A két csapat találkozója lesz az első az NFL történetében, amelyen két újonc irányító feszül egymásnak kezdőként a rájátszásban. A 2011-es szezonnak ugyanakkor teljesen ellentétes előjelekkel vágtak neki az együttesek, hiszen az évek óta épülő Houston már egy ideje döngeti az AFC déli csoportjának kapuját, ráadásul Peyton Manning sérülésével ez a kapu szélesebbre nyílt, mint eddig bármikor. Ezzel szemben a legtöbb szakértő az egész liga egyik leggyengébb csapatának tartotta a Bengalst, ennek ellenére jegyet váltott a rájátszásra.

A Texans szezonja, a körülmények ellenére, nem volt diadalmenet, hat mérkőzés után 3–3-as mérleggel állt, és nagyon fontos játékosok kezdtek el sérülés miatt kidőlni. Az egyik legjobb védővel, Mario Williamsszel kezdődött a hiányzók sora, de hamarosan még nagyobb problémával nézett szembe a Texans, először André Johnson került hosszabb kényszerpihenőre, majd kidőlt a kezdő irányító, Matt Schaub. A Houston szerencséjére adekvát cseréje volt, az egykori egyetemi sztár Matt Leinart, de az egykori dél-kaliforniai játékos, rögtön az első mérkőzés után követte Schaubot a sérültlistára. Ekkor jött el az újonc játékos, TJ Yates ideje, aki az Atlanta ellen volt először kezdő az NFL-ben, és rögtön győzelemre vezette csapatát, sőt, a következő héten, a Bengals otthonában is sikerült megszerezni a győzelmet, amely egyben a franchise történetének első csoportbajnoki címét jelentette, és egyben az első szereplést a rájátszásban. Az, hogy ezt sikerült elérni, döntő szerepe van az óriásit fejlődő védelemnek. A tavalyi évben még a liga alsó felébe tartozó egység vezetésével a tavaly még a Dallas Cowboys vezetőedzőjeként dolgozó Wade Philipset bízták meg, aki sémaváltással kezdett, és a jól megszokott 4–3-as formációt 3–4-esre cserélte. A hátsó alakzat megerősítésére érkezett Jonathan Joseph, valamint Daniel Manning, akik azonnali hatást gyakoroltak a passz elleni védekezésre. Brian Cushing Pro Bowl-szintű teljesítményt hozott, és a sérültek pótlását is sikerült megoldani, elsősorban a cincinnati kötődésű Connor Barwin révén. Az utolsó három meccsét ugyan elvesztette a Houston, de már senki nem tudta veszélyeztetni helyét a rájátszásban.

A Bengals szezonja nehezen, szoros csatákkal, szerencsés győzelemmel és buta vereségekkel kezdődött. Az újonc irányító, Andy Dalton szokta a légkört, a futójáték szenvedett, de a védelem nem ragadt be a rajtnál, és folyamatosan meccsben tartotta a csapatot. Amikor a támadójáték is kezdett valamelyest összeállni (új koordinátor, új rendszer), beindult a ponttermelés, és ez hozta a győzelmeket is. Ebben a szakaszban játszott a legjobban a Cincinnati a szezon során, öt mérkőzést nyert meg zsinórban. A nagyfiúkkal nem bírtak azonban, a Baltimore és a Pittburgh elleni meccsek is vereséggel végződtek– ezzel komoly veszélybe került a szezon előtt egyébként nem reálisnak tűnő cél, a rájátszás.

Az együttest sérülések is tizedelték, különösen érzékenyen érintette a passz elleni védekezést, az egyik legjobb védőjátékos, a cornerback Leon Hall Achilles-ín-szakadása. További csapás, a szituációs játékos, de a futás megállításában fontos DT, Pat Sims kiesése volt, illetve a félelmetes pass rusher, Carlos Dunlap hosszabb kényszerpihenője. Ettől kezdve Mike Zimmer egysége nem tudta azt a színvonalat megközelíteni, amit a győzelmi széria alkalmával, így törvényszerűek voltak a vereségek. Ahogy az ellenfeleknek egyre több elemezni való filmje volt Daltonról és Greenről, úgy lett egyre kevésbé hatékony a támadójáték, és sikerült egyre kevesebb lehetőséget TD-re váltani, és a futójáték sem akart összeállni. A Bengals viszont megtette azt, amit meg kellett, és megverte azokat, akit meglehet, és nem botlott egy alkalommal sem a gyengébb ellenfelek ellen, ez pedig végül döntőnek bizonyult. Így még azt is megengedhették maguknak, hogy vereséget szenvedjenek az utolsó héten. Néhány éve elképzelhetetlen volt, hogy 9 győzelemmel Wild Card helyen el lehet jutni az AFC-ben a rájátszásba, azonban 2011-ben a Bengalsnak ez sikerült, azért, mert jobban rászolgált, mint azok, akik végül kimaradtak– azaz lényegében az általános színvonalcsökkenésnek az amerikai konferenciában.

A legfontosabb párharcok ezúttal is a két front között zajlanak majd, és nagy valószínűséggel ezen egységek párharcai döntő befolyással lesznek a mérkőzés kimenetelére. A Texans támadófala az egyik legjobb egység a ligában, remekül működik együtt, kis híján két, ezeryardos futót (Arian Foster és Ben Tate) is kitermelt, és relatíve tisztán tartja az irányítót is. E futójáték megállítása kulcskérdés a vendégek szempontjából, amire az alapszakaszban látottak alapján van esély, de ehhez kiemelkedő teljesítményt kell hozni, a szintén kiváló védőfalon kívül a linebacker sorban is. A hazaiaknál újra egészséges André Johnson (WR), aki új dimenziót képes nyitni a passzjátékban, és minden bizonnyal komoly nehézséget okoz a Bengalsnak a kordában tartása. Ebben nagy szerepe lesz annak, hogy milyen nyomást lesznek képesek helyezni TJ Yatesre, mennyi időt biztosítanak neki, hogy a produktív elkapó gárdája után nézhessen. A másik oldalon várhatóan a passzjáték megállítására helyezi a hangsúlyt a Texans. AJ Green, Jerome Simpson, Jermaine Gresham és az idén berobbanó Andrew Hawkins kivételes képességgel bírnak, mérkőzéseket képesek egymaguk eldönteni. Jonathan Joseph tavaly még a cincinnati közönség kedvence volt, ma már a Texans színeiben utazik a Pro Bowlra, és fő feladata a vendégek újonc elkapójának, AJ Greenek a megállítása lesz, ami egyben az egész meccs egyik legnagyszerűbb párharcának ígérkezik. A Bengals támadófala jó színvonalon teljesített a szezon második felében, ami nagy szolgálatot tehet Andy Daltonnak és a futójátéknak is. Az ugyanis biztos, hogy annak, aki nyerni akar, friss védelemre, az óra hatékony menedzselésére, azaz jó, stabil futójátékra lesz szüksége. Aki az újonc irányítója kezébe akarja adni a mérkőzést, könnyen a rövidebbet húzhatja. A hibák/eladott labdák/szabálytalanságok elkerülése különösen fontos, ahogy a speciális egységek munkája és a mezőnypozíció is.

A jelenlegi keretből sérülés miatt nagy nevek várhatóan nem hiányoznak, lényegében mindkét csapat az elérhető legjobb csapatával állhat ki a szezon legfontosabb mérkőzésére. A Texans riportja a sérülésekről igen hosszúra nyúlt, fontos emberekkel, mint Yates, Foster, Myers, Joseph, André Johnson vagy Owen Daniels, de meglepő lenne, ha bármelyikük is kihagyná ezt a találkozót. A Bengalsnál Taylor Mays és Dontay Moch játéka kérdéses erősen, előbbi csak nagyon limitáltan kap szerepet, utóbbi egyáltalán nem lépett pályára az idén, így hiányuk nem akkora csapás, még ha nem is szerencsés helyzet. Andy Dalton a hét elején megfázással bajlódott, kórházba is szállították, de a hét közepén már bekapcsolódott a munkába, és játszik Houstonban. Mérlege 3–0 a Reliant Stadiumban, két alkalommal középiskolás játékosként, egyszer a TCU színeiben vezette győzelemre csapatát a Texans otthonában.

