Ha létezik isten keze, isten nyila, vagy isten városa, akkor van isten bal lába is. Illetve már csak volt. A múlt héten bejelentette visszavonulását sokunk Zanetti utáni all time kedvenc Inter-játékosa, a klubot (egy kölcsönadással megszakítva) 1997 és 2008 között szolgáló Alvaro Recoba. Az uruguayi támadó lényegében úgy lett legendája(?) az Internek, hogy igazából semmilyen értékelhető trófeához nem segítette a csapatot és finoman szólva hullámzó teljesítményt nyújtott 10 szezonja alatt. Rá emlékezünk.
Ha létezik isten keze, isten nyila, vagy isten városa, akkor van isten bal lába is. Illetve már csak volt. A múlt héten bejelentette visszavonulását sokunk Zanetti utáni all time kedvenc Inter-játékosa, a klubot (egy kölcsönadással megszakítva) 1997 és 2008 között szolgáló Alvaro Recoba. Az uruguayi támadó lényegében úgy lett legendája(?) az Internek, hogy igazából semmilyen értékelhető trófeához nem segítette a csapatot és finoman szólva hullámzó teljesítményt nyújtott 10 szezonja alatt. Rá emlékezünk.
1997 nyarának egyik délutánján az imádott Focivilágot lapozgatva értesültem valószínűleg a teljes magyar futballrajongó társadalommal egyetemben egy bizonyos Alvaro Recoba Milánóba igazolásáról. Annyit tudtam róla, amennyit a neve mellé írtak: a Nacional nevű klubból érkezik. Aztán néhány héttel később a Copa Americát közvetítette valamelyik tévé és pont sikerült elcsípnem a szőrös mellkasúak egyik csoportmeccsét fogalmam sincs ki ellen; csupán arra emlékszem, hogy meleg volt, fagyit ettem és „A. Recoba” a kezdőben kapott helyet.
A következő emlék már örökre az agyamba ivódott, akárcsak valamennyi interistának. Augusztus 31.-et írtunk ugyanabban az esztendőben, valami Ronaldo nevű, az akkori futballvilágot uraló brazil csoda bemutatkozására gyűlt össze vagy 80 ezer ember a Meazzába a Brescia elleni idénynyitóra. A showt azonban ellopta az átigazolási világrekordért szerződtetett golyófejű elől az ismeretlen 21 éves, Beatles-frizurás, nyuszifogú uruguayi balszélső, aki a vendégek vezető gólja után állt be és két olyan lökettel fordította meg a meccset, hogy ha akkoriban alapítják a Puskás-díjat, ez a kettő osztozott volna rajta holtversenyben. Ha választani kellene, talán az elsőt emelném ki: akkora erővel lőtte ki a hosszú felső sarkot szinte egy helyben állva vagy 25 méterről, hogy kigyulladt a háló.
Sandro Mazzolának, a klub egyik legendájának köszönhettük a szerződtetését, ő javasolta a világuralomra törő Morattinak a csíkszemű ifjoncot. A már említett világ legjobbja mellett Ivan Zamorano, Nwankwo Kanu, Marco Branca és Maurizio Ganz alkotta a támadószekciót – a mai, egy csatáros, hamis 9-eses világhoz szokott szervezetünknek sokkoló névsor ez mind mennyiségben, mind minőségben. Recobának is az volt, mert a két csodagól ellenére mindössze még 7(!) mérkőzésen léphetett pályára első szezonjában, hiába „beckhamezett” később egyet az Empoli otthonában, ahol a változatosság kedvéért a félpályáról ívelt a kapuba.
A velencei kikölcsönzése során jöttek rá a vezetők, hogy talán nem lenne baj több lehetőséget adni neki. A Waterworldben 19 meccsen 9 gólpassz társaságában 11 gólt süllyesztett el, természetesen betalált az Inter 3-1-es legyőzésekor is – más kérdés, hogy végül Frey kapus öngóljának könyvelték el a szabadrúgása után a hidrogénezett hajú francia hátáról a kapuba pattant labdát.
Talán a 99/00-es szezon számít interes pályafutása csúcsának, pedig a Lippi-féle monstercsapatban is olyan emberek hajtottak a játékpercekért, mint Ronaldo, a világrekordot jelentő összegért megvett Vieri, aztán Zamorano, Roby Baggio, és a még tiszta Mutu… 27 meccs jutott neki ilyen társaságban, a 10 rúgott gól igen szép mutató. Az talán keveseknek rémlik, hogy ekkor kötött új, hatéves szerződése a Föld legjobban kereső futballistájává tette egy időre.
A Juventus-bérenc szivarfüstös képességeit ugyanúgy meghaladta a feladat, mint az elődjeiét és az utódjaiét, nevezetesen: megtalálni Recoba ideális posztját és helyét a csapatban. Játszatták csatárként, pontosabban secunda puntaként általában egy emberhegy mellett, szerepelt az ékek mögött trequartista poszton, volt vonalszélső 4-4-2-ben (ki más, mint Cúper, majd később Mancs alatt). A csatárposzthoz kellő gyorsasága megvolt, cselezőkészsége úgyszintén, viszont gyakran eltűnt a mezőnyben. Rosszabb, kedvetlen napjain védekezni se volt hajlandó és hiányzott belőle a kapu előtt szükséges gyilkos ösztön. A trequartistához indokolt játékintelligenciával rendelkezett ugyan, ám a csapat nem bírt el két támadót és egy lusta szervezőt, valamint hiába tudott kulcspasszokat adni, hosszú távon kevés volt az ő tudása ide. Szélsőként a beadásokkal nem volt gondja, de itt kellett a legtöbbet futnia, visszazárnia, amit szeretett hanyagolni és a vonal mellé szorítva rendre messze került a kaputól, tehát az iszonytató balossal nem tudta rémisztgetni a kapusokat.
A konstans kiváló teljesítmény elmaradásának csupán egyik oka volt a rengeteg kisebb-nagyobb sérülése és nyilván az útlevélbotránya kapcsán kapott több hónapos eltiltása sem aranybetűkkel szerepel a CV-jében. Ha nagyon sarkosan nézzük, igazából egyik edzőjétől sem kapta meg a maximális bizalmat. Ez alatt azt értem, hogy hiába volt kezdő mondjuk 3-4 meccsen zsinórban, egy-egy gyengébb produkció után azonnal repült a padra vagy a lelátóra. Ráadásul a pletykák szerint szívesen „détárizott”, azaz emelgette meccsek előtt és után a nem éppen sovány kakaós tejet tartalmazó poharat.
Ezek alapján azt hihetné a Recobáról életében nem hallott olvasó, hogy egy középszerű, egydimenziós játékosról beszélünk, holott koránt sem ez volt a helyzet. Leginkább a látványos góljaival bizonyítanám be, miért tartozott a ligaelithez, sőt, ha kizárólag a rúgótechnikáját és konkrétan a bal lábát vizsgáljuk, világszerte sem nagyon találtunk jobbat az övénél.
Könnyebb lenne egyedül felhúzni a kerítést a magyar-szerb határon, mint kiválasztani és sorrendbe állítani a legszebb, legemlékezetesebb Recoba-gólokat. A már felemlegetett atomcsapás-szerű pusztítás nyilván verhetetlen, de a többivel bajban lennék. Élmezőnyben van a Leccének rúgott hatos alkalmával egy szenzációs esernyő-lefordulás-átemelés kombó után szerzett találata; aztán amikor Perugiában a félpályáról indulva behülyített vagy négy védőt, majd a 16-os környékére érve befelé fordult és ballal a pipába tekert; ott van a Roma elleni "mindenkit kicselezek a büntetőterületen, aki szembe jön" gól; a Sampnak rúgott 94. perces győztes bombája a 0-2-ről fordítás alkalmával, végül pedig az utolsó előtti interes idényében közvetlenül szögletből csavart gólja.
Alvaro Recoba milánói története azok közé a – végül is szomorú – esetek közé tartozik, amikor egy földön túli tehetséggel megáldott futballista nem tudta igazán kihasználni a vele született adottságokat. Ki tudja, talán ha nem az Interhez kerül, vagy ha akkoriban létezik a manapság divatos 4-2-3-1-es felállás, ahol inverted wingerként hasznosabb lehetett volna, minden másként alakul, és most egy világklasszistól búcsúznánk, nem egy olyan underground hőstől, mint amilyen ő volt.