Arne Friedrich: Élveztem együtt játszani Dárdaival és Királlyal

– Korábbi Hertha-játékosként mit gondol a csapat mostani vezetőedzőjéről?
– Dárdai Pál nemcsak fontos láncszeme volt a középpályánknak, hanem igazi vezér is – válaszolta lapunknak Arne Friedrich, a németek korábbi vb-bronzérmes hátvédje, aki együtt futballozott a berliniek jelenlegi vezetőedzőjével. – A kilencven percen keresztül robotoló középpályások közé tartozott, élveztem együtt játszani vele. Edzőként is bizonyított, és nagyon eltökélt, hogy sikeres Herthát építsen. Folyamatosan fejlődik a csapat, bátran támaszkodik a tehetségekre. Egyébként a másik magyar csapattársamat, Király Gábort is kedveltem. Az első idényemben szobatársak voltunk, úgyhogy a pályán kívül is jól kijöttünk egymással. Fiatal játékosként felnéztem rá, és a mai napig fantasztikus kapusnak tartom.”

– Dárdai Pállal barátok voltak?
– Jól kijöttünk egymással, de számomra a barát szó nagyon erős kifejezés. A futball világából nincs túl sok barátom.

– Az állandó rivalizálás miatt?
– Egyáltalán nem. Amikor a barát szót használom, azokra az emberekre gondolok, akikhez bármikor fordulhatok, és ha bajba kerülök, azonnal ott teremnek, hogy segítsenek – természetesen ők is számíthatnak rám. Számomra ezt jelenti a barátság, és ebben az értelemben mindenkinek legfeljebb maréknyi barátja van. A hozzám igazán közel álló embereket a futballpályán kívül ismertem meg, néhányukat még a profi karrierem előtt.

– Ha jól tudom, nemcsak a barátaihoz, Berlinhez is elszakíthatatlan szálak fűzik.
– Már a Hertha játékosaként is úgy éreztem, pályafutásom befejezése után Berlinben szeretnék élni. Annak idején a Bayern München és a Dortmund mellett külföldi csapatok is érdeklődtek irántam, de mivel nagyon kötődöm a városhoz, nem akartam váltani.

– Nyolcvankét meccset játszott a válogatottban, két világbajnokságon és két Európa-bajnokságon szerepelt, mindezt a Hertha BSC játékosaként. Hogyan tudta éveken keresztül megőrizni a helyét a csapatban?
– Berliniként nem volt egyszerű, mert a válogatott gerincét a Bayern és a Dortmund játékosai alkották. Talán azért sikerült, mert már fiatal futballistaként akadályokkal kellett megküzdenem. Az utánpótlásmeccseken tizenhat esztendős koromig mindig a legkisebbnek számítottam, rendre magasabb és erősebb ellenfelekkel csatáztam, így megtanultam megvédeni magam. Mindig követtem az edző utasításait, nem engedtem a csábításnak. Amikor mások lenéztek a közeli bárba, akár csak egy pohár borra, én kimaradtam belőle. Arra fókuszáltam, hogy a legtöbbet hozzam ki a karrieremből – nem gyakori, hogy valaki a Hertha játékosaként jut el ennyi válogatottságig.

– Melyik a legszebb emléke a válogatottról?
– Kettőt említenék. Az első az Argentína elleni világbajnoki negyeddöntő Dél-Afrikából: négy-nullára nyertünk, és megszereztem az első gólomat a válogatottban. A másik a két évvel korábbi Európa-bajnokság, amikor a portugálok elleni negyeddöntőben Cristiano Ronaldót kellett semlegesítenem. Végül három-kettőre nyertünk, és megoldottam a feladatot.

– Melyik a legkeserűbb emlék?
– Amikor a hazai rendezésű vébén Costa Rica ellen négy-kettőre nyertünk. A meccs előtt az akkori szövetségi kapitány, Jürgen Klinsmann azt kérte, ne próbálkozzunk az ellenfél támadóinak lesre állításával. Követtem az utasításait, a többieknek viszont nem sikerült, s mindkét Costa Rica-i gólért engem hibáztattak, mondván, nem léptem ki idejében. Az volt karrierem legkeserűbb pillanata, de a legtöbbet is abból tanultam. Az egész világ leírt, arról cikkeztek, hogy nincs helyem a válogatottban. Kemény kritikákat kaptam, viszont utána sohasem izgultam, mert mindig az járt a fejemben: a Costa Rica elleni meccsnél rosszabb nem történhet velem.

– Honnan merített erőt?
– Az egyik amerikai barátom sokat segített. Ő mondta, két-három napnál tovább úgysem beszélnek a történtekről, mert következik az újabb meccs. Ha ismét lehetőséget kapok, mindent jóvátehetek, és akkor senki sem foglalkozik azzal, mi történt az előző meccsen.

– Átélte, ahogy a német válogatott kiesett a csoportból a 2004-es Európa-bajnokságon, és azt is, ahogy az azt követő két világbajnokságon egyaránt az elődöntőig jutott. Minek köszönhették a bukás utáni felemelkedést?
– Annak, hogy Jürgen Klinsmann, Joachim Löw és a stáb nagyszerű szakmai munkát végzett, fiatal csapatunk volt, és folyamatosan fejlődni akartunk. Ha a fiatal, tehetséges és motivált játékosok megfelelő szakemberrel készülnek együtt, nem maradnak el az eredmények.

– A legutóbbi világbajnokság ismét bukással végződött, Németország a csoportkörben kiesett. Mi történt?
– Sok összetevő vezetett a korai búcsúig. A regnáló világbajnok mindig szenved a következő tornán, az utóbbi húsz évben Franciaország, Olaszország és Spanyolország is címvédőként esett ki a csoportkörben, sajnos tavaly Németország is. A világbajnok játékosok talán nem voltak elég éhesek a sikerre, és nyilván az is problémát jelentett, hogy Mesut Özil és Ilkay Gündogan a torna előtt a török miniszterelnökkel, Erdogannal fotózkodott. Ez megosztotta a csapatot, a sok apró repedés pedig bukáshoz vezetett. Ugyanakkor a torna után a válogatottnál szembenéztek a gondokkal, és a német csapat jó úton jár, hogy visszatérjen a világ élvonalába.

– Miért döntött úgy, hogy profi karrierje előtt tizenhárom hónapot önkéntesként dolgozik egy szív- és cukorbetegekkel foglalkozó intézetben?
– Választanom kellett a katonaság és az egészségügyi munka között, az utóbbira szavaztam. Kíváncsi voltam, milyen kórházban dolgozni, és az akkori tapasztalatok hatására később saját alapítványt hoztam létre Berlinben. A szívbetegeken, a beteg kisgyermekeken, valamint az integrációs problémákkal küzdő fiatalokon segítünk.

– Ami a személyiségét illeti, nem volt olyan német újságíró, aki ne szerény, kedves emberként beszélt volna önről. Pedig kevesebbtől is megszédülhet a labdarúgó, mint nyolcvankét válogatott meccs, két vb-bronz és egy Eb-ezüst.
– A szüleimtől kapott értékek és a neveltetésem mellett a hála és a jótékonyság segített abban, hogy megmaradjak hétköznapi embernek. Ezért működtetem az alapítványt, ezért szeretnék beteg gyerekeken segíteni. Minden reggel, amikor felébredek, hálát adok az életemért, a profi karrieremért és a válogatottságért. Miután a kórházban beteg gyerekekkel találkozol, megváltozik az értékrended. Ezért szoktam minden klubnak és edzőnek javasolni: fontos lenne, hogy a játékosok valamit visszaadjanak a társadalomnak.