Egy playhívás a védelemben nyilvánvalóan egyszerűbb, mint a támadóoldalon, általában két részre osztható a dolog. Az első rész a front felállását, illetve feladatát határozza meg, a másodikban pedig a coverage-re vonatkozó adatokat adják meg. A védelem a huddle után is rengeteget kommunikál, különféle kódszavak segítségével beszélik meg, illetve figyelmeztetik egymást az egymáshoz közel álló védők főleg a coverage-re vonatkozólag. Durva szabályként elmondhatjuk, hogy a faltól indulva hátrafelé haladva nő meg egyre jobban az olvasás, a reagálás szerepe a védelemben, magyarán minél hátrébb van egy játékos, annál komplexebb olvasásokat kell végrehajtania, és ezek alapján döntéseket hoznia. A védőfalban túlzottan nem kell gondolkodni, itt előre meg vannak szabva a futás, illetve a passz elleni felelősségek, ez utóbbi 99 százalékban pass rusht jelent. A maradék egy a zone blitzek során lép életbe, ekkor passz esetén előfordulhat, hogy egy-egy védőfaljátékosnak nem az irányítóra kell nyomást gyakorolnia, hanem egy meghatározott területet kell levédekeznie. Ettől eltekintve egy DE, vagy egy NT döntési lehetőségei kimerülnek abban, hogy futás esetén milyen technikát fog alkalmazni, illetve passz olvasása esetén hogy támadja az irányítót.

A támadófal számtalan módon blokkolhatja a frontot (front alatt a DL-t és a linebacker sort értjük), egy double teamet, amikor két támadófaljátékos blokkol egy védőfalembert, nyilvánvalóan különböző technikával lehet semlegesíteni, mintha pl. egy húzó guard támadná meg a DE-t. Ezekről a blokklegyőzési technikákról is külön fejezetet lehetne írni, a mai NFL-ben a legjobb DE-k, DT-k lényegében harcművészeti szintre fejlesztették ezeket, nem véletlenül alkalmaz nem egy NFL csapat szakmai tanácsadónként különféle küzdősport edzőket.

A linebacker szinten már komolyodik az olvasás szerepe, a legtöbb megtévesztés, „csel” az offense részéről az ő átverésükre irányul. A védelem főnöke általában az MLB (középső linebacker) szokott lenni, illetve 3–4-es védelmek esetén az egyik ILB (belső linebacker), az ő sisakjukba is rakják általában a fülhallgatót, amelyen keresztül a playeket kapják meg a védelem koordinátorától. Az LB-k általában vagy a LOS-on vannak a védőfallal egy vonalban – ez inkább külső linebackerek esetén fordul elő –, vagy 3-5 yarddal hátrébb helyezkednek el. A linebackerek kulcsfeladatai általában a velük szemben elhelyezkedő falemberek, illetve a futók.

Magasabb szinten egyszerre kell olvasni az adott falembert, pl. egy guardot, és a hozzá legközelebb lévő backet. Mondani sem kell, hogy mennyire gyorsan kell ezt tenni, pár tizedmásodperces késlekedés már 5-6 yardba is kerülhet egy futás esetén, illetve totális félreolvasásnál szoktak sima TD-k születni az NFL-ben, persze ez azért viszonylag ritkán fordul elő a profiknál. Együttesen a frontnak a legfontosabb feladata a futások esetén az összes lyuk (az egy-egy blokkoló közti helyet nevezzük gapnek, vagy lyuknak) betömése, az edzők előszeretettel mondják a linebackerekre vonatkozóan, hogy ahol fény van, ott sötétséget kell csinálni. A lyukak elosztása sémánként változik, egy alap 3–4-es védelemben pl. a két DE-é a két C lyuk, illetve az NT-é a két A-lyuk. A két belső linebackeré a két B lyuk, ez alapesetben azt jelenti, hogy a guardokat kell olvasniuk, és az ő blokkjaikat legyőzni. A külső linebackerek feladata a contain, vagy force, azaz a külső futások visszaterelése belülre. A lyukak a centertől haladva kifelé vannak elnevezve betűrendben a következőképp:

Passz esetén játéktól függően a linebackerek blitzelnek (3–4-ben 90 százalékban legalább az egyik szélső LB mindig megy a védőfal hármasa mellett pass rushra), zónáznak, illetve embert fognak. Csapatonként változik ennek eloszlása, pl. egy Oakland Raiders esetén leggyakrabban a védőfal 4 tagját láthatjuk csupán nyomást gyakorolni a QB-ra, az LB-k szinte mindig egy-egy RB-t, vagy egy slot receivert követnek emberfogásban. A másik véglet többek között a New York Jets, vagy a Green Bay Packers védelme, amelyet lényegében egy meccsen nem láthatunk kétszer ugyanúgy felállni, illetve ugyanazt a blitzet. Zónázás esetén szinte kivétel nélkül az alsó zónák valamelyikét védik az LB-k, ezek a LOS-tól számítva kb. 12 yardig terjednek, persze ez a valóságban nem egy éles határ, nyilván ha még 2 yard kellene, hogy elérjen egy passzt, nem fog megállni az MLB a 12 yardos határ elérése után.

A zónázás több gyakorlást igénylő, de az atletikus képességekre kevésbé építő megoldás, nehézsége a múlt heti cikkben említett passzkoncepciók alkalmazásából ered, minden egyes coverage-re létezik koncepció, amellyel meg lehet azt verni, persze feltételezve, hogy az elkapók, illetve a védők azonos atletikus szinten vannak. Legegyszerűbben ezt úgy kell elképzelni, hogy egy adott zónában tartózkodó játékos elé és mögé is küldenek egy–egy elkapót két azonos, csupán mélységükben eltérő route segítségével, és így döntésre kényszerítik a védőt. Egyszerre a kettőt nem tudja kiválasztani, konfliktusba hozza őt az offense, amint valaki felé elmozdul, abban a pillanatban kapja a másik a labdát. Emberfogás esetén persze nincs ilyen veszély, viszont egy nagyjából azonos képességű elkapó-védő párosból 90 százalékban a támadó fog győztesen kikerülni, azon egyszerű oknál fogva, hogy ő tudja, hogy mit fog csinálni, míg a védő a legjobb esetben is a reakcióidejével késésben lesz. Ráadásul a 240–260 fontos NFL LB-k nem igazán vannak egy szinten sebességben, illetve agilitásban a villámgyors, higanymozgású slot receiverekkel és running backekkel szemben.

A secondarynek van a legnehezebb dolga a mai passzorientált NFL-ben, nem véletlen, hogy manapság a nickel (plusz egy defensive back), illetve dime (plusz 2 DB) felállásokat legalább annyit látjuk a pályán, mint az alap védelmeket. A DB-k a leggyorsabb, legagilisebb játékosok az NFL-ben, egy olyan cornerback, aki egy az egyben le tud venni emberfogásban egy védőt a pályáról, aranyat ér. Persze a legtöbb CB nem ilyen, öngyilkosság lenne egy elit WR-rt egy az egyben őriztetni egy átlagos képességű cornerrel. Emiatt rendkívül körmönfont passzvédekezési módszereket fejlesztettek ki az évek során az újító szellemű védelmi guruk. Az egyszerű emberfogáson és zónáson túl mélyebben betekintve a passz coverage rejtelmeibe számtalan olyan módszer létezik, amelyek effektíven lehet levédekezni a passzokat. Ez ismét egy külön misét megérő témakör, de pl. az egyik legújabb, pár éve elterjedt módszer az ún. matchup zone, amelynek a lényege nagyon röviden annyi, hogy a védők ugyan embert fognak, de csak azután, hogy megtörtént az elkapók eloszlása (ezt a szakzsargonban pattern distributionnak nevezik) a snap után pár másodperccel. Ezt úgy kell érteni, hogy a védőket adott zónákba osztják ki, és a snap után ezekben helyezkednek el, eközben figyelik az oldalukon lévő elkapókat, majd miután azok „megmutatták”, hogy milyen route-ot fognak futni, és egy adott ember zónájába érnek, felveszik őket emberfogásban. Látható tehát, hogy ilyen hibrid módszerek is léteznek az általánosan ismert emberezés és zónázás mellett, a passz elleni védekezés kifejezetten sokrétű tudománnyá vált a kényszer hatására.

A védelem teljesen más hozzáállást követel meg a játékosok részéről, mint az offense-ben való játék, az embertelen agresszión túllépve, igazi diagnosztává kell válnia a védelem vezéreinek, még az olyan Ed Reed-féle ösztönös zsenik sem tudnának hétről hétre lélegzetelállító játékukat produkálni, ha nem töltenének el hetente több órát a filmelemző szobában.