A Cincinnati az utóbbi 20 évben harmadik alkalommal jutott a rájátszásba, mindháromszor Marvin Lewis regnálása alatt, de most először nem csoportgyőztesként. A Houston Texans történetének első mérkőzésére készül az utószezonban, így még nem találkozhattak egymással a szezon ezen szakaszában. A Bengals 1990-ben győzött legutóbb a playoffban, éppen egy houstoni csapat, az Oilers (ma Tennessee Titans) vendégeként. Elsősorban védelmi csatára, az utolsó pillanatokig kiélezett küzdelemre számíthatunk. Nagyon hasonló játékerőt és játékfilozófiát képvisel a két együttes, számtalan jó játékos található mindkét keretben, így kiváló mérkőzésre van kilátás.

1999 után először jutott rájátszásba a Detroit Lions, Autóváros csapata. Hatalmas előrelépés ez, hiszen alig négy éve még a liga történetében először győzelem nélküli, 0–16-os mérleget sikerült összehozni. Akkor nagy újraépítés vette kezdetét, hogy mást ne említsek, a csapat logóját is megváltoztatták, jelezve, hogy mostantól új szelek fújnak majd Detroitban. Tavaly már a csoport harmadik helyére is sikerült odaérniük, és az az év is sokkal jobban alakulhatott volna, ha a hajrában néhány ponttal elbukott meccseket nagyobb százalékban fordítják a maguk javára, illetve ha Matthew Stafford kivételesen egészséges tud maradni. Idén egy kimondottan jónak mondható draft után mindenki sötét lónak, várható meglepetéscsapatnak nevezte meg a Lionst, és ez meg is valósult. Egy kiváló idénykezdet után ugyan némi hullámvölgybe keveredtek a szezon második negyedrészében, de utána ismét erőre kaptak, és a Bears november 20. utáni ötös vereségszériájának is köszönhetően végül már az alapszakasz vége előtt, az utolsó előtti fordulóban bebiztosították a wild card helyet. Jobbra nem nagyon számíthattak, mivel csoportjukban tanyázik a majdnem hibátlanul záró Packers, de szerintem így is elégedettnek kell lennie minden Lions szurkolónak.

A csapat persze nem csak az elvakult Detroit híveknek lehet szimpatikus, hiszen igencsak közönségszórakoztató játékot produkálnak általában, melynek a támadó egység a motorja, és ott is a passzjáték. Matthew Stafford idénre érett be igazán, az anno 78 milliós szerződéssel megkínált egykori 1/1-esként választott irányítót végre nem kísértették sérülések, és ő ezt az égi adományt remek játékkal hálálta meg. Stafford 5038 yardot passzolt idén, és 41 touchdownt, utóbbiról annyit, a nagyszerű Drew Brees (aki szombaton az ellenfél irányítója lesz) 46-ig jutott az alapszakaszban. Stafford esetleges sérülése esetén Shaun Hill vethető be, aki nem kezdő kaliber, de legalább az előző szezonokban jutott már játéklehetőséghez, így nem teljesen váratlanul kellene majd a pályára csöppennie. Természetesen ha valahol jó passzjáték van, az sokoldalú dolog, nem csupán az irányítót dicséri, hanem az elkapókat is (többek között). Véleményem szerint a liga egyik, ha nem a legjobb elkapója játszik kékben. Calvin Johnson a szezont úgy kezdte, hogy párosával szerezte a touchdownokat, végül 16-nál állt meg, a meccsenkénti egyes átlagot teljesítve, ami remek. Főleg annak fényében, hogy köztudottan ő a legelső célpont (és így gyakran 2-3 védő is csüng a nyakán), ezt a számok is alátámasztják, a másik két legfoglalkoztatottabb WR, Burleson és Young együtt jár 9 TD-nél. Burleson a tapasztalatot képviseli, Young pedig az ifjonti lendületet, az idén újonc korábbi Boise State-játékos a várakozásoknak megfelelően hamar tényezővé vált az offenseben, a negyedik legtöbb labdát kapó játékos idén a csapatban. A Lions támadó gépezetére jellemző még, hogy előszeretettel keresi az irányító a tight endeket, Pettigrew és Scheffler is az NFL legjobb elkapó TE-i közé tartoznak, érdekes lesz majd az ő játékukat összehasonlítani az ellenfél soraiban játszó Jimmy Grahamével, aki hasonló stílusban futballozik. Említettem a sok jó célpontot, és ezt a passzorientált offense-t, de szólni kell a futójátékról is. Itt már kevésbé rózsás a kép. Míg passzolt yardokban 4. a Lions, futottak tekintetében csak 3 csapatot képes megelőzni NFL viszonylatban. Szezon előtt LeShoure jött a draftról ide, de egész évre kiesett, ahogy a szezon közben Jahvid Best is. Maurice Morris és az év közben visszahívott veterán Kevin Smith jelenleg az a két játékos, akik a futójátékot vihetik előre, hát mit ne mondjak, egyikük se egy óriási név, hatalmas a kontraszt az ellenféllel szemben, ahol vagy 3 kezdő kaliberű running back áll készenlétben. Az alapszakaszban csak 9 TD-t futott a Lions, ennek az egységnek erőn felül kellene teljesítenie, hogyha azt akarja a Detroit, hogy legyen keresnivalója, mivel csak passzal egy New Orleans ellen nehéz dolga lesz.

Ahogy a védelemnek is. Nem titok, hatalmas pontzuhatagra van kilátás, hiszen nem csak Stafford lesz a pont/yardgyáros QB a pályán. A Saints ellen a legjobb tudására lesz szüksége az Oroszlánok védelmének. A védőfalban a tavalyi év újonc védőjátékosa, Ndamukong Suh a húzó név, aki idén inkább szabálytalanságai és eltiltásai miatt került a figyelem középpontjába. Neki, és a többi védekező falembernek (Vanden Bosch, Avril) talán a lehető legnehezebb dolga lesz, tekintve azt az adatot, miszerint Breest csak minden 27. dropbackjénél viszik földre, ez a legjobb mutató jelenleg a ligában. Más szempontból is kiemelkedő a New Orleans támadófala, hiszen az 5 emberből 3 is Pro Bowlra beszavazott játékos. Ha nem sikerül lelassítani a Szenteket, és nyomást gyakorolni Breesre, akkor iszonyú nehéz dolga lesz Jim Schwartz csapatának. Plusz adalék, hogy idén meccsenként több mint 42 pontot vitt otthon a Saints, megnyerve mind a 8 találkozóját a Super Dome-ban. A passzvédekezésnek is jelentősen fel kell javulnia, ebben segíthet Delmas, aki úgy tűnik, egészséges lehet a playoffra. CB poszton Houston a Chargers ellen tévés meccsen remekelt, hasonló kellene szombaton is, ahogy Eric Wrighttól is elkéne a jó játék. Ezeknek a játékosoknak (plusz Spievey például) mindenképp előnyt jelent, hogy az edzéseken hasonló stílusú passzorientált offense ellen kell gyakorolniuk nap mint nap, szóval nem lesz szokatlan számukra a feladat. Az viszont aggasztó lehet, hogy múlt héten a tapasztalatlan Matt Flynn 6 TD-t és 480 yardot passzolt ellenük, mi lesz így akkor az NFL yardrekorder Brees ellen?

Speciel teamben mindenképpen Sprolesot kell megfogni az Oroszlánfalkának, az ő oldalukon pedig Logan visszahordásaiban bízhatnak. Rúgó fronton nyugodtak lehetnek a Lions hívei, Hanson személyében a franchise egyik ikonja, egy tapasztalt, megbízható játékos fut majd ki a pályára.

Az esélylatolgatást és a New Orleans Saints elemzését ide kattintva olvashatják el a Bowl.hu-n!