A tényleges díjátadóra magyar idő szerint szombatról vasárnapra virradóra 3 és 5 óra között kerül sor a New Orleans-i Mahalia Jackson színházban.

Legértékesebb játékos (MVP): Adrian Peterson

2011. december 27-én adtuk hírül, hogy a Minnesota Vikings ligaelit futója, Adrian Peterson az azt megelőző hétvégi Washington Redskins elleni mérkőzésen nagyon súlyos térdsérülést szenvedett. A 2007-es játékosbörze (draft) 1. körében kiválasztott running back belső oldalszalag (medial collateral ligament)- és elülső keresztszalag (anterior cruciate ligament)-szakadást szenvedett a bal térdében, valamint az ízületi felszínek közötti mindkét porc (meniscus) sérült. Ezt józan emberi számítások szerint legalább 8-9 hónap (és ez még a legoptimistább jóslat volt) kényszerpihenő követte volna, de még a 2012-es szezon eleje is veszélybe került.

Egy átlagember egy ilyen sérülést követően már annak is örül, ha belátható időn belül ismét képes futni, de hogy a korábbi teljesítményét már nem tudja ugyanolyan szinten hozni, a több mint valószínű. Egy futónál pedig nem éppen hátrányos, ha normálisan képes futni...

Ezek után a szezon utolsó mérkőzésén, a Green Bay Packers ellen a rájátszásba jutásért vívott csoportrangadó utolsó másodperceiben AP-t már csak 9 yard választotta el attól, hogy minden idők legtöbb futott yardját teljesítse egy szezonon belül...

A mérkőzés utolsó nagy vágtája során 26 yardot futott a Green Bay 11-eséig, így csapata egy közeli mezőnygóllal megnyerte az összecsapást – s, hogy őt mennyire nem érdekelte a rekord, csak az együttes sikere, azt jól jelzi, hogy a lefújást követően, amikor a riporter felvetette neki a 9 yardot, akkor visszakérdezett, hogy mire gondol. Amikor mondta a riporter, hogy ennyi kellett volna neki az új rekordhoz – ami egy hosszabbítás során simán összejöhetett volna neki –, akkor azt felelte, hogy nem figyelte hol tart, csak a csapat győzelme érdekelte.

A szezon során hét alkalommal futott legalább 150 yardot egy mérkőzésen, és mindössze 348 labdacipelésre volt szüksége a 2097 yardhoz (ezzel egyébként mindössze a 7. játékos lett a liga történetében, aki átlépte a 2000-es szezonhatárt), ezzel egészen kiváló 6.0-s átlagot tud felmutatni futásonként (összehasonlításként, Eric Dickersonnak 2105 yardos szezonjában 379 futásra volt szüksége – persze az 5.6-os átlag is bőven-bőven átlag feletti).

Az év legjobb támadója: Calvin Johnson (Detroit Lions)

A népszerű NFL-es játékprogram, a Madden 2013-as verziójának címlapjára az előző szezon elkapáskirálya, az 1681 yarddal és 16 TD-vel záró Calvin Johnson került. A csapatát hosszú kihagyás után a rájátszásba jutó Megatron számára ez nem volt túl jó előjel, ugyanis a címlapra kerülőkre „átok kerül", számos korábbi esetben ezt követően addigi teljesítményét nem tudta már megközelíteni a delikvens, még gyakrabban pedig sérülés áldozatává vált – a témáról bővebben ide kattintva olvashat!

Megatron nem kezdte ugyan túl jól az évet, és az első Matthews Stafforddal összehozott TD-jéig egészen a 10. fordulóig kellett várni – ebben a kategóriában speciel gyengén zárt, mindössze öttel a szezon végén –, de addig is négy alkalommal teljesített 100 yard felett egy mérkőzésen.

A 9. fordulóval kezdve azonban lehozott egy nyolcmérkőzéses, legalább 100 yardos sorozatot – közte egy 207 és egy 225 yardos elképesztő teljesítménnyel is –, így pedig az Atlanta Falcons elleni 16. fordulóbeli mérkőzést követően átadta a múltnak a legendás Jerry Rice 1995-ös szezonban felállított rekordját (1848-cal tartotta, Megatron egy fordulóval a vége előtt 1892-vel állt). Az utolsó fordulóban a Chicago Bears ellen 108 egységgel az első játékossá avanzsálhatott volna, aki átlépi a 2000-es határt elkapásban, de közel két hónap után először maradt el ettől, és végül 72 yardjával „csak" 1964-re módosította a rekordot.

Megatron mérkőzésenként 122.8 yardot átlagolt (ez speciel a harmadik legjobb az NFL-történetében), és ő lett az első játékos, aki egy idény során két hónapban is 600 yardnál többet tudott teljesíteni (hetente egy mérkőzés van csak, tehát legalább 120-as átlagot kell teljesíteni ehhez), novemberben 619-et (4 mérkőzésen, 154.75-ös átlag), decemberben 707-et (5 találkozón, 141.4-es átlag). Rajta kívül csupán egy játékos jutott több mint egy alkalommal 600 yard fölé egy naptári hónapban, Lance Alworthnek ez négyszer sikerült.

Az év legjobb védője: J. J. Watt (Houston Texans)

Nem csak támadó, védő oldalon is egészen brutális teljesítményeket láthattunk a szezon során, elég csak Von Miller (a Denver Broncos 4–3-as védelmében szélső linebacker poszton játszó kiválóság 18.5 sacket és 6 kierőszakolt labdavesztést jegyezhetett fel), Geno Atkins (a Cincinnati Bengals belső falembere egészen kiemelkedő volt a 4–3-as DT-k között 49 irányítósiettetésével, 13 még szabályos QB-megütésével és 12.5 sackjével), Aldon Smith (a San Francisco 49ers LB-je már az alapszakasz vége előtt hetekkel megdöntötte az első két év alatt bemutatott sackek számát 33.5-lel, ebben persze óriási érdeme volt: Justin Smithnek is), vagy éppen Cameron Wake (az egyik, ha nem a legjobb 4–3-as szélső falember volt a szezonban, a sackeket, QB-hiteket és -siettetetéseket tekintve 86-tal zárt) nevét megemlíteni.

Mindannyiukat elhomályosította azonban egy ember. Nem meglepetés ez a díj részünkről, hiszen már hetekkel ezelőtt odaadtuk képzeletbeli elismerésünket J. J. Wattnak.

Watt 3–4-es defensive endként az utolsó mérkőzésig harcban volt a sackrekordért, ami a posztját tekintve egészen brutális teljesítményt jelent. Végül 20.5-et hozott össze, emellett volt még 16 passzkivédekezése is (mondani sem kell, hogy ez is messze veri a posztján szereplők teljesítményét), és még négy labdavesztést is kierőszakolt. A Colts elleni szezonzárón az ő kiemelkedő produkciója (bár sacket nem szerzett, két QB-hitje, és három siettetése így is volt egy levédekezett passz mellett) sem volt elég a Texansnak, hogy diadalmaskodjon, így elbukta a pihenőhetet az együttes, ezt követően pedig a rájátszásban a Cincinnati legyőzése után a Colts elleni zakóval második helyre felugró Patriots ellen idegenben elvérzett a Texans. Ez mindenesetre semmit sem von le Watt érdemeiből, aki emellett a futások megállításában is az egyik, ha nem a legjobb volt, kontaktjai után az ellenfél futói átlagosan 0.16 yardot tudtak már csak megtenni, ezzel természetesen vezette a ligát.

Az év legjobb újonc támadója: Andrew Luck (Indianapolis Colts)

Alfred Morris 1613 futott yardjával első szezonjában átadta a múltnak a Washington klubcsúcsát, Doug Martin 1454 egységen keresztül cipelte a labdát, Trent Richardson 950 yardja mellett 11 TD-vel a Cleveland vonatkozó rekordját döntötte meg, és az elkapók is szépen teljesítettek, de idén (sem) nyerhet más, mint egy irányító.

Már csak azért sem, mert három egészen kimagasló teljesítményt láthattunk az újonc irányítóktól. Robert Griffin III a hatodik legrosszabb mérleggel záró Washington Redskinst vezette rájátszásba úgy, 3200 passzolt yardja mellett 815-öt a talajon is megszerzett, 102.6-os irányítómutatójánál jobbat egy újonc sem tudott felmutatni és összesen 27 alkalommal szerzett TD-t (20 passzolt, 7 futott), a labdát viszont csak hétszer adta el (5 interception, 2 fumble). Sérülése idején Kirk Cousins is szóhoz jutott a Rézbőrűeknél, 68.8 százalékos pontossággal passzolt, és 101.6-os irányítómutatót tudott felmutatni.

Russell Wilson magassága, illetve alacsonysága miatt egészen a harmadik körig csúszott, hogy aztán a Seattle Seahawks szurkolóinak szerezzen számos szép pillanatot. Olyannyira, hogy a csapat utolsó nyolc mérkőzésén csak egyszer nem lépte át a 100-as QB-ratinget, az Arizona Cardinals ellen hamar lecserélték, miután az együttes már a szünetre tönkreverte a csoportriválist, és végül 58–0-ra nyert... 26 passzolt TD-jével beérte Peyton Manninget az újoncranglista élén, emellett 4-szer futva is beért a célzónára és csak 13 esetben adta el a labdát (10 interception, 3 elvesztett fumble)

Mindketten jogosan érdemelnék meg az év újonc támadója címet, most azonban mégsem rájuk esik választásunk, hanem Andrew Luckra. Griffinnel és Wilsonnal ellentétben a Colts irányítója gazdagon hajigálta az ellenfelek kezébe is a tojást, 18 interceptionje mellett ráadásul öt fumble-t is összehozott – 23 passzolt és 5 futott TD-vel szemben –, így csak kifejezetten gyengének számító 76.5-ös irányítómutatóval bír.

Viszont Luck egy 1/1-es csapatot vett át, amely 2 sikert követően egy szezonnal később 11-gyel zárt. Luck mögött nincs a liga „toronymagasan" a legkevesebb pontját kapó (245, a második legjobb 49ers 273-mal zárt, a Colts 387-tel) védelem (Wilson/Seahawks D), ligaelit futójáték (Wilson/Marshall Lynch 1590 yard, 11 TD; RGIII/Morris 1613 yard, 13 TD), vagy hozzá hasonló szintű pótlást bemutató csere (RGIII/Cousins 101.6). Van viszont pár tehetséges fiatal elkapója, és egy ligaelit célpontja Reggie Wayne személyében (1355 yard, 5 TD), és ami a lényeg, hét győztes drive-ja a negyedik negyedben illetve a hosszabbításban. A passzolt yardok lényegesen kevesebbet számítanak persze, mint az irányítómutató (előbbi esetében 54, utóbbinál 85 százalékban nyer a magasabb számot elérő irányító csapata), de azért jegyezzük meg, hogy 4374 yardjával új elsőéves rekordot állított fel.

Az év legjobb újonc védője: Bobby Wagner (Seattle Seahawks)

Luke Kuechly (Carolina Panthers) az egész liga legtöbb szerelését tudja a magáénak 164-gyel, Bruce Irvin (Seattle Seahawks) a negatív felhangok ellenére a legeredményesebb sackmester lett az újoncok között nyolccal. Mégsem köztük vacilláltunk, hanem Casey Hayward és Bobby Wagner között. A Green Bay Packers cornerbackje az egész ligát tekintve a legjobb volt az ellenfél irányítójának indexelrontásában. Az Packers ellen játszó passzmesterek a Haywarddal szemben felálló elkapókat célba véve csak 31.1-es irányítómutatót tudnak felmutatni – rajta kívül 40 alatt a snapek legalább negyedében játszók közül egyedül Darius Butler (Indianapolis Colts, 39.5) zárt, de 50 alatt is csak Richard Sherman (Seahawks 41.1) és Lardarius Webb (Baltimore Ravens, 42.2) végzett.

Bobby Wagner viszont a Seahawks védelmének vezére lett már az első évében, 140 szerelése mellett még két sack és három interception is felkerült a neve mellé, az együttes pedig – mint azt már említettük, a legkevesebb pontot engedte az ellenfeleknek, így hajszállal, de ő diadalmaskodott nálunk.

Az év visszatérő játékosa: Peyton Manning (Denver Broncos)

A sokadik nyakműtéte után az egész 2011-es szezont ki kellett hagynia az irányítólegendának, ezt követően a Colts vezetése pedig a jövő, Andrew Luck mellett tette le a voksát a múlt, és tán a jelen helyett.

Manning esetében a hátráltató tényező a sérülése volt, a képességeivel ugyanis mindenki tisztában volt, csak az volt a kérdés, hogy képes-e úgy játszani, mint korábban, és nem sérül-e meg ismét. A Denver kifejezetten erős fala mögött ez utóbbira szerencsére nem került sor, ez pedig magával hozta előbbi beteljesülését is.

Az első öt forduló gyengélkedése (2–3 volt a Broncos győzelem–vereség mutatója) után San Diegóba látogatott a Denver, hogy a hétfő esti rangadó első félidejét követően 24–0-s hátrányba kerüljön. Ekkor azonban megváltozott valami, és innentől már nem is volt megállás. Manning a második félidőben 3 TD-passzt kiosztva 35–24-es győzelemre vezette a Broncost, amely ezt követően mind a tíz mérkőzését megnyerte az alapszakaszban, és 13–3-as mérlegével az AFC élén zárt.

Manning 37 TD-vel, 4659 yarddal és 105.8-as irányítómutatóval zárta a szezont, előbbiben Drew Brees (43) és Aaron Rodgers (39) mögött a harmadik, utóbbiban a Green Bay irányítója mögött a második helyen végzett a ligában (Rodgers 108.0-t ért el).

Az év legjobb edzője: Bruce Arians (Indianapolis Colts)

Volt jelölt bőven: Leslie Frazier (Minnesota Vikings) és Mike Shanahan (Washington Redskins) az előző szezonban csoportutolsó együttesével harcolta ki a rájátszást, Jeff Fisher (St. Louis Rams) egy 1/2-es szezon után a nagydöntős 49ers ellen előbb ikszelt, majd le is győzte, és épphogy csak elmaradt az ötvenszázalékos mutatótól (7–8–1), Pete Carroll (Seattle Seahawks) keze alatt a liga egyik legjobb és legkeményebb védelme formálódott, John és Jim Harbaugh (Baltimore Ravens és San Francisco 49ers) egyaránt ismét playoffba vitte csapatát, Mike Smith (Atlanta Falcons) és John Fox (Denver Broncos) együttese pedig holtversenyben a legjobb mutatót tudta felmutatni a szezon során (13–3).

Azonban végül nem rájuk esett a választás. Az Indianapolis Colts az 1/1-es szezont követően – tehát azután, hogy az együttes a legrosszabb mérleggel fejezte be a 2011-es idényt, így leggyengébbként elsőként választhatott a drafton – jutott a rájátszásba, pedig volt hátráltató körülmény rendesen. Chuck Pagano vezetőedzőről például a szezon korai stádiumában kiderült, hogy leukémiában szenved, és azonnal meg kell kezdeni nála a kemoterápiát. A csapat óriási lelki erőről tett tanúbizonyságot, és nagy hátrányból legyőzte a jóval esélyesebb Green Bay Packerst a hír utáni első mérkőzésen.

A Csikók szárnyalása egy-két nagy pofont (Jets, Patriots) leszámítva ezt követően sem állt meg, és végül magabiztosan, 11–5-ös mérleggel harcolták ki a rájátszást. Ebben persze elvitathatatlan szerepe van az ideiglenes vezetőedzővé előlépő Bruce Ariansnak, akire azóta lecsapott a Ken Whisenhuntot menesztő Arizona Cardinals, így a következő szezonban már a Pintyeket vezeti – főedzőként.

Hangsúlyozzuk ismét. Ez egy szubjektív díjkiosztó, nem a megjóslása a vasárnapi tényleges eredményeknek (nem lenne meglepő, ha az ítészek Peyton Manningnek adnák az MVP-címet, és Peterson az év támadója és/vagy visszatérője címmel gazdagodna).

AZ NSO TV BEHARANGOZÓJA