Lőw Zsolt: Töltőre raktam magam

– Lipcséből keresték?
– Onnan, igen – tette le a telefont balatoni házának teraszán Lőw Zsolt, a Bundesliga második helyén végző RB Leipzig másodedzője. – Ha azt mondanám, hogy a szabadságom alatt most hívtak először a klubtól, elhinné?

– Nehezen...
– Pedig így van. A vezető játékosmegfigyelőnk volt az, és egy fontos átigazolás kapcsán kérte ki a véleményemet. Megtiszteltetésnek tartom, hogy engem is meghallgatnak, mielőtt döntenek, úgy gondolom, ez is jelzi, mennyire megbecsülnek Lipcsében. A sportigazgatónkkal, Ralf Rangnickkal a régi ismeretség és a közösen megélt sikerek révén szoros a viszonyom, de ő sosem tárcsázza a számom, amikor szabadságon vagyok, tudja, hogy ilyenkor a család szent számomra. Ha fontos, akkor ír egy sms-t. Vagy felhívat a vezető játékosmegfigyelőnkkel...

(„Apuci, megettem a szendvicset, ehetek egy fagyit?" – tipeg ki az ajtón a negyedik születésnapját szeptemberben ünneplő Hanna. „Ehetsz, szívem" – szól a meglepőnek aligha nevezhető válasz.)

– Ez a lényege ezeknek a napoknak, ugye?
– Pontosan. Sajnos ritkán adatik meg, hogy mindannyian együtt legyünk, de most itt van majdnem az egész család. Édesanyám, a bátyámék, az unokatestvéremék. Amit elmulasztunk év közben, ebben az egy-két hétben próbáljuk pótolni. Kártyázunk, társasozunk, fürdünk, fagylaltozunk, no és persze pecázunk. Ámbár a bot olykor csak mutatóban áll a stégen... Ezért dolgozom egész évben. Szerintem a kollégáim agyára mentem, mert amíg tartott a szezon, állandóan képeket és videókat mutogattam nekik, hogy nézzétek csak, ilyen a Balaton. Tuti, hogy május környékén már halálra unták magukat, amikor előálltam a legfrissebb felvételekkel. Igaz, másfél hete ketten is meglátogattak a stábtagok közül, és a végén azzal búcsúztak, megértik, hogy a Balaton rabja vagyok. Egyúttal közölték, sajnálják, hogy csak három napot töltöttek itt, legközelebb hosszabb időre jönnek. Mondták ezt azután, hogy az időjárás nem volt kegyes velünk, jóllehet így elvihettem őket Tihanyba, Badacsonyba és Csopakra. Amint elmentek, kisütött a nap, azóta egy nadrágban és egy pólóban vagyunk. Ja, a minap beugrott Dárdai Pali és Szalai Ádám is.

– Csak hogy ne teljenek futball nélkül a napok...
– Anélkül telnek! Kellett két hét az idényzárás után, hogy „lejöjjek" róla, de mára eljutottam odáig, hogy a Konföderációs Kupát sem mindig nézem. Egyszerűen muszáj kiürülni. Egész évben akkora a rohanás, annyi a stressz, hogy ha még most is a focival foglalkoznék, annak előbb-utóbb az egészségesem látná kárát. Mondjuk úgy, júniusban töltőre raktam magam.

– Röstellem, hogy ezek után a labdarúgásról faggatom, de érdekelne, hogyan tekint vissza az előző idényre.
– Elképesztő volt! A futball elvétve ajándékoz meg egy edzőt ilyen szezonnal. Az egész évünk sikertörténet volt, hálás vagyok a sorsnak, hogy a részese lehettem.

– Most már bevallhatja, tavaly augusztusban milyen céllal vágtak neki a Bundesligának?
– Újoncként nem lehetett más az elsődleges célunk, mint a bennmaradás kivívása. A feljutást kiharcoló keretünk erős volt ugyan, ráadásul egy évvel korábban úgy állítottuk össze, hogy az élvonalban is megállja a helyét, nem tudhattuk előre, egy szinttel feljebb mire lesznek képesek a játékosok, és mire leszünk képesek mi, edzők. A német első osztályban színes a paletta, gyakorlatilag az összes csapat más stílusban futballozik, ebből következően minden héten ki kell találnod valami újat. Mert az odáig rendben, hogy neked is van egy stílusod, ám tíz vagy inkább húsz százalékban az ellenféltől is függ, mit játszol. Jelentős kihívás, hogy újra és újra kirukkolj olyasvalamivel, amivel meglepheted a soron következő ellenfeledet. A helyzetünket mindazonáltal könnyítette, hogy hétről hétre jöttek a sikerek, így azért egyszerűbb volt hétfőnként nekiveselkedni a munkának. Szóval a rajt előtt azt reméltük, hogy nem kell izgulnunk, nem kell számolgatnunk a finisben.

– A végén mégis kellett, csak másképp...
– Bár nem hangoztattuk, öt-hat forduló elteltével már láttuk, több van a csapatban, mint hogy a kiesés elkerüléséért küzdjön, addigra meggyőződtünk arról, hogy amit kitaláltunk, működik. Ennek köszönhetően viszonylag hamar bebetonoztuk magunkat az élmezőnybe. Ekkor fogalmazódott meg bennünk, hogy jó lenne az első hét között, vagyis nemzetközi kupaindulást érő helyen végezni. Amikor már huzamosabb ideje a dobogón tanyáztunk, emeltük a tétet: ne csússzunk le onnan! Amikor pedig úgy tűnt, kibéreltük magunknak a második helyet, jóformán csak arra ügyeltünk, hogy a minket kitartóan üldöző Dortmund és Hoffenheim ne énekelje ki a sajtot a szánkból. Az Európa-liga helyett már a Bajnokok Ligájába vágytunk, a bajnokság hajrájában kizárólag az lebegett a szemünk előtt, hogy a csoportkörbe kerüljünk, ne kelljen selejtezőt vívnunk. Miután négy kettőre nyertünk a Hertha otthonában, két fordulóval a vége előtt eldőlt, hogy ezt is elértük. Jó érzés volt.

(„Apuci, bemehetek a vízbe?" – ugrik édesapja ölébe a nyolcéves Jázmin. „Persze, de előtte kérd meg a mamát, hogy kenjen be téged" – ad zöld lámpát a családfő. „Te mikor jössz be?" – kérdi Jázmin, miközben nagymamája felé szalad. „Kicsit később, szívem, még beszélgetek Tibi bácsival...")

– No, akkor beszéljünk arról, hogy a másod- vagy az első osztályban volt-e nagyobb nyomás önökön?
– Bármily furcsa, a másodosztályban. Akkor ugyanis fel kellett jutnia a csapatnak! Nem véletlen, hogy a sportigazgató, Ralf Rangnick ült le a padra abban az évben. Azzal csábított el Salzburgból Lipcsébe, hogy segítsem a munkáját. Iszonyú kemény időszak volt, de a végén elértük, amit akartunk. A hátterünk akkor már kitűnő volt, a keretünk szintúgy, a városban kialakulóban volt a fociláz – a bántás legkisebb szándéka nélkül mondom, nagyon nem volt mindegy, hogy a Bayern München, a Borussia Dortmund és a Schalke ellen, vagy a Sandhausen, a Heidenheim és az Erzgebirge Aue ellen játszunk a következő évben. Félreértés ne essék, a Bundesligában is volt rajtunk teher, ám nem akkora, mint az előző évben. Más kérdés, hogy menet közben folyamatosan pakoltunk magunkra.

– Hivatalosan öt éve, az osztrák harmadik vonalban, az RB Salzburg második csapatánál indította edzői karrierjét. Mennyiben volt más ott dolgozni, mint a Bundesligában?
– A körülmények értelemszerűen különböznek, de nem érzem úgy, hogy a Lieferingnél vagy még korábban, amikor játékos-pályafutásom utolsó idényében Thomas Tuchelnek besegítettem Mainzban, másképp álltam volna a munkához, mint manapság. Tudja, van egy hibám, ámbár ez lehet erény is. Maximalista vagyok. Mindennek úgy vágok neki, hogy a legtöbbet akarom kihozni belőle. Ha nekiállok megszabadítani a házat az egyébként bőségesen fellelhető pókhálóktól, addig nem nyugszom, amíg az utolsó szálig el nem tüntetem őket. A gyerekmedencével is úgy vagyok, hogy inkább sikálom három és fél órán át, de csillogjon a végén! Ha pedig főzök, az olyan legyen, hogy mindenki elégedetten álljon fel az asztaltól. Úgy vagyok vele, hogy ha valamit csinálok, azt csináljam rendesen.

– A felelősség csak nagyobb Lipcsében, mint Salzburgban volt.
– Ez vitathatatlan. A beszélgetésünket megelőző telefonhívásban eurómilliók repkedtek. A büdzsé szempontjából nem mindegy, kit igazolunk át, kit engedünk el. Az egyik futballista tizenkétmillióba kerül, a másik a duplájába... Ettől azonban függetlenítenem kell magam, amikor meghallgatnak, edzőként csak a szakmai szempontokat vehetem figyelembe, az anyagiakat nem. Azt kell néznem, mit tudunk kihozni a játékosból, nem azt, hogy mennyibe kerül. S mondom még egyszer, óriási megtiszteltetés, hogy másodedző létemre kíváncsiak a véleményemre. Nem vagyok biztos abban, hogy ez más kluboknál is így megy. Sőt biztos, hogy nem így megy.

(„Apuci, ehetek még egy fagyit?" – néz olyan kerek szemmel édesapjára Hanna, amilyennel csak egy újabb csokis jégkrémre vágyó kislány tud. A válasz, hogy, hogy nem, így hangzik: „Ehetsz, szívem...")

– Gyanítom, az önök étvágya is nőtt. Mi lesz a következő idényben?
– Nehéz dolgunk lesz. Sokkal nehezebb, mint legutóbb. Ha minden jól megy, és nem követjük el azt a butaságot, hogy korán kiesünk a Német Kupából, mint tavaly, akkor jó ideig három fronton csatázhatunk. Sokkal többet játszunk, sokkal többet utazunk, néha azt sem tudjuk majd, melyik város melyik szállodájában ébredünk fel, de ezért is szép a futball. Hónapokon át kell a topon lennünk, mert egyik sorozatban sem akarunk a tisztességgel kivívott hírnevünkhöz méltatlanul szerepelni. A heti két-három meccs más terheléstervezést igényel, mint a heti egy, meg kell oldanunk, hogy a csapat három-négynaponta teljes fordulatszámon pörögjön. A labdarúgóknak éppúgy bele kell tanulniuk ebbe, mint a szakmai stáb tagjainak. Tanulóév lesz ez mindannyiunk számára.

– Az nem jelenthet problémát, hogy a vetélytársak kiismerték a játékukat?
– Nyilván másként állnak hozzánk, már nem az újoncot, hanem az ezüstérmest látják bennünk, és igen, valamelyest már azzal is tisztában vannak, mire számíthatnak tőlünk. Csakhogy közben mi sem karba font kézzel várjuk a szezont, amin lehet, csiszolunk. Ha megállsz, az olyan, mintha visszalépnél egyet – ez az én mottóm. Szerencsére Lipcsében mindenki így gondolkodik, senki sem akar megállni, mert tudjuk, ha megtorpanunk, előbb utolérnek, aztán lehagynak bennünket.

– Akkor a kérdés így szól: a csapat játékában van annál több, mint amit az előző idényben mutatott?
– Muszáj, hogy legyen! Két év után nehéz újítani, de nem lehetetlen. Vegyük úgy, hogy van egy luxusautónk, amely százezer csavarból áll. Sokkal könnyebb ezen finomítani, mint azon a tragacson, amelyet száz csavar tart össze. A csodajárgányunk eddig jól futott, most jön a finomhangolás időszaka, hogy amikor kell, még jobban fusson.

– