Régi-új szelek

Bő négy hónap. Ennyi telt el Roberto Mancini második interes regnálásából, így hát épp itt az ideje, hogy ez idő távlatából át- és kiértékeljük a dolgait, ezzel együtt levonjuk az első, kisebb-nagyobb konzekvenciákat. Vigyázat, a poszt mentes a hurráoptimizmustól!Bő négy hónap. Ennyi telt el Roberto Mancini második interes regnálásából, így hát épp itt az ideje, hogy ez idő távlatából át- és kiértékeljük a dolgait, ezzel együtt levonjuk az első, kisebb-nagyobb konzekvenciákat. Vigyázat, a poszt mentes a hurráoptimizmustól!

2014. november 14-én délelőtt épp egy gyerekkori álmom (Linkin Park-koncert) megvalósítása felé tartottam, amikor okostelefonom nyomkodása közben értesítés érkezett... Jó barátom (és egyben a magyar Milan-blog egyik szerzője), Pálka posztolt a falamra egy bombarobbanásról, "Még egy jó hír mára" üzenet kíséretében: Walter Mazzarrit leváltják, helyére pedig már alá is írt a régi-új mester, Roberto Mancini. Csabinter egy hűvös "Végre" mondatot eresztett el a bejegyzés alatt, én pedig miután felfogtam, nagy örömömben így konstatáltam a dolgot: "Miiii? Ne bassz... :D Négyvédős rendszer!!!!!!44négy"
Talán ebből is látszik, hogy nem hétköznapi méretű, nihillel nehezített kő gördült le szívemről/szívünkről, a lelkesedés és az írási kedv pedig egyből megsokszorozódott többünknél - még időhiánnyal küszködő főmuftink is írt egy nagyobb volumenű posztot a témáról.

Egy szó mint száz, az új helyzet fogadtatása általánosságban pozitív volt, és a legtöbben bizakodva vártuk a telibevert válogatott szünet utáni Madonninát, ahol... Történt ami történt. Meg utána is. Eddig finoman szólva sem azt kapjuk, amit szerettünk volna, és egyértelműen a szkeptikus mag megérzései jönnek be. A szitu azonban talán nem olyan egyértelmű, mint amilyennek elsőre tűnik, habár látszólag már most sok van a rovásán a sálas úriembernek. Lássuk pontokba szedve Mancio munkásságának fő "elemeit" - egyelőre ez sajnos amolyan bűnlajstrom-féleség, kevés olyan dolog van, amibe kapaszkodhatunk a fényesebb jövő reményében.

1.: Formációk, játékstílus:

A mester érkezésekor egyértelművé tette: modernebb, szélsőkkel felturbózott focit szeretne látni, mindezt négyvédős rendszer "segítségével" (mindenki örömére). A Milan ellen egy éggé eldeformált 4-2-3-1-gyel kezdett, ezt követte még a 4-4-2, a 4-3-1-2, a 4-3-3, valamint rémálmunk, a háromvédős szisztéma is visszatért rövidebb időszakokra. Mondani sem kell, ez csapkodás cseppet sem egészséges egy konkrét célokkal rendelkező csapatnál, a szezon jelentős részét kvázi edzőmeccsnek használta-használja fel Mancio, és csak mostanság kezd nagyjából kikötni a 4-3-3 és a 4-3-1-2 átmeneténél. A 4-2-3-1-es divatformáció csak ideig-óráig működött, megfelelő emberek híján muszáj volt váltani, a napnál is világosabb volt, hogy szükség van a három belső középpályásra, így lett egy minimális stabilitás legalább azon a csapatrészen.
A stílus egy másik kérdés. Edzőnk minden ehhez kapcsolódó szavából kitűnik: dominálni akar és támadó focit erőltetni, ami alapvetően nem is lenne egy rossz gondolat (el is mozdultak a dolgok pozitív irányba), viszont a másik aspektus, hogy egy ilyen fiatal átlagéletkorú, lelkileg törékeny, nem feltétlen kellő képességekkel rendelkező keretnél célravezető -e ez rövid távon. A választ látjuk hétről hétre: egyértelműen nem. Hiába a sok lövés, a magas labdabirtoklási százalék, az olykor igen biztató, letámadásokkal tarkított futball, a hatékonyság (egyelőre) nagyon alacsony, ez pedig minden versenysorozatban vaskosan meglátszik. Talán kézenfekvőbb lenne ilyen esetben egy Simeone-féle cél- vagy kontrafoci az (át)alakulás ezen szakaszában, de valószínűleg olyat a jelenlegi szakmai stáb irányítása alatt nem fogunk látni. A jelenleg tapasztalt és erőltetett dolgok még gyerekcipőben járnak, viszont nem kizárt, hogy egy hosszabb időszakra előretekintve ezzel járunk jobban. A szintlépéshez persze minimum 2-3 tökéletesen eltalált igazolás kell majd a kezdőbe.

2.: Carrizo és Campagnaro helyzete:

Az állampolgárságuk mellett más dolog is közös a két játékosban: mindkettőnek lejár a szerződése, és nem hosszabbít velük a klub, vagyis lényegében jelenleg a múltat látjuk játszani, hétről hétre - és esetükben nem Cambiasso- vagy Zanetti-féle legendákról beszélünk. Egészen érthetetlen (védhetetlen?) döntés ez, és a helyzetet súlyosbítja, hogy cserekapusunk vastagon benne volt a Wolfsburg elleni kiesésben. AFarkasoknak érdekes módon nem volt fontos, hogy Benaglio mellett Grünt is játékban tartsák.
Campagnaro voltaképpen a körülmények áldozata, ő egyszerűen nagyon gyenge szélső hátvédként, totális agyrém, hogy tehetséges, nagy potenciállal rendelkező fiatalok lettek miatta "kinyírva" - hogy ideiglenesen -e, azt majd az idő eldönti.

"-Semmiképp ne támogasd a támadásokat, de ha épp fent is jársz, akadjon el a beadásod az első védőben!

- Vágom, mesti!"

3.: A fiatalok szerepe:

Bár még mindig kielégítő a 90 után születettek száma a kezdő közelében, azért valami érezhetően megállt fiatalítás téren. Mancini megpróbál a rutinra építeni, valószínűleg az eredményhajhászás miatt - kevés sikerrel. Mbaye gyorsan le lett építve, ráadásul (ahogy az ügynöke is említette) hiányposzton nem kapta meg a bizonyítási lehetőséget, és benne van, hogy ezzel végleg el lett herdálva. Donkor biztató bemutatkozás után hozott egy gyengébb teljesítményt, kiállították, rögtön el is lett felejtve. Puscas simán csak folyamatosan ügyesen játszott, ennek ellenére ő is pixisen kívülre került, holott Icardin igencsak láthatóak a fáradtság jelei, és a csapat amúgy sincs túlzottan eleresztve támadók terén.
És elérkeztünk a két emberhez, akinek legérdekesebb a helyzete: Dodóért kifizet Thohir egy valag lóvét, szárnyvédőben Mazzarri alatt egyértelműen a jobbak közé tartozott, míg Mancionál, nos... Nem az igazi. Ezt persze sikerül tetézni az bongyor brazil önbizalmának folyamatos rombolásával nyilatkozatokban, ennek eredménye pedig nem lett más, mint hogy egy nem túl használható, totálisan játékhiányos szélső védő, akinek védekezés téren eleve bőven lenne még mit tanulnia.
Kovacicról ismét meg lehetne tölteni egy bejegyzést, így csak röviden: WM-nél tavaly tavasz óta a csapat legjobbjai között volt, míg új mesterénél látványosan visszaesett a játéka - gólok ide vagy oda. Ilyeténképp nyilván megérdemelte a padot, viszont a napnál is világosabb, hogy az Interbe igazolása óta huzamosabb ideig csak középső középpályásként (esetleg registaként) teljesített tisztességesen.

Kovacic - Guarín; Dodó, Donkor, Mbaye - Campagnaro, Nagatomo; Puscas - Palacio, Podolski. A harcot minden esetben a kor nyeri.

"Figyu Kova, te vagy az Inter jövője, de egyelőre még szenvedj nyugodtan rossz poszton, ok?"

4.: Kevés rotáció és kései cserék:

Meccsek előtt, közben és után is csapkodtuk már a homlokunkat épp az aktuális összeállítást szemlélve, tök jogosan. Néhány úriember egy idő után olyan szent tehén státuszba került, amiből dinamittal sem lehetett kirobbantani, ennek eredménye pedig a pályán tükröződött vissza, általában pofonok formájában. Medel és Guarín a legfeltűnőbbek ebből a szempontból, ők bármit megtehetnek, bármennyire is mozognak élőhalottként, nem nagyon tudnak cseresorsra jutni, pedig abban a bizonyos darálós időszakban igencsak elkélt volna, főleg hogy a padon ott tobzódik az egyre jobb formába lendülő Hernanes, a hónapok óta korrekt Kuzmanovics, a részfeladatok megoldására alkalmas Obi, valamint a már említett horvát üdvöske. Most már nem tudjuk meg, megfelelő pihentetéssel ki lehetett -e volna húzni a kolumbiai figyelemre méltó csúcsformáját, mindenesetre ezzel a túlzott bizalommal még ennek lehetőségét is elvette Mr. X. A taposós Pitbull története annyiban más, hogy ő a keret egyetlen ilyen típusú játékosa, de ezt figyelembe véve is szusszanhatott volna egyet olykor - nem tehette, így tőle is szemtanúi lehettünk pár látványos kifingást a meccsek utolsó negyed óráiban.
Ha mindez nem lett volna elég, a keret nem megfelelő forgatásához hozzájárultak a ki nem használt cserelehetőségek is, valamint az a tény, hogy amikor be is lett küldve épp valaki, általában akkor történt, amikor már egy emberként "Miafaszértnemcserélszmárbaz'meg"-eztünk.

5.: Kommunikáció és balszerencse:

Ki szereti, ha hülyének nézik? Én például nem. Valószínűleg az olvasó sem. Mancinit és brigádját ez nem érdekli, szemrebbenés nélkül pofáznak nevetségesnél nevetségesebb dolgokat először a BL-helyről, aztán Európáról, most pedig már ott tartunk, hogy igencsak cidrizni kell azért, hogy ne ismétlődjön meg szégyenszemre a két évvel ezelőtti helyezés. Részigazságokat sikerül néha kinyögni, például a játék tényleg nem vészes, és ezzel kapcsolatban megjegyezhetjük, hogy ha Fortuna egy iciripicirit fogná Palacioék kezét, most néhány hellyel előrébb állhatna a tabellán az Inter neve. Persze a szerencséért tenni is kell, tehát Mister, azt javasoljuk innen, Magyarországról: fejet le, és dolgozni, dolgozni, dolgozni. Lehetőleg csendben.

Ahogy látszik is, bármennyire szerettem volna, nem tudtam rózsás képet festeni a mögöttünk hagyott néhány hónapról (naná). A minimális számú pozitívum eltörpül azok mellett, amikért már sokunk zsebében nyílt a bicska, ez pedig nem nyújt túl szép jövőképet egyelőre. Hogy a jövő mit hoz, nem tudhatjuk, jó szokásunkhoz híven csak reménykedhetünk, hogy néhány dolog 180°-os fordulatot vesz Roberto Mancini fejében. A konokságát ismerve mindezt talán feleslegesen tesszük.

Most viszont ti jöttök: