mérföldkövek maradtak volna ki a pályafutásából. Merthogy ő tényleg végigjárta a szamárlétrát: testvéreihez hasonlóan kipróbálta magát úszóként, miután édesapja négyévesen „bedobta a vízbe” a Tromos-uszodában, de a vízilabda mellett tette le a garast. A BVSC-ben gimnazistaként vált meghatározó játékossá, 1966-ban az OSC-be igazolt, időközben a válogatottban is egyre fontosabb szerepet osztottak rá.

Mondhatni, türelmesen kivárta a sorát – amikor Mexikóvárosban eljött az ő ideje, még mindig csak a huszonnegyediket taposta. Abban a ciklusban Markovits Kálmán irányította a nemzeti csapatot, aki két Konrádnak, Ferencnek és Jánosnak szavazott bizalmat. Ami az 1968-as játékokat illeti, sokan úgy tartják, bronzérem helyett nyernünk kellett volna. Csakhogy…

 „A volna nem játszik, de nekünk állt az arany. A jugoszlávokat látványosan becsalták az elődöntőbe, tizenöt góllal kellett nyerniük a japánok ellen, és – ki hinné? – éppen annyival nyertek. Az édes az, hogy a japánok egy nullra vezettek, Kálmán pedig intett, hogy megyünk haza, ne nézzük a meccset, nem kell félnünk a jugóktól” – emlékezett vissza Konrád Ferenc a 2015-ös interjúban.

A Jugoszlávia elleni elődöntőt nagy csatában elveszítette a magyar válogatott, az olaszoknak viszont nem kegyelmezett, így Konrádék bronzéremmel térhettek haza. Jánosnak már volt aranya, vagyis alighanem Ferencnek fájt jobban az elszalasztott lehetőség – ugyanakkor fiatal kora és kitűnő formája előrevetítette, hogy egy-két olimpián még erősítheti a csapatot. Időközben fogorvosi oklevelet szerzett a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, később adjunktus lett és praktizált is: „A József körúton rendeltem, a Rákóczi térnél. Jó helyen volt, villamosmegállónál, meg aztán a térről a lányok javarészt hozzám jártak megcsináltatni a fogaikat. Arról nem beszélve, hogy a sarkon volt a Suszterinas, jó sörökkel. Sok betegre tettem szert törzsvendégként.”  

Fogorvosi hivatását egyenértékűnek tartotta a sportkarrierjével, amely a hetvenes években teljesedett ki. Három éven belül olimpiai ezüstérmes, világbajnok és Európa-bajnok lett, akkoriban nem volt erősebb csapat a magyar válogatottnál. Münchenben mégis a szovjetek nyertek – jobb gólkülönbségüknek köszönhetően előzték meg a mieinket. A hatos döntőt lezáró magyar–szovjetről (3:3) Konrád III úgy vélekedett, hogy megvolt a lehetőségünk a győzelemre, de nem éltünk vele. Ő a padról nézte a végjátékot, elmondása szerint az akkori szövetségi kapitány, Rajki Béla némileg megorrolt rá: „A Jadran-kupa előtt javasoltam, hogy vigyünk masszőrt is a túrára, amit ő úgy fordított le, hogy a Konrád masszőrt akar magának…”  

Sorsszerű volt, hogy a bronz és az ezüst után az olimpiai arany következik – pedig az sem volt biztos, hogy egyáltalán utazhat Montrealba. S hogy miért? „ Horváth Berci ellen bekkeltem edzésen, beleúsztam a kezébe, eltört az orrom. Kaptam egy álarcot, a főnököm csinálta – akkor még nem volt divat az ilyesmi, edzhettem vele, de kiszorultam a kezdőből. Gyarmati Dezső rendes volt, nem hagyott itthon, talán azt is belekalkulálta, hogy hatvannégyben ő utazhatott, én pedig nem. Jó volt vele dolgozni, értett hozzá, ráadásul a vérében voltak a furfangok.”  

Ha már furfangok: Konrád III tökélyre fejlesztette az úgynevezett Innauer-módszert. „Montreal előtt Gyarmati Dezső egy hagyományos mázsálón mért minket, ha a megfelelő helyre álltál rajta, előredőltél, a kezeidet hátracsaptad, egy kilóval kevesebbet mutatott. Cservenyák Tibi nevezett el Innauernek, mert szerinte a mozdulatom kísértetiesen emlékeztetett a legendás osztrák síugróéra. Persze nem hagytam válasz nélkül, jó néhányszor fejbe lőttem a labdával edzésen…”  

A Gyarmati-féle csodacsapat a belgrádi vb-n és a bécsi Eb-n is aranybetűkkel írt a sportág történelemkönyvébe, Konrád Ferenc a gólfelelősök egyikeként rendszerint hozzátette a magáét. A montreali olimpián is varázslatosan játszott a válogatott: Faragó Tamás vezérletével a hatos döntőben az olaszokat, az NSZK-t, a hollandokat és a románokat is megvertük, míg a jugoszlávokkal ikszeltünk. Tizenkét év után nyertük meg az ötkarikás pólótornát, Gyarmati Dezső kapitányként is olimpiai bajnok lett, III. Konrád pedig harmadik nekifutásra meghódította a csúcsot.

Így lett kerek a történet – már ami a válogatottat illeti: „Hetvenhétben búcsúztam, itthon, a Szigeten az olaszok ellen. Volt ott minden, virág, kristályváza, meg nyertünk is, tombolt a nép.” Az élvonalban viszont még lehúzott két évet, az OSC-vel másodszor ünnepelhetett BEK-győzelmet – bizonyos Konrád János irányította a csapatot. Ferenc is kipróbálta az edzősködést, de csak egy évig, 1980 és 1981 között ült a Spartacus kispadján, időközben a Külkerben játszott és fogorvosként rendelt. Az edzői pálya helyett játékvezetőként maradt a medenceparton: „Ismertek mint játékost, akkor még nem vállalkoztak bíráskodásra az olimpiai bajnokok. Nem is feltételezték rólam, hogy csalok.”  

A 178-szoros válogatott játékos négy nappal a hetvenedik születésnapja után ment el, április 17-én lenne nyolcvanéves. A hatvanas és hetvenes évek egyik legnagyobb góllövőjeként maradandót alkotott, de akik ismerhették, nemcsak olimpiai bajnokként, hanem sportemberként is tisztelhették.

Született: 1945. április 17., Budapest Elhunyt: 2015. április 21., Budapest Válogatottság: 183 (1962–1977) Klubjai. Játékosként: Bp. Lokomotív, BVSC (1956–1966), OSC (1966–1980), Külker SC (1980–1982). Edzőként: Bp Spartacus (1980–1981) Legjobb eredményei: olimpiai bajnok (1976), olimpiai 2. (1972), olimpiai 3. (1968); világbajnok (1973), vb-2. (1975); Európa-bajnok (1974), Eb-  2. (1970); 2x BEK-győztes (1972, 1978); 7x magyar bajnok, 2x MNK-győztes