Elegánsan röpködött – interjú a Bayern München magyar legendájával

– Mennyire ápolják a Bayern Münchennél a hagyományokat?
– A kerek évfordulók előtt Uli Hoeness rendszeresen felhív, érdeklődik az egészségem felől, és megkérdezi, küldheti-e a két repülőjegyet, hogy a feleségemmel ott lehessek a jubileumon.

– Nem állom meg, hogy megjegyezzem, egykori Dózsa-játékosként nem biztos, hogy a Szusza Ferenc Stadionba bejutna, Göröcs Jánost sem engedték be.
– Én két évet húztam le Újpesten, nyilván nem tudják, ki vagyok, de nem járok meccsre, úgyhogy ez a veszély nem fenyeget.

– Hogyan zajlik egy ilyen esemény?
– Az ötvenedik évfordulón a megemlékezés után a VIP-páholyból megnéztük a Bayern Bajnokok Ligája-meccsét.

– Egykori játékosként számíthat a Bayernre?
– Csak odaszólok, és az unokám mehet a stadionba a Bayern mérkőzésére. De mondok fontosabbat. Én belga állampolgár is vagyok, de nem élek ott, így egy bizonyos összegtől elesem, amit, ha Belgiumban laknék, megkapnék. Egy alkalommal beszéltem erről Ulinak, aki elintézte, hogy a klub havonta küld egy kevés – hogy úgy mondjam – nyugdíj-kiegészítést. És ha Münchenben vagyok, kicsit úgy érzem magam, mint Puskás Öcsi a Realnál. Hatalmas tisztelet vesz körül.

– Annak is köszönhetően, hogy 2005-ben a klubtörténet ötödik legjobb kapusának választották?
– Igen, de arra legalább olyan büszke vagyok, hogy Paul Breitner egyszer régebben odajött, és azt mondta, „maga miatt jártam az anyámmal meccsre”.

– A hatvanadik évfordulóra mivel készül a Bayern?
– Nem decemberben jövünk össze, hanem a jövő évben, mert hát egyre kevesebben élünk abból a gárdából, és a klubnál úgy gondolták, összevonják a jubileumot, a Franz Beckenbauer-féle csapat egy nevezetes sikerének évfordulójával. Egyébként a döntőben a Fortuna Düsseldorf ellen a mindent eldöntő egyetlen gólt szerző Rudi Jobst szintén él, nálam öt évvel fiatalabb.

– A Német Kupa-győzelmet néhány évvel megelőzően, amikor Henni Géza utódjának hívták a Budapesti Dózsába, gondolta volna, hogy egyszer mindketten elhagyják az országot?
– Á, ilyen eszembe se jutott! Azzal voltam elfoglalva, hogyan kerülhetek be a csapatba. Be is kerültem, de ötvenötben a Bp. Bástyától érkező Bukovi Márton lett a Dózsa edzője, nála Henni volt az első számú kapus. Tudni kell, a két belügyi csapatot, a Bástyát és a Dózsát össze akarták vonni, ám ez nem jött létre, a Bástya nevét Vörös Lobogóra változtatták és a textilszakszervezet együttese lett. Nekem kapóra jött, hogy oda tudtam igazolni.

– Hogyan került a válogatottba?
– Jól ment a védés, de azért ez nem volt elég. Grosics Gyula el volt tiltva, ha jól emlékszem, Gellér Sándor is. A válogatott északi túrán vett részt, de akkor még nem utaztam Sebesékkel. Viszont mi is túráztunk a Vörös Lobogóval, jó formában voltam, beajánlottak a szövetségi kapitánynak, Sebes Gusztáv meg behívott.

– Ez volt az az időszak, amikor Oláh Gézát, Danka Imrét is kipróbálta, és még ott volt a honvédos Faragó Lajos is.
– Én a svájciak ellen kaptam meg a lehetőséget, négy-négy után Puskás tizenegyesből szerezte meg a győztes gólt a meccs vége előtt. Hátra is szólt a védelemnek, hogy most már nem lesz időtök egyenlíteni… Öcsinek mindig voltak ilyen beszólásai.

– Ahhoz képest, hogy négy gólt kapott, a következő meccseken is öné lett az egyes számú mez.
– Igen, sorozatban még négy mérkőzésen én álltam a kapuban, jött volna az olaszok elleni találkozó itthon, a Népstadionban. Jól ment, de már soha többet nem lehettem válogatott.

– Pedig Grosics Gyula csak 1956 szeptemberében tért vissza, és addig is voltak válogatott meccsek Faragó Lajossal, Gellér Sándorral, Ilku Istvánnal a kapuban. Miért nem ön védett?
– Volt egy órás ismerősöm, akinek a svájci mérkőzésről órarugókat hoztam haza. Az illetőt elővették, elmondta, hogy tőlem vannak a nélkülözhetetlen alkatrészek, úgyhogy nálam házkutatást tartottak, hogy mit rejtegethetek még a lakásban. Előtte nem sokkal a feleségemhez átjött a szomszéd, hogy tüzelőt venne, s ezért adott tíz dollárt, amit az asszony egy dobozba rakott. Na már most, ezt az ávósok egy pillanat alatt megtalálták, a nyakamba varrták, hogy valutázom. Tudja, mit jelentett ez akkoriban?

– Az Eldorádó című film főhősénél találtak dollárt, amit a házkutatást végzők dugtak el egy óvatlan pillanatban… Látta a filmet?
– Nem, de illett a koncepcióba, hogy én seftelek. Nálam nem is kellett eldugni, kapóra jött a tízdolláros, amiről én nem is tudtam.

– Tegyük hozzá, hogy bekeményített a sportvezetőség, mert addig szemet hunyt a csempészés felett, de aztán Grosicsot eltiltotta, s nem csak ő bukott le.
– Készültünk az olaszok elleni válogatott mérkőzésre, amikor a gazdasági rendőrség emberei letartóztattak. Sebes húzott ki a slamasztikából, neki köszönhető, hogy nem indítottak ellenem büntetőeljárást, csak a sportolástól tiltottak el egy évre. A legjobb korban, huszonöt évesen, de úgy voltam vele, lesz még időm. Jót tett az önbizalmamnak, hogy az Anderlecht elleni brüsszeli BEK-mérkőzésen olyan jól ment a védés, hogy ötéves szerződést ajánlottak.

– Bocsánat, hogy közbevágok, csupán a pontosítás kedvéért: noha a Bp. Honvéd nyerte a bajnokságot, a Vörös Lobogó indulhatott a BEK-ben…
– …mondván, hogy jobb kupacsapat vagyunk, mert 1955 nyarán a Közép-európai Kupában éppen a Honvéd legyőzése után a döntőt is megnyertük. De akkoriban nem lehetett külföldre szerződni, nem is ekörül forgott az életem. Az eltiltásom alatt viszont megváltozott a véleményem. Ha én védek a később a Real Madrid ellen BEK-döntős Reims ellen, akkor a két meccsen nem kapunk nyolc gólt, az biztos. De hivatalos mérkőzésen nem állhattam a kapuba, s ez nagyon elkeserített. Jártam az edzésekre, emellett a Budai Pamutfonóban az irodán dolgoztam. És amikor – már ötvenhatban – a csapat Bécsbe utazott KK-mérkőzésre, a Keletiben nem búcsúztam el a többiektől, hanem felszálltam a vonatra, és elbújtam a hálókocsiban az egyik ágy alá. Kint felvettem a kapcsolatot Kubala Lászlóval, Bécsben a szállodában meg ismertek, mondták, ha lesz szerződésem, majd kifizetem a számlát.

– Aztán mégis csak hazajött. Miért?
– Az itthoni játékvezetői testület vezetője keresett meg azzal, ha hazamegyek, nem esik bántódásom, és el sem tiltanak. Tény, hogy betartották, amit ígértek, ám játszani mégsem tudtam, mert egy edzés elején az egymás elleni játékban eltörtem a bokám. A forradalom napjaiban éppen Hévízen voltam utókezelésen.

– Hogyan fogadta a forradalom hírét?
– Képzelheti! Apám Horthy Miklós katonája volt, én hadapródiskolás. Németországban katonai kiképzést kaptam, de még a bevetésem előtt fogságba estem, ahol meg is betegedtem, úgyhogy az oroszok nem foglalkoztak velem, hazajutottam.

– A forradalom leverése után döntötte el, hogy végleg külföldre távozik?
– Igen. A Fradival tárgyalgattam, de amikor december hatodikán találkoztam egykori játékostársaimmal, akik Nyugatra indultak, elhatároztam, hogy velük megyek. Még kicsit sántikálva keltem útra, de átjutottam a határon. Ötvenhét januárban aztán a feleségem és a gyerekem is utánam tudott jönni.

– Könnyen ment a beilleszkedés a Bayernnél?
– Azt leszámítva, hogy disszidálás miatt egy évre eltiltottak, igen. A magyar játékosok kapósak voltak. A kapusok is. Később, már az Anderlechtben védtem, amikor a Miroir du Footballban cikk jelent meg, amelyben azt elemezték, hogy Jasin és Grosics játéka új utat nyitott, ha ők állnak a kapuban, a kapus tulajdonképpen egy játékos a pályán. Én is ezt a stílust követtem.

– A tehetségektől nyüzsgő honi labdarúgásban azt állították a kapuba, aki kevésbé tudott futballozni. Mintha a magyar kapusok lábbal jobban feltalálták volna magukat, mint a külföldiek.
– Ezt így nem mondanám, mert én például kapus akartam lenni. Az viszont igaz, hogy mi, magyar kapusok a mezőnyben sem mozogtunk idegenként, mert edzéseken sokat fociztunk. És akkoriban nagy szó volt, ha az ellenféltől előrevágott labdát a kapuból messze kijőve pontosan játszottunk meg, úgy, mint a mezőnyjátékosok.

– Mégis, az 1954-es világbajnok NSZK szövetségi kapitánya, Sepp Herberger arra a felvetésre, hogy önt honosítva akár a nyugatnémet válogatottban is védhetne, azt válaszolta, röpködjön csak a kapuban, a fotósoknak jó lesz. Vajon miért mondta ezt?
– Nem tudom, ezt én is hallottam. Az ottani válogatottságról annyit, hogy az NSZK-ban akkor még egyáltalán nem volt divatban a honosítás. Valószínű, hogy Herberger emiatt nem is gondolt rám, de lehet, hogy egy cikkre értette, amelynek az volt a címe, hogy az „Elegáns repülő”.

– Milyen csapat volt az önnel Német Kupa-győztes Bayern?
– Nem volt még Bundesliga (1963-ban alakult meg – a szerk.), az együttes az Oberliga Déli-csoportjában játszott a Stuttgart, a Nürnberg, a Frankfurt, az Augsburg társaságában. Idővel Zsámboki József és Sipos Ferenc testvére, István is Bayern-játékos lett. Összességében a német együttesek futballtudásban nem tartoztak a legjobbak közé, ám az elszántságuk, fegyelmezettségük példamutató volt.

– Hogyan érezte magát?
– A pályán is, meg azon kívül is jól, mert idővel egy éttermet vezettem, valódi magyar konyhával.

– Hogyan került az Anderlechthez?
– Már Kasselben játszottam, amikor a belgák lecsaptak rám. Szó szerint, mert megtaláltak, emlékeztek még a Vörös Lobogóban ellenük nyújtott teljesítményemre.

– Puskásék meg a Realban az Anderlechttől elszenvedett BEK-vereséget emlegették meg.
– Madridban három-három lett az eredmény, Puskás nem szerzett gólt, a brüsszeli visszavágón egy-nullára nyertünk, ezzel továbbjutottunk. A Real csatársora így állt fel: Zoco, Amancio, Di Stéfano, Puskás, Gento. Öcsi kicsit dühöngött, de túltette magát a kiesésen. Még itthon lettünk jóban, a válogatott edzésein volt olyan, hogy tizenegyeseket rúgott, de ha rosszul lőtte, fejjel védtem ki. Aztán amikor Bécsben szerződésre vártam, kisegített, ha nem volt pénzem.

– Nagy respektje ellenére miért csupán egy évet húzott le az Anderlechtnél?
– Megsérültem, és elmúltam harminchárom éves, de az is hozzátartozik, hogy a csapatnál akkor már mást favorizáltak.

– Aktív karrierje befejezése után is a futball közelében maradt?
– Voltam játékosmegfigyelő, vezettem Czibor Zoli Kék Duna vendéglőjét Barcelonában, de ez utóbbinak semmi köze nem volt a labdarúgáshoz. Beindítottam egy éttermet a Kanári-szigeteken, és voltam üzletkötő is, irodaszereket forgalmaztam. Szóval, nem mondanám, hogy a labdarúgásból éltem meg.

– Ismerte a Belgiumban légióskodó magyar futballistákat?
– Egyedül Petry Zsolttal voltam kapcsolatban, rendszeresen teniszeztünk.

– Miért jött végül haza 1995-ben?
– Itthon volt az egész rokonságom, jöttem én is. Semmi nem kötött már Belgiumhoz.