Kezdjük az újonc irányítókkal! A legismertebb és leglátványosabb poszton játszó újoncok mindig kiemelt figyelmet kapnak a ligába kerüléskor, és mivel többnyire olyan gárdákhoz kerülnek, amelyek nem éppen fénykorukat élik, a szurkolók hajlamosak azonnal minimum megváltóként tekinteni rájuk. Ezzel szemben az általános tapasztalat azt mutatja, hogy az egyetemi időszak nem minden szempontból képes felkészíteni a játékosokat arra a kihívásra, amit a profi bajnokság támaszt, ezért sokszor szerencsésebb, ha egy-két szezont csereként tölt el az új reménység, mielőtt a kezébe adnák az edzők a támadójáték dirigálását. Éppen ezért évek óta nem jellemző, hogy tömegével kezdenének frissen draftolt QB-k az NFL-ben, főleg nem a 3. hétre fordulva.

Ezért is különösen meglepő, hogy az idei irányító-garnitúrából immár három kezdővel is találkozhatunk a következő forduló során. Cam Newton és Andy Dalton már eleve így vágott neki a szezonnak, és a Jets elleni égés miatt Blaine Gabbert is a Jaguars kezdőcsapatában találta magát. Ráadásul kicsit körültekintve a ligában nem lenne meglepő, ha Donovan McNabb is hamarosan átadná a helyét Christian Pondernek, és a Chiefs (és Matt Cassel) szereplését elnézve az sem kizárt, hogy a szezon vége felé akár Ricky Stanzi is kipróbálhatja, milyen érzés kezdő irányítóként pályára lépni. Mellettük az idén még esetleg Jake Locker kóstolhat bele a profi életbe kezdőként, vagyis az idény végére akár hat újonc irányító is kezdővé avanzsálhat (az esetleges sérülések miatti kényszerű váltásokat nem számítva).

Történik mindez abban a szezonban, ami a lockout miatt eleve nagyon kevés felkészüléssel kezdődött, emiatt pedig minden szakértő kiemelte, hogy különösen az irányítók esetében lehet nehézkes a beilleszkedés. Emellett számos vitára emlékezhetünk a draft környékéről, amelyben az elmúlt évek leggyengébb és legkiszámíthatatlanabb irányító-évjáratának tartották az ideit, és egy darabig még azon is ment a polémia, hogy van-e egyáltalán első kört érő QB a drafton. Érdemes egy kicsit visszatekinteni az elmúlt évekre, hogy lássuk, mennyire nagy szám ez a hat potenciális kezdő irányító.

2010-ben összesen 14 irányító kelt el, ebből jelenleg Sam Bradford és Colt McCoy személyében két kezdő akad, mellettük Tim Tebow sorsa és megítélése külön cikk témája is lehetne, a többieknek jelenleg nincs komoly esélyük a kezdővé válásra. 2009-ben 11 QB lelt csapatra, ebből a három első körös választott kezdő is lett (Stafford, Sanchez, Freeman), a többiek viszont még a csereirányítók szintjére sem jutottak el két év alatt. 2008-ban 13 irányító érkezett a ligába, ebből az eresztésből is három kezdőt találunk (Matt Ryan, Joe Flacco, Chad Henne), és akad egy-két megbízható back-up is, ez tekinthető egy átlagos esztendőnek. 2007 mindenkinek emlékezetes év volt, két hatalmas első körös buktával JaMarcus Russel és Brady Quinn személyében, de a kiválasztott 10 irányítóból mindössze egyetlen jelenlegi kezdőt találunk (Kevin Kolb). A 2006-os esztendő sem volt különösebben sikersztori, Vince Young és Matt Leinart sem futotta be a neki jósolt karriert, jelenleg Jay Cutler az egyetlen elfogadható kezdő abból az évjáratból (nem megbántva ezzel talán Tarvaris Jackson hazai rajongótáborát).

Összegezve látható, hogy a potenciálisan hat kezdőjátékos – ráadásul újonc esztendőben – kiemelkedően magas szám az elmúlt évek tendenciáit figyelembe véve. Persze ebbe az is belejátszik, hogy az elmúlt öt évben mindössze 11 olyan irányító érkezett a ligába, aki ma is kezdőként játszik, vagyis kicsit kiürült a poszt, a nagy öregek mögött nem érkezett meg az a tehetséges generáció, amely mára meghatározóvá vált volna. Nem véletlen, hogy az öt évvel ezelőtti állapothoz hasonlóan még mindig Tom Brady, Peyton Manning és Drew Brees jelenti az etalont irányító poszton, és emiatt talán az sem véletlen, hogy hirtelen ilyen sok csapat döntött a váltás, a fiatalítás mellett. Érdekes lesz figyelni, hogy a többi újonc is hozza-e azt a jó teljesítményt, amit eddig Cam Newton és Andy Dalton bemutatott. Amennyiben képesek lesznek erre, akkor a 2011-es QB-évfolyam válthatja a kiöregedő sztárokat egy-két év múlva a liga sztárjainak sorában.

A másik érdekes, bár az elsőnél sokkal szomorúbb téma a sérülések rendkívül magas száma. A játékban természetesen mindig benne van a baleset esélye, de az elmúlt két forduló olyan mértékű csillaghullást hozott, ami már nem írható egyszerűen a véletlen számlájára. A teljesség igénye nélkül megemlíthetjük a Chiefs két sztárját (Jamaal Charles, Eric Berry), Dan Koppent, a Patriots centerét, Thomas Davist és Jon Beasont, a Carolina két kiváló linebacker játékosát vagy Nick Collins safety-t, a Green Bay védelmének egyik legjobbját. Davis esete különösen szomorú, hiszen a mindössze 28 esztendős játékosnak ez volt immár a harmadik térdszalagszakadása két éven belül, így be is jelentette, hogy felhagy az aktív játékkal. A súlyos sérülések okainak keresése során leginkább a játék és a résztvevők hihetetlen sebességét és erejét kell leginkább megemlíteni. Az egyetemre bekerült játékosok három-négy esztendő alatt nem ritkán 20-30 kilogramm súlyt és izmot pakolnak fel magukra, és ezt a plusz terhelést a vázszerkezet gyakran nem képes megfelelő mértékben tolerálni.

Emellett a liga egyik legnagyobb vitapontja a teljesítményfokozó szerek és a regenerációt elősegítő különböző „segédanyagok” túlzott használata. Ennek egyik fő eredménye, hogy komolynak tűnő sérüléseket, húzódásokat is ki lehet kezelni viszonylag rövid idő alatt, ebben az esetben a tünetmentesnek tűnő játékos nyilván vissza is tér a pályára, miközben a sérült testrész igazából még nem erősödött meg és gyógyult meg kellően. Ez aztán magában hordozza a rásérülés veszélyét, így lesznek a húzódásokból és részleges szakadásokból gyorsan olyan súlyos sérülések, a melyek egy-egy játékos karrierjét is veszélybe sodorhatják.

Szintén érdemes megemlíteni, hogy a ligába érkező játékosok többnyire évtizedes múlttal rendelkeznek már a futballpályákon, ennek minden halmozódó negatív hatásával együtt. A Purdue és az Indiana egyetem által végzett közös kutatás vizsgálta, hogy egy középiskolai játékos egy szezon alatt átlagosan 700-800 alkalommal ütközik az ellenfelével edzéseken vagy mérkőzéseken. Látható, hogy egy három-négy éve az NFL-ben edződő veterán már mintegy 10 000 ütközéssel a háta mögött lép pályára minden nap, a nagy számok törvénye alapján pedig ennyi kontaktus szinte minden játékos esetében előbb-utóbb súlyos sérüléssel végződik.

Természetesen a liga vezetősége az elmúlt években próbált gátat szabni a sérüléshullámnak, különösen két területen.

Az egyik a térd alatti ütközések korlátozása, tiltása, büntetése. Erre Tom Brady 2008-as sérülése óta vetődik különös figyelem, a meccseken is próbálják szankcionálni a játékvezetők a térd alatti blokkolásokat és szereléseket, míg a liga vezetősége minden forduló után komoly pénzbüntetéseket oszt ki a vétkesnek vélt játékosokra. A legutóbbi fordulóban Brady és Roethlisberger is kapott egy-egy ilyen szeretetcsomagot, ami fejenként 15 000 dollárba került a két tettesnek. Emellett jelentősen megszigorították a kiszolgáltatott játékosok elleni „agresszió” büntetését (például a levegőben lévő elkapóval szembeni ütközést, az irányító földre döntését, miután már eldobta a labdát, vagy a sisakkal sisaknak történő szereléseket). Természetesen a játék hevében nehéz ezekre minden esetben odafigyelni, de a törekvés egyértelmű.

A másik kiemelt terület, ami az elmúlt években került a figyelem középpontjába, az agyrázkódások vizsgálata, kezelése, és az ezekből való felépülés szigorú nyomon követése. A fentebb említett számú ütközés eredményeképpen a kutatások szerint egy átlagos játékos karrierje során négy-hat kisebb és egy súlyosabb agyrázkódást szenved el. E sérülésnél különösen veszélyes, ha még nem teljesen felgyógyult állapotban lép pályára vele az elszenvedő és esetleg rásérül, ez egyrészt egészen komoly agykárosodást is okozhat, másrészt pedig a későbbi életminőséget is nagymértékben befolyásolhatja (emlékezetkiesések, idősebb korban gyors leépülés, idegsérülések veszélye). Ezért az NFL bevezette, hogy minden agyrázkódás gyanújával kivizsgált játékos esetén a csapat orvosi stábja mellett független orvosok által elvégzett teszteken is át kell esnie a sérültnek, mielőtt visszatérhet és edzésen, mérkőzésen újra szerepelhet. Ez történt például most Michael Vick esetében, aki az Atlanta elleni meccset volt kénytelen idő előtt befejezni, és csak a kötelező vizsgálatok sikeres elvégzése után derült ki, hogy pályára léphet a következő fordulóban.

Sajnos minden erőfeszítés ellenére a sérülés benne van a játékban, így csak szurkolni tudunk, hogy az első két forduló rendkívüli mennyiségű szerencsétlen esete után a szezon előrehaladtával csökkenni fog az idényt idő előtt befejezni kényszerülő játékosok száma.