Elment az NFL egyik legnagyobb személyisége

 

Allen „Al” Davis 1929. július 4-én született a massachusettsi Broxtonban, de gyermekkorát Brooklynban töltötte, erről élete végéig megmaradó jellegzetesen New York-i akcentusa is tanúskodott. A Wittenberg és a Syracuse egyetemre is járt, ez utóbbiban szerezte meg diplomáját angol nyelvből. Természetesen ezzel a papírral semmit nem kezdett Davis, az iskola végezte után két évig faledzőként dolgozott a Long Islanden található Adelphi College-nál, majd a hadsereg csapatának volt vezetőedzője Floridában. Ezután három évet töltött el a szintén katonai intézmény Citadel csapatánál, itt a toborzásért volt felelős, illetve szintén a faledzői teendőket látta el. 1957-ben került Kaliforniába, ahol aztán élete végéig dolgozott, először a USC támadófalát edzette 1959-ig.

1960-ban lépett be a profi futball világába Davis, talán kevéssé tudott, hogy nem a Raiders volt első állomáshelye, hanem pontosan az egyik legnagyobb rivális, az akkor alakult Los Angeles Chargers támadófaledzői posztjával bízta meg a csapat vezetője, Frank Leahy. Egy év után követte a csapatot San Diegóba költözésükkor, majd 1963-ban megkapta élete lehetőségét: az Oakland Raiders akkori vezére, F. Wayne Valley general managerré és vezetőedzővé nevezte ki az ambiciózus fiatalembert. Az ekkor mindössze 33 éves Davis nagyon sokáig a legfiatalabb ember volt, aki az NFL-ben valaha betöltötte ezen pozíciókat. Davis rögtön a kezdetektől fogva nekiállt behozni azokat a jellemzőket, amelyek aztán évtizedekre a csapat ismérvei lettek. Elmondása szerint a New York-i baseball-csapatoktól leste el az általa alkalmazott alapelveket: a New York Yankeestől a magabiztosságot, és a félelmet keltő aurát, a Brooklyn Dodgersnél pedig a körültekintő játékosfelderítést, illetve a sebességre hatalmas hangsúlyt való helyezést tanulta el. Ezeket az alapelveket, ill. tulajdonságokat kívánta egy sportszervezetben egyesíteni, megteremtve ezzel az profi sportok legjobb csapatát. A mindenki által ismert szlogeneket, a „Just Win, Baby” (Csak nyerj, baby), vagy a „Commitment to Excellence” (Elkötelezettség a kiválóság iránt) is már a 60-as években elkezdte meghonosítani a csapat háza táján. Davis ambíciója nem ismert határt, és ha nem is a legtisztább módszerekkel, de pár éven belül a Raiders mindenható urává vált, ellenlábasait könyörtelenül söpörte le a színtérről az elkövetkező években.

1966-ban kisebb közjáték következett be, a liga komisszárjává nevezték ki, és azonnal agresszíven igyekezett megnövelni az AFL befolyását a rivális NFL-lel szemben, több játékost igyekezett átcsábítani saját szervezetébe. Eközben már beindultak azok a folyamatok, amelyek a két liga egyesülésére irányultak, és bár Davis nem ellenezte ezt, ő máshogy képzelte el az összeolvadást, mint a többi AFL csapat vezére, akik a háta mögött titkos üléseket szerveztek az NFL képviselőivel. Végül lemondott egy év után az AFL vezetéséről, és visszatért a Raidershez, ahol a 70-es évek végére totális egyeduralkodóvá vált, fokozatosan mindkét tulajdonostársa, Wayne Valley és Ed McGah fölé kerekedett.

A 70-es évek egyúttal a Raiders aranyévei is voltak, szinte minden évben rájátszásba jutott, és bár a legtöbbször a Pittsburgh Steelers útjukat állta a Super Bowl felé vezető úton, 1976-ban megannyi csalódás után sikerült a végső diadalt elérni a legendás John Madden vezetésével, a Minnesota Vikingst verte meg a csapat nagyon simán (32–14).

1967 és 1985 között 13-szor nyerte meg az AFL illetve az AFC Westet a csapat, 15-ször jutottak rájátszásba, és 3 Super Bowlt nyertek (1976, 1980, 1983) ezeket tekinthetjük a Raiders aranyéveinek. 1982-ben Davis egy csakis rá jellemző merész húzássál fogta a csapatot, és átköltöztette Los Angelesbe annak ellenére, hogy a liga, illetve személyes nemezise, Pete Rozelle NFL-komisszár ezt nem hagyta jóvá. Már 1980-ban szerette volna, ha bővítik az oaklandi Coliseumot, leginkább VIP boxok létrehozását szerette volna elérni, de a várossal nem tudott dűlőre jutni. Még ebben az évben megíratott egy előszerződést, mely szerint a csapat Oaklandből Los Angelesbe költözik, kétharmados többség kellett volna az érvényesítéshez a tulajdonosok részéről, de 27 tulajból 22 ellenezte, 5 pedig tartózkodott, így ez az út nem volt járható. Hosszas jogi csatározások után 1982 májusában a bíróság engedélyezte a Los Angelesbe költözést az NFL akarata ellenére. Az LA-ben töltött évek sem múltak el felhőtlenül, Davis újra perre ment a ligával, mivel véleménye szerint az NFL szabotálta stadionépítési terveit Los Angelesben. Ez utóbbi per egészen 2007-ig húzódott (és egyébként Davis elvesztette). Jellemző Davis és Rozelle viszonyára, hogy amikor 2007-ben az NFL Films a liga történetének 10 legnagyobb viszályáról forgatott sorozatot, az ő párosukat választotta az első helyre. Szintén ehhez az átmeneti időszakhoz kapcsolódik Al Davis beiktatása a Hírességek Csarnokába, 1992-ben a beiktatási ceremóniáján John Madden mondta a köszöntő beszédet. Szintén jellemző momentum Davis kedveltségéről, hogy 9 Hall of Fame választott kérte fel őt arra a megtisztelő szerepre, hogy méltassa az új bekerülőt.

Az 1995-ös év eközben már újra Oaklandben találta a csapatot. A gárda erejéből még egy nagy fellángolásra futotta, 2002-ben Super Bowl-ba jutott a gárda, ott azonban kikaptak a Jon Gruden vezette Tampa Bay csapatától. A meccs különös pikantériája volt, hogy Gruden az előző szezonban még az Oakland edzője volt, és a Tampa a 2002-es és 2003-as első körös, a 2002-es és 2004-es 2. körös draft jogait, valamint 8 millió dollárt adott a Raidersnek azért, hogy megkaparinthassa a mestert. A vereség ellenére a Super Bowl elérésével a Raiders lett a Pittsburgh mellett a 2. olyan csapat a liga történetében, akik 4 különböző évtizedben is nagydöntőbe jutottak. A 2003–2011 közötti időszak messze nem volt ilyen fényes, 8 rájátszás nélküli szezon következett, ráadásul zsinórban 7 olyan idény, amikor a csapat legalább 10 vereséget gyűjtött be. Ennek ellenére Al Davis nem lankadt, többször kijelentette, hogy addig nem szándékozik visszavonulni, amíg legalább még 2 bajnoki címet nem zsebel be a gárda. Sajnos ez már nem adatott meg neki.

Al Davis számára a Raiders több volt, mint egy futballcsapat. Megalkuvást nem tűrően vitte keresztül akaratát mindenkin, de aki egyszer mellé állt és osztozott e felfogásában, arról sosem feledkezett meg. Számtalan alkalommal segítette egykori játékosait visszavonulásuk után, egyetlen mondattal indokolva ezt: „Aki egyszer Raider volt, örökké Raider marad!” Kiállt a megkülönböztetés és a rasszizmus ellen is, ő volt az első, aki mexikói és afro-amerikai vezetőedzőt nevezett ki csapata élére, és női igazgatót is hozott a gárdához (egész pontosan Amy Trask gyakornokként kezdte pályáját, és hosszú évek alatt küzdötte fel magát a hierarchia élére). Az 1960-as években több alkalommal is konfrontálódott a feketék jogainak védelmében, ennek leghíresebb példája az 1965 AFL All-star gála volt, amit eredetileg New Orleans rendezett volna. Mivel ekkor a városban még a feketéket korlátozó, szegregációs törvények voltak életben, Davis addig küzdött, amíg a rendezés joga át nem szállt Houston városára.

Nevezték a futball Frank Sinatrájának, Marlon Brandójának, mindannyiszor arra utalva, hogy mindig úgy intézte a csapat ügyeit, ahogy ő jónak látta, nem igyekezett semmilyen konvenciónak, vagy etikai kódexnek, legyen az írott vagy íratlan, megfelelni. Ő volt az egyetlen ember a liga történetében, aki asszisztensként, játékos megfigyelőként, segédedzőként, vezetőedzőként, általános managerként, csapattulajdonosként és a liga vezetőjeként is dolgozott. Személyiségének talán legjobb jellemzője, hogy emlékére a Raiders játékosainak sisakján megjelent egy matrica, melynek felirata mindössze ennyi: „Al”.

Nyugodjék békében!