Szicíliai fogcsikorgatás

Vasárnap a jelenleg újonc, de mindig veszélyes Palermóval szenvedtünk, miközben én csak azon tudtam gondolkodni, hogy miért kínoznak, minket már egy éve elképzelés nélküli játékkal mire lehet elég ez az egész idényt tekintve. Hangzatos szöveg volt, hogy most majd eldől, mennyit érünk a neroverdi látványos lereszelése után, nem is szeretem az ilyesmit. De az tény, hogy mindig ugyanabban a mókuskerékben találjuk magunkat, bármennyire is szeretnék már egyértelműen előre lépni a komolyabb céljaink miatt.

Felesleges kertelni, igen alacsony színvonalon játszottunk, ami még akkor sem örömteli – ahogy Egervári Sanyi bá mondaná -, ha végül megnyerjük a mérkőzést. Valamelyest változtat az összképen, hogy ez a Palermo elég ügyes és összeszedett csapatnak tűnik, Iachini a sokadik gárdát juttatta fel a Serie A-ba, illene bent is maradniuk (bár, ha ehhez Zamparininek is lesz egy-két szava, akkor minden kérdésessé válik). De azon a tényen nem változtat, hogy egy dobogóra vágyó csapat számára vannak kötelező mérkőzések, még a calcióban is, nem elég csak a hazai meccseket megnyerni. Ha netalántán mégis BL helyet ér a hektikus teljesítményünk, akkor könnyen ott találhatjuk magunkat, mint idén a Napoli, akiknek sikerült EL csoportkörre váltaniuk a tavalyi szenvedést.

Akarunk-e Bajnokok Ligáját?

Nanáhogy. Csak jó volna ezt megmutatni is, olyan teljesítménnyel, ami elég az európai élmezőnybe. Ez nem olyan volt. Rögtön az a kérdés, mint mindig, hogy ez mennyire Mazzarri felelőssége. Nem csak ez a meccs, hanem úgy általában a csapat játéka. A Sass feldarabolása gyönyörű, de ahogy tavaly, úgy idén sem szabad elhomályosítania a látásunkat. Di Francesco a zemani elvekben hisz, a támadó játékot preferálja, egy kis csapatnál, gyengébb állománnyal és foghíjas védekezéssel meg tökéletesen beleillik a beteg antilop szerepébe, amelyre a Mazzari féle öreg oroszlánok lecsapnak a Serie A szavannáin. A többség viszont nem ilyen, sőt bizonyos helyzetekben a 0-1-et is képesek phalanxként védeni, mondván majd találunk valahogy egy gólt. Sajnos ellenük ez nem is olyan elképzelhetetlen. Pláne, hogy felütésként olyan ördögi cselekbe bonyolódnak a védőink, mint Vidic a mérkőzés elején. Rejtély, hogy mit érzett rutinos szerbünk, rögtön rá is vágtam, hogy „látod hülyegyerek, ez nem Anglia”, de csak a cinizmusom csillant meg egy pillanatra. Sajnos még mindig mi vagyunk gyengébbek, annál a szintnél, ahol a szerbinátor az elmúlt években tartózkodott. Én is hiszem, hogy 33 körül is erősségünk lesz egy lassabb ligában, csak koncentráljon jobban. Arcpirító baromság volt, de ebből nem következik egyenesen, hogy le kell hozni egy félidőt helyzet nélkül.

Az egyre jobb Kovacic mentette, amit lehet, egy igazán okos átlövéssel. Tény, hogy majdnem vidici léptékű hiba után csapott le a labdára, de az egész jelenet az ő gyorsabb és jobb gondolkozásáról szólt, a klasszis rúgótechnikát bizonyos helyzetekben lehet pótolni ilyen elmés megoldásokkal, ha valakitől, hát a keret messze legintelligensebb tagjától el is várom. Jó, ez túlzás, de öröm nézni, ahogy fejlődik, pusztán attól, hogy rendszeres játéklehetőséget kap. Talán már nem kell sok, hogy klasszissá váljon. Ami ezután jött viszont elég kiábrándító volt (és nem a meg nem adott gólokra gondolok, mely közül az elsőt jogosan vették), hanem a mutatott játékra. Szokás szerint szenvedtünk, a pontrúgásainkban ugyan bízhatunk, de a Palermo ellen örülnék, ha akcióból is menne a helyzetkialakítás.

A lehetőségek, majdnem helyzetek tekintetében a sokat szidott Guarín járt megint élen, ami újfent elszomorít. Mert mára megtanultuk, hogy hosszútávon nem igazán számíthatunk rá, fejben nincs rendben, emellett komolyabb ellenfelek esetén szükség van mellé/mögé két védekezésben is erős játékosra. A hibáit, vadhajtásait hosszútávon nem tudtuk lefaragni, most nagyon motivált, csapatemberként akar bizonyítani, de láttunk már ilyet és láttuk, hogy átcsap az ellenkezőjébe. Ha pozitívan kell csalódnom a kolumbiaiban, ám legyen, el fogom ismerni, hogy tévedtem. Viszont ami a Palermo meccset illeti, még mindig Frédi volt az, aki egyszerre képes volt három különböző dologra is. Le tudott venni egy az egyben embert, tudott lőni és képes volt a társakat helyzetbe hozni. Ha az alázatos és nem a flegma énjét veszi elő, akkor a legsokoldalúbb emberünk középre. Nyilván, amíg Kovacic nem ugrik szintet, de nem akarom siettetni, szerintem vele még inkább türelmesnek kell lenni, mintsem követelőzőnek, akkor is, ha egyre magasabb nívón játszik.

A többiekről annyit, hogy Hernanes egyelőre nem azt hozza, amiért megvásároltuk, pontosabban ugyanazt folytatja, mint az utóbbi időben a Lazio mezében, inkább felvillanásai vannak, mintsem kiegyensúlyozottan jó teljesítménye. Reménykedtem benne, hogy az új közeg, új kihívás jelszavak mentén a legszebb arcát mutatja, de most már erősen kételkedem benne. Számomra rejtély, hogy ilyen képességekkel, hogy tud valaki ilyen csapnivalóan játszani, de nekünk nincs más, mint az örök bizakodás (vagy szkepticizmus, kinek hogy). Osvaldót korábbról ismerve körülbelül ugyanezen a skálán mozog, egyik nap Csikar-szögből félollós gólt ver, a másik nap észrevehetetlen. Sajnos most az egyetlen méltó megmozdulását – Guarín feladásából – a kapus bravúrral kitolta (nem túl kedves sorrentinói emlék, mikor Milito tizenegyesét kifogta Veronában, de azt a meccset legalább megnyertük). Tehát, van már három ilyen kulcsjátékosunk, akikről nem tudhatjuk, hogy melyik nap milyen lábbal keltek fel. Kissé aggasztó.

A meccs krónikájához tartozik, hogy Walter háromról, négyvédős rendszerre váltott menet közben, abban a pillanatban nem tűnt ez rossz ötletnek, noha igazi sablonhúzás egyszerre feltolni minden csatárt a győzelem érdekében. Tévedtem. Miközben azon sápítoztam, hogy képtelenek vagyunk helyzeteket kialakítani, Rolkó kolléga felhívta a figyelmemet rá, hogy a váltás után már nem csak ez volt a probléma. Való igaz, a csapat egyensúlya borult és a Palermónak több helyzete keletkezett, négy védővel nem ment számunkra a védekezés sem. Ez nem lenne akkora baj, ha ezzel együtt mi is növeltük volna a helyzeteink számát, és a vélhetően jobb, rutinosabb játékosaink előbb eldöntik a meccset, mint a rózsaszínűek. De ez nem valósult meg, és ez nem felállás függő. A másik, ami eszembe jut, hogy mégis mi az, hogy a Palermo ajtó-ablak ziccereket dolgoz, csak azért, mert nem a megszokott három védőnkkel játszunk? Gondolná az ember, hogy Interhez mérhető alapszinten tud működtetni egy Mazzari tapasztalatú edző egy akármilyen elrendezésű, négyvédős formációt. Annyira nem ment. Engem nem zavar, hogy három védővel játszunk, ahogy nem a csatárok száma dönti el, hogy hány gólt lő egy csapat, ugyanúgy a védők szám sem döntő tényező, a lényeg, hogy az adott rendszert tudjuk működtetni, első körben saját magunk számára, második körben az ellenféltől függően. Szóval maradjunk a három védőnél, így kell megtalálni a módját, hogy támadásban erősebbek lehessünk, a védekezőbb csapatok ellen.

Összességében nem látom vészesnek a helyzetet, ami nem is a mi játékunknak, hanem a riválisok gyengélkedésének köszönhető. A dobogó alja nyitott, főleg, ha bízhatunk az öreg pincérünkben. Benítez előadja a szokásos magánszámát és a Napoli szenvedéseit elhúzza, amivel lemaradnak a dobogóról, ez egy fontos pont az ideális forgatókönyvben. További vetélytársak: Milan, Fiorentina és egy meglepetés csapat (lehet akár a magára találó Lazio, a Stramás Udinese vagy a Gasperinis Genoa, nem tudom, ebben a ligában jelenleg semmit sem szabad kizárni). Egyelőre egyiküknek sem megy flottul, annál szomorúbb, hogy nekünk sem, jó lett volna bejelentkezni a bronzra. Viszont az, hogy ezt nem tudjuk megtenni egyáltalán nem meglepő, Mazzarri ugyanezt adta elő a Napolival is, iszonyat sok szenvedés, gyömöszölés és dögunalmas meccsek. Ez is eredményre vezethet, bár délen valamivel kiszámíthatóbb kerettel dolgozott, és legfőképpen a kulcsposztokra kiemelkedő emberei voltak. A beadásokra, széleken vezetett támadó koncepcióba ideálisabb center volt Cavani. Icardi fizikálisan nem számottevő, ráadásul nagyon igényli is a kiszolgálást. Nem is volna a baj, mert a tizenhatoson belül működik a gyilkos ösztön, a körül sem elveszett, lehet vele kontrázni is, elég képzett a posztjához, de, hogy nem egy erőcsatár az tuti. Ahogy a szárnyvédőink sem klasszisok (Dodóban azért bízom), márpedig támadásban nekik extrát kell nyújtani ebben a rendszerben. Nagatomo a jobb oldalon kategóriával gyengébb, a balon márpedig Dodóra kell építeni. D’Ambrosio támadópotenciálja körülbelül annyi kívánnivalót hagy maga után, melynek leírásához új bejegyzést kéne nyitnom, szóval marad Jonathan, akivel hosszútávon úgyis többet nyerünk, hogy folyton ott mocorog benne a brutális hiba lehetősége. Nehéz lesz, mert láthatóan Mazzarrinak még most sem igazán fekszik ez a keret, a játék szisztémája meg már nem fog, gyökerestül megváltozni, így 50 felett. Nyögvenyelős idényre felkészülni.