Az augsburgi csata és a Bayern München magyar hőse

– Vissza-visszajár még olykor Münchenbe?
– Nem, már egyáltalán nem hagyom el szívesen a zuglói lakásomat – válaszolta Fazekas Árpád, aki a müncheni Allianz Arena trófeatermében adott interjút a Nemzeti Sportnak, miután a 60 esztendővel ezelőtti kupasikert elérő bajor együttes négy életben lévő kezdőjátékosának egyikeként emlékplakettet vett át szombaton Uli Hoenesstől, a Bayern München elnökétől, valamint Karl-Heinz Rummeniggétől, a rekordbajnokot működtető gazdasági társaság vezérigazgatójától. – De ide nagy örömmel jöttem. Megindító volt látni, milyen szeretettel bánnak velem még mindig. Hiába a világ egyik legnagyobb klubja, a Bayern München mégis olyan, mint egy család. Tíz évvel ezelőtt, a kupagyőzelem ötvenedik évfordulóján is meghívtak minket, az is csodálatos ünnepség volt.

– Augsburg fájdalmas emlékeket idéző színhely a magyar történelemben. Önnek és a Bayernnek viszont átütő sikert jelentett az ott játszott kupadöntő. Milyen emlékei vannak arról a mérkőzésről?
– A rendkívül erős Fortuna Düsseldorf volt az ellenfelünk, a meccset december huszonkilencedikén rendezték. Bokáig érő hó volt, és elképesztő hideg. Kapusnak nemigen van nagyobb elismerés, mint hogy nem kap gólt a meccsen. Volt néhány meleg helyzet, de a hajrában Rudolf Jobst góljával egy nullára nyertünk. Ő is él, itt volt az ünnepségen, öt évvel fiatalabb nálam.

– Milyen csapat volt akkoriban a Bayern München? Tényleg csodaszámba ment, hogy megnyerték a Német Kupát?
– Sorsfordító győzelem volt, mert a klub első jelentős trófeáját szereztük. Volt már korábban egy bajnoki címe a Bayernnek 1932-ből, de az még nem országos bajnokság volt, a regionális ligák győztesei küzdöttek meg az aranyéremért. Azt a csapatot azonban hagyták szétesni, és csak amikor Roland Endler lett a klubelnök – akinek hegesztőpálcagyára volt Neussban –, akkor indult meg a fellendülés. Ő vitt oda a csapathoz, majd egy másik honfitársunkat, Zsámboki Józsefet is, akit én ajánlottam neki a Dózsából, vagy a remek jugoszláv labdarúgót, Milos Milutinovicsot. A Bundesliga ekkor még nem létezett, csak 1963-ban alakult meg, mi az Oberliga Déli csoportjában játszottunk a Nürnberg, a Stuttgart, a Frankfurt és az Augsburg társaságában. Nem futballoztunk szemkápráztatóan, de elszántak voltunk.

– Müncheni csapattársai közül Karl Mai és Hans Bauer is tagja volt az 1954-ben világbajnok nyugatnémet válogatott keretének, utóbbi játszott is a nyolc hármas magyar győzelmet hozó csoportmeccsen. Beszéltek arról valaha, hogy mégis hogyan tudták legyőzni az Aranycsapatot a berni döntőben?
– Nem rémlik, hogy szóba került volna közöttünk a meccs, de a németek pontosan tudták, hogy egy esélyük van: ha jobban összpontosítanak és fegyelmezettebbek lesznek, mint a magyar csapat. Alázattal álltak a mérkőzéshez, hiszen ők voltak az esélytelenebbek, és igyekeztek ezt a saját javukra fordítani. Futballozni közel sem tudtak úgy, mint Puskásék, de küzdeni és harcolni igen.

– Egy 2005-ös szavazáson Sepp Maier, Oliver Kahn, Raimond Aumann és Jean-Marie Pfaff után önt választották meg a Bayern valaha volt ötödik legjobb kapusává. Büszke az előkelő helyezésére ebben az elképesztően erős képzeletbeli versenyben?
– Nem lehet összehasonlítani a különböző korok kapusait, egy ilyen listát kellő szerénységgel illik fogadni és értékelni. Ám nem azért mondom, hogy dicsérjem magam, de olyan kapus, mint én, nem volt még egy.

– Miben állt a kivételessége?
– Mi vezettük be, hogy a kapus lényegében a negyedik bekk volt. Nem húzódtam vissza, kivettem a részem a mezőnymunkából is. Az első meccsem egy barátságos találkozó volt a Bayernben. Egy alkalommal a tizenhatoson kívül fejeltem el a labdát. A németek ilyet még életükben nem láttak... A következő meccsen az egyik csapattársam megkért, hogy ismételjem ezt meg. Erre mi történt? A játékvezető szabadrúgást ítélt ellenünk. Fogalma sem volt arról, hogy mi a szabály. Megelőztem a koromat.

– Négy évet maradt Münchenben. Miért távozott hatvanegyben?
– A korábbi edzőnk, Willibald Hahn – akivel a kupát nyertük – ült le a kispadra a Hessen Kasselnél. A csapat fel akart jutni az Oberligába, és hívott, hogy segítsek. Rajtam kívül még két bayernes játékost is szerződtetett. A feljutás nem sikerült, így egy év után odébbálltam, mert továbbra is hívott az Anderlecht, amely akkor már hat éve udvarolt nekem. Egy percig sem bántam meg, hogy Brüsszelbe költöztem. Az volt a legjobb csapat, amelyben futballozhattam. Hatvankettő őszén a BEK első körében kiejtettük a Real Madridot, amely az addigi hét kiírásból ötöt megnyert, és az azt megelőző sorozatban is döntős volt. Puskás Öcsi is ott volt a pályán, megöleltük egymást. Sok év után találkoztunk újra.

– Mindketten az ötvenhatos forradalom után hagyták el Magyarországot. De az is összeköti önöket, hogy élete első élvonalbeli meccsén máris Puskás Ferenccel kellett szembenéznie.
– De nyertünk! Ötvenhárom májusában történt, a Bp. Dózsa huszonkét éves cserekapusa voltam, és a megsérülő Henni Géza helyére küldtek be a szünetben, kettő egynél. A vége öt kettő lett a javunkra. Pedig a Honvéd csatársorában Puskás mellett ott volt Kocsis Sándor és Czibor Zoltán is. Nem emlékszem, hogyan kaptam gólt, de arra igen, hogy egy későbbi meccsen kifejeltem Puskás tizenegyesét.

– A svájci vb-t követő év őszén – miközben olyan kapusok voltak az országban, mint Grosics Gyula, Henni Géza, Faragó Lajos és Ilku István – ötször ön védte a válogatott kapuját. Utána viszont már nem. Mi történt?
– Jól ment a védés, de szerencsém is volt. Grosics Gyula eltiltását töltötte, és ha jól emlékszem, Gellér Sándor is. A válogatott északi túrán vett részt nélkülem. Ám közben mi is túráztunk a Vörös Lobogóval, és beajánlottak a szövetségi kapitánynak, Sebes Gusztáv pedig behívott. Aztán már nehéz lett volna kiszorítani, ám az olaszok elleni meccs előtt egyszer csak értem jöttek. Történt, hogy órarugót hoztam haza Svájcból egy órásmesternek, ám lekapcsolták, és ő feldobott. Ennél nagyobb baj volt, hogy házkutatást tartottak nálunk, és találtak tíz dollárt, amelyről nem is tudtam, mert a feleségem aznap reggel tüzelőt adott el valakinek a házban, aki azzal fizetett. Szerencsére büntetőügy nem lett belőle, de eltiltottak egy évre. Ekkor léptem le először az országból, de még csak Bécsig jutottam. Azt ígérték, nem lesz bántódásom, ha hazatérek, és be is tartották. De ötvenhat őszén újra nyugatra szöktem. Sérült voltam, Hévízen gyógykezeltek, amikor kitört a forradalom. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség kirótta a szokásos egyéves eltiltást, de a Bayern München nem akarta megvárni, hogy az leteljen, azonnal szerződtetett, hiába nem játszhattam még.

– Belga állampolgárként élt Brüsszelben, 1996-ban mégis hazaköltözött. Miért?
– Nyugdíjas lettem, közben lezajlott a rendszerváltás. Bántódásom már nem eshetett, itthon volt a rokonságon, semmi sem kötött már Belgiumhoz. Gondoltam, mi a csudát csináljak ott?

– Edzősködésre soha nem gondolt?
– Miután visszavonultam az Anderlechtből, sok mindennel foglalkoztam, de futballal alig. Rövid ideig játékosügynök voltam, ennyi. Vezettem Czibor Zoli Kék Duna vendéglőjét Barcelonában, nyitottam egy éttermet a Kanári-szigeteken, és voltam üzletkötő is, irodaszereket forgalmaztam.

– Manapság néz futballt?
– Nemigen. A mai játék már nem nagyon tetszik. Sok a holtidő, sok a les, a pénz ural mindet, nekem ez egy kicsit unalmas. De a Bayern München meccseit még mindig megnézem.

– Mit gondol, Jupp Heynckes csapata megnyeri idén a Bajnokok Ligáját?
– Nem hiszem, szinte kizártnak tartom. Mondtam is a múltkor Uli Hoenessnek, hogy nem értem, minek a csapatba hat középső középpályás? Inkább meg kellene venni a két szélre Ángel Di Maríát és Gareth Bale-t. Azzal minden el is lenne intézve.