Közellenség szerepében: Walter Mazzarri

Mi a nehezebb feladat? Valamire való beharangozót írni aznaposan a tök utolsó elleni meccsről, vagy feltörni egy olyan csapat védelmét, amely divatosan szólva buszt parkoltatni jön Milánóba? Egyikünknek sincs könnyű dolga.

Amikor augusztus valahányadikán mindannyian elolvastuk a sorsolást, joggal reménykedhettünk egy jó rajtban, ám a torinói, majd a szicíliai pontvesztések után szinte lehetetlen hiányérzet nélkül lezárni ezt a hónapot.

Ezek után cseppet sem meglepő, hogy Walter Mazzarri népszerűségi rátája nem nőtt a szurkolók körében. A kritikák egy része jogos, ám hajlamosak vagyunk elfelejteni az érdemeit (mert ilyen is van!), illetve azokat a tényezőket, amelyek alaposan megnehezítették a dolgát a tavalyi kinevezése óta.

Kezdjük rögtön azzal, hogy Walter hatalomátvétele előtt a klub az Arsenal útjára lépett. No, nem csak arra gondolok, hogy Mi sem tudtunk trófeákat bezsebelni, hanem a sorozatos sérüléshullámra célzok. A poszt-Mourinho korszak legfőbb rákfenéje volt az elfuserált átigazolási politika mellett, hogy az aktuális vezetőedző (különösen a Pincér-Leo-Strama trióra gondolok) csak a legritkább esetben tudta a lehető legerősebb kezdőt felküldeni, hiszen mindig volt 5-6 játékosnak valami nyavalyája.

Márpedig ez nem pechszéria, karma, és miegymás, erre pedig Wenger is rájött ezen a nyáron, amikor új erőnléti edzőt szerződtetett Shad Forsythe személyében. Egyelőre az Ágyúsok kevés sikert aratnak ezen a téren, de ez már más kérdés és nem is Mi dolgunk. Az igazán fontos az, hogy Mazzarri és stábja ezen a területen tökéletes munkát végez. Legritkább esetben vannak izomsérülések, amelyek a rossz edzésmódszerek következményei és az esetek többségében az általa legjobbnak vélt felállást küldheti fel.

És ha már felállás. Ez az, ami miatt a legtöbb kritikát kapja. A legtöbbünket kirázza a hideg a háromvédős szisztémától, valamiért ez belénk van kódolva (Gasperini?). Talán Cannavaro fogalmazta meg a legjobban, hogy miért lett annyira divatos ez a formáció az utóbbi években a Serie A-ban. Szerinte azért alkalmazzák előszeretettel a háromvédős felállást, mert az olasz bajnokságban játszó védők már nem elég jók egy az egy elleni szituációknál, így jól jön egy plusz társ, ha épp beforgat egy biciklicsellel Luca Toni, vagy épp Sergio Pelliesier. Van benne igazság. Amikor először elolvastam ezt a nyilatkozatot, rögtön beugrott Ranocchia, akinek éveken át láthattuk a bénázását a négyvédős rendszerben.

A probléma ott kezdődik, hogy ehhez a szerkezethez elengedhetetlen két minőségi wing back. Dodó egyelőre remek, de ha ránézünk a D’Ambrosio, Nagatomo, Jonathan trióra rögtön más a leányzó fekvése. A szisztéma talán legfontosabb posztjára egyetlen egy minőségi embere van Mazzarrinak.

Joggal adódhat a kérdés, hogy akkor mégis miért ragaszkodik ehhez a rendszerhez? Egyrészt két bekezdéssel feljebb megkapjuk a válasz egyik felét, másrészt láthattuk egy héttel ezelőtt, hogy a második félidőben a Palermo akkor alakított ki helyzetet, amikor csak akart, miután átállt Mazzarri a négyvédős szisztémára.

Thohir nemrégiben kijelentette, hogy mindenképpen szeretné, ha a jövőben visszatérne az Inter a négyvédős felálláshoz, ez pedig teljes joggal érthető. A Juventuson kívül nem is tudok írni olyan csapatot a top bajnokságok közül, amely ezzel a szisztémával nyert volna bajnokságot, nagy, nemzetközi tornáról nem is beszélve. De egyelőre ez van, ez működik és ezzel a szisztémával kapott a csapat egyetlen gólt 4 bajnokin.

Az viszont tény, hogy ismét beragadtunk a rajtnál. Torinóban nem szégyen a pontvesztés, ám annak mivolta annál inkább, ahogyan a palermói szenvedést sem tudom megbocsátani.

Pragmatikus, makacs és cseppet sem rugalmas. Ezért nehéz őt szeretni, elfogadni nekünk, Inter szurkolóknak. Ám amikor a munkásságát kritizáljuk, sosem szabad elfelejteni, hogy Nápolyban sem 1 év alatt épített várat, méghozzá olyat, amelyben szinte lehetetlen volt rangadót nyerni.

Adjunk neki időt, legalább Mi szurkolók. Talán ma délután egy apró lépésnyivel, de közelebb kerül a céljaihoz.

Hivatalos kezdők:

INTER (3-5-2): 1 Handanovic; 6 Andreolli 15 Vidic, 5 Juan Jesus; 55 Nagatomo (C), 88 Hernanes, 18 Medel, 10Kovacic, 22 Dodò; 8 Palacio, 7Osvaldo.

Cserék: 30 Carrizo, 46 Berni, 23 Ranocchia, 25 Mbaye, 33 D’Ambrosio, 44 Krhin, 90 M’Vila, 17 Kuzmanovic, 20 Obi, 13 Guarin, Puscas, 9 Icardi.

CAGLIARI (4-3-3): Cragno; Balzano, Ceppitelli, Rossettini, Avelar; Dessena, Crisetig, Ekdal; Ibarbo, Sau, Cossu.

Cserék: Carboni, Pisano, Capuano, Murru, Donsah, Joao Pedro, Rangel, Farias, Longo