A Császár és a többiek – a hetvenes évek világverő Bayernje

Az 1963-ban rajtoló Bundesliga új alapokra helyezte a német labdarúgást, amely azóta is töretlenül fejlődik, és időről időre elfoglalja helyét a világ tetején. Kell-e mondani, elsősorban a Bayern München jóvoltából.

Ehhez képest 57 évvel ezelőtt a bajorok nem kaptak besorolást az elitbe (a DFB az addigi regionális ligák eredményei alapján alakította ki az új sorozat mezőnyét), így „csak” 1965 nyarán nyerték el a helyüket a legjobbak között. És mivel az alapító és egyedüliként stabilan élvonalbeli Hamburg két éve kiesett, immár a legrégebben folytonos résztvevői a német első osztály küzdelmeinek.

A hatvanas évek elejétől a Sepp Maier, Franz Beckenbauer, Gerd Müller tengelyre építhetett a Bayern mindenkori vezetőedzője – kegyelmi állapot, hogy egy klub egyszerre három ilyen korszakos klasszist vethet be, ráadásul a kapuban, a középpályán (később a védelemben) és a csatársor közepén. Az első idény (1965–1966) bronzéremmel és Német Kupa-győzelemmel zárult – ezt azonnal, 1967-ben a KEK-győzelem követte: a Rangers elleni finálét a 109. percben Franz „Bulle” (azaz Bika) Roth gólja döntötte el. És 1969-ben összejött az első Bundesliga-siker is – igaz, a hegemóniára még várni kellett.

A hét éven át működő Zlatko Csajkovszki-, Branko Zebec-féle jugoszláv edzői vonalat Udo Lattekkel 1970-ben váltotta németre a bajor óriás, és a kreatív mesterrel 1974-ben Európában is csúcsra ért a Bayern. Addigra azonban odahaza már uralta a terepet – immár az 1972-es müncheni nyári olimpiára átadott, építészetileg is jelentős, hálós tetőszerkezetű Olympiastadionban, amelyet az Allianz Arena 2005 májusi átadásáig bérelt.

Az Ajax-korszak Johan Cruyff 1973-as Barcelonába távozásával véget ért, és a hollandok helyébe Európában a (nyugat)németek léptek. Az 1974-es BEK-elődöntőben éppen az idehaza egyeduralkodó Újpesti Dózsát ütötték ki a Népstadionban elért 1–1 (a Conny Torstensson góljával szerzett vezetést a 81. percben Fazekas László egalizálta) után a müncheni Olimpiai Stadionban kivívott 3–0-val. A Heyselben Hans-Georg Schwarzenbeck a 120. (!) percben egyenlített az Atlético ellen, két nap múlva pedig (tizenegyespárbaj ekkor még nem volt) Gerd Müller és Uli Hoeness duplájával kemény 4–0-val nyert Lattek csapata.

Egy évre rá a párizsi Parc des Princesben a Leeds United (2–0 – ebben az idényben a Bundesligában szégyenszemre csak 10. lett a csapat...), 1976-ban pedig a glasgow-i Hampden Parkban a Saint-Étienne (1–0) volt az áldozat, igaz, odahaza 1975-től már a Borussia Mönchengladbach volt a befutó – a kispadján éppen Udo Lattekkel, a münchenieket 1975 januárja óta a hazai botladozás miatt Dettmar Cramer irányította.

Európa déli nagycsapatai, a spanyolok és az olaszok ekkor már minőségi légiósokat foglalkoztattak, a Bundesliga azonban a németekre épített. A Bayernben például 1970-től eleinte egy dán, Johnny Hansen, majd két megbízható svéd, Conny Torstensson és Björn Andersson vitte a prímet, és foglalta el a két külföldi kvótát, Beckenbauer helyére pedig 1977-ben a jugoszláv válogatott Branko Oblak érkezett.

Hiába az európai hegemónia, az NSZK-ban 1974 után Bundesligát, 1971 után pedig Német Kupát (még a döntőig sem jutott el 1982-ig...) hosszú éveken át képtelen volt nyerni a csapat, ráadásul az európai Szuperkupa-meccseken is üldözte a balsors. Az 1974-es mérkőzésre nem is került sor, miután a KEK-et a keletnémet Magdeburg hódította el, és a nyári világbajnokság NSZK–NDK (0–1) csatája után ezt az összecsapást senki sem kívánta igazán – hivatalosan azért maradt el a párharc, mert a két klub képtelen volt megfelelő időpontot találni neki... Egy évvel később a Fradi-verő Dinamo Kijev Oleg Blohinnal az élen két meccsen (1–0, 2–0) elintézte a bajorokat (akik azzal vigasztalták magukat, hogy annyi pénzük sohasem lesz, hogy akkora sztárt igazoljanak, mint az év végén aranylabdás, a Bayern ellen triplázó szovjet-ukrán ikon...), 1976-ban pedig a holland Rob Rensenbrink vezérelte Anderlecht verte meg összesítésben 5–3-ra (1–2, 4–1) Mülleréket.

Az Interkontinentális Kupa (a magyar sajtóban sokáig Világkupa, a mai klub-világbajnokság elődje, a BEK és a Libertadores-kupa győztese játszott érte) már sikeresebb terep volt a bajoroknak, de csak annyira, hogy 1974-ben nem vállalták a fellépést, így a BEK-döntőben elbukó Atléticóé lett a trófea az Independiente ellenében, 1976-ban pedig éppen az Independientével voltak képtelenek megfelelő időpontokat találni a kétmeccses párharcnak...

1975-ben viszont játszottak és nyertek: a brazil Cruzeiro ellen november végén Jupp Kapellmann és Müller góljával 2–0-val zártak Münchenben, és december 21-én a Belo Horizonte-i Mineiraóban (ott, ahol 2014-ben a német válogatott 7–1-es történelmi vereséget mért a vb-elődöntőben a házigazda brazilokra) 124 ezer néző előtt egy könnyű 0–0 is elég volt a trófeához.

 

A klub addigi két aranylabdása közül az 1970 óta csapatkapitány Császár, Franz Beckenbauer (1972, 1976) 1977-ben az Egyesült Államokba, a New York Cosmoshoz szerződött Pelé mellé, a Nemzet Bombázója, Gerd Müller (1970) pedig inkább ivott, mint futballozott. Ráadásul még 1974-ben Paul Breitner is a Realhoz távozott, így hiába tűnt fel időközben a varázslatos tehetségű Karl-Heinz Rummenigge, nem csoda, hogy a Bayern München életében lassú, ám megállíthatatlannak tűnő visszaesés következett.

Látva a klubhoz méltatlan eredménytelenséget, a Bayernt 17 éven át, 1962-től 1979-ig irányító elnök, Wilhelm Neudecker (1963-ban ő alkalmazott Nyugat-Németországban először klubmenedzsert Robert Schwan személyében, ám amikor a Beckenbauer személyes képviseletét is ellátó ügynök a Cosmosba vitte védencét, távoznia kellett a müncheniektől) úgy döntött: magyar edzőkkel próbál meg kimászni a kátyúból. Egy hét múlva ezzel folytatjuk.

1 RÉSZ: Bajor Árpád-ház – magyarok a Bayern München hőskorából

(  A következő részben:   Magyarok a kispadon)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. október 3-i lapszámában jelent meg.)