Népsport: Szentgáli Lajos nem fogadott szót

A sportág 1934 óta íródó Európa-bajnoki történetének első magyar sikerét Kovács „Kléri” József érte el Torinóban a 110 méteres gátfutásban 14.8 másodperccel. Kovácsnak annyi köze van az 1954-es berni kontinensviadalhoz, hogy ő volt az edzője az Európa-bajnoki aranyérmet szerző 4x100 méteres síkfutó váltónak – de erről majd később.

Bernben a 28 ezer néző befogadására alkalmas Neufeld-stadion várta a sportolókat, a megnyitón 28 ország vonult fel. A Népsport még arról is beszámolt, hogy Svájc fővárosában a magyar nagykövetségen megnézték Máriássy Félix rendezésében Móricz Zsigmond Rokonok című művének filmfeldolgozását, s arról szintén, hogy a Nemzetközi Atlétikai Szövetség felvette tagjai közé Kínát, az NDK-t viszont nem.

Az első napon rögtön született magyar érem: 10 000 méteren Kovács József (Bütyök) a verhetetlen Prágai Lokomotív, Emil Zátopek mögött második lett. A csehszlovák futó mintegy 30-50 méterrel megelőzte a többieket, Kovács az angol Frank Sandóval vívott hatalmas küzdelmet az ezüstéremért, az utolsó körben magabiztosan előzte meg ellenfelét. A maratoni futásban a szervezők óriási hibát követtek el: noha a szabályok szerint a versenyzőknek a stadionba beérve jobbra fordulva még egy teljes kört kellett futniuk, hagyták, hogy Ivan Filin az ellenkező irányba fusson, s csak mintegy 60 méter megtétele után szóltak neki. A szovjet megfordult, az ekkor már vezető finn Veikko Karvonen nyomába eredt, de nem érte utol. Akadtak olyanok, akik az egy kör helyett kettőt futottak… Az óriási baki ellenére a finnt hirdették ki Európa-bajnoknak, a szovjetek felháborodása nyomán Filin is kapott aranyérmet, de hivatalosan nem ismerték el a kontinens legjobbjának. A Népsport többek között azt írta, hogy a finnt „Európa-bajnokká tévedték”. A következő nap negatív meglepetése, minket, magyarokat ért, a távolugrás olimpiai bajnoka, Gyarmati Olga nem jutott be a döntőbe.

Augusztus 28. a sportág nagy napja: három aranyérmet szerzett Magyarország. Az elsőt Szentgáli Lajos a 800 méteres síkfutásban. Sokáig a norvég Audun Boysen állt a legjobban, de a hajrát Szentgáli jó pozícióban kezdte meg, mindenkit lefutott, s csupán öt tizedmásodperccel maradt el a német Rudolf Harbig világcsúcsától, ideje: 1:47.1 perc. Nagy volt az öröm a magyar táborban, a 400-as Adamik Zoltán pedig megjegyzte szobatársának, Szentgálinak, hogy neki köszönheti az Európa-bajnoki címet. A bajnok csodálkozására csak annyit mondott, hogy mindig elkalapálta az egykörös távon, ezért ment fel Szentgáli 800-ra… 

A győztes ezt nyilatkozta: „Boysen kitűnő vezetése következtében nem őrlődött fel az ember ereje feleslegesen helyezkedési harcokban. (…) Ilyen időről még álmodni se mertem.” A középtávfutó edzéseinek irányítását 1949-ben vette át Híres László, aki meglátta, hogy tanítványának elősorban ezen a távon lehet esélye az éremre. Ha az edzéseken Szentgáli csüggedni vagy fásulni kezdett, Híres csak ennyit mondott: „Ebé, Bern!” A versenyek előtt általában egy papírt nyomott a kezébe, amelyre ráírta, milyen időre tartja képesnek, a berni út előtt 1:48-at tippelt, 1:47.1 lett a vége. Híres így kommentálta Szentgáli eredményét: „Most nem fogadott szót!”

Földessy Ödönt nem kalapálta el senki sem itthon, sem külföldön. Távolugrónk 1952-ben már bronzérmes lett, Bernben első ugrásával bebiztosította végső sikerét: 751 centiméterre repült, a lengyel Zbigniew Iwanski a negyedik sorozatban csak öt centiméterre tudta megközelíteni (746). Az Európa-bajnok szerint: „A döntő első ugrásába mindent beleadtam, tudtam, hogy ezzel győznöm kell.” Volt egy belépett ugrása, amire még a versenybírók is azt mondták, kár, cirka 770 centi lehetett.

A 3000 méteres akadályfutásban Rozsnyói Sándor Szentgálihoz hasonló körülmények között nyert. A vizesárokról lejőve hosszú hajrába kezdett, amelyet a finn Olavi Rinteenpää nem bírt, a magyar tízméteres előnnyel ért a célba (8:49.6 perc). Európa-bajnokunk örült: „Csak akkor villant fel bennem a remény, amikor az utolsó előtti egyenesben már nem hallottam Rinteenpäät közvetlenül magam mögött lihegni, és az utolsó kanyarban hátranézve láttam, hogy tekintélyes előnyöm van. Nagyon fáradt voltam, amikor átszakítottam a célszalagot, de még akkor sem akartam elhinni, hogy megnyertem a bajnokságot.” Rozsnyói akkor még ismeretlen volt az ellenfelek között, itthon is csupán a szűkebb szakma tudott róla. Utolsó éves TF-hallgatóként került Simek Ferenc edző keze alá, ám nehéz volt a kosárlabdázóktól az atlétikai pályára csalni, mert Rozsnyói első osztályú kosaras volt, akit eleinte távol tartott a futás monotonitása a salaktól. Tehetségét azonban mi sem bizonyította jobban, mint hogy negyedik versenyén az akkor bűvös határnak számító kilenc percen belül teljesített.

Az aranyszombat Európa-szerte nagy visszhangot váltott ki. A svájci Walter Lutz, a zürichi Sport szerkesztője csak ámuldozott, már a középfutamban felfigyelt Szentgálira: „Az ember szinte el se tudja képzelni, hogy ez a kis futó honnan meríti hihetetlen tartalékait”. Az osztrák Erich Camper hozzátette: „Komoly esélye lehet a világcsúcs megjavítására”, megállapította még, hogy „hallatlanul szívós futó.” A csehszlovák középtávfutók trénere így látta: „Az egész nyolcszázas és akadályfutó mezőnyben a magyar futók technikája volt a leggazdaságosabb. Ez meglátszott Szentgáli, de talán még inkább Rozsnyói mozgásán.” Norris McWriter, a Wolrd Athletics főszerkesztője: „Szentgáli briliáns volt. Az egyetlen volt a mezőnyben, aki nem futotta ki magát, és még maradt ereje.” Olav Tendeland, a nemzetközi szövetség tagja így vélte: „Szentgáli teljesítményének értékét növeli, hogy csaknem végig nem a belső pályán futott, tehát 6-8 méterrel futott többet.” A finn szakíró, Björn-Johan Wekman tiszteletét fejezte ki: „Szentgáli teljesítménye kis alakjával, látszólag nem túl nagy fizikumával egészen bámulatos.” Azért kesergett is: „Rozsnyói sajnos a legbiztosabbnak vett számunkban lepett meg bennünket. Bámulatos, hogy a magyarok szinte az ismeretlenségből milyen új tehetségeket tudnak felvonultatni.” A neves nyugatnémet futó, Heinz Ulzheimer nem tagadta: „Csak most vagyok igazán büszke arra a győzelemre, amelyet májusban Budapesten – igaz, hogy négyszáz méteren – Szentgáli fölött arattam.” Heinz Glauser sportági tisztségviselő: „Szentgáli képes lehet Harbig elérhetetlennek hitt világcsúcsának a megjavítására.”

Földessy Ödönhöz hasonlóan 4x100 méteres síkfutó váltónk (Zarándi Csaba, Varasdi Géza, Csányi György, Goldoványi Béla) is olimpiai bronzérmesként (Helsinki, 1952) érkezett az Eb-re. Bernbe is éremesélyesként utaztak, végül a Helsinkiben futott időnél egy tizeddel rosszabbal nyertek (40.6) Anglia és a Szovjetunió előtt. A négyes első embere, Zarándi elsősorban a jó váltásoknak tulajdonította a kiváló eredményeket. Sir József pedig ezt írta a villámikrekről a Képes Sportban: „A 4x100-as váltó tagjairól meg kell állapítanom, hogy egészen kiváló teljesítményt nyújtottak. Minden dicséretet megérdemel ez a négy fiú. Tökéletes az összhang közöttük, most már nem is tudom, hányadszor bizonyították be, hogy mindig lehet rájuk számítani. A második és a harmadik váltás félig-meddig biztonsági volt, ha ez kicsit jobban sikerül, egészen ragyogó új csúcs született volna.” Az 5000 méteres síkfutásban a szovjet Vlagyimir Kuc legyőzte Zátopeket, Kovács „Bütyök” József 4000 méternél feladta a versenyt: „Olyan izomgörcsöt kaptam mindkét lábszáramba, amilyenhez hasonlót még sohasem éreztem.”

Ami a magyar összteljesítményt illeti, ilyen jó eredményt, mint Bernben, Eb-n sohasem ért el a válogatott. A Szovjetunió 16 arany-, 11 ezüst- és 8 bronzérmével kimagaslott a mezőnyből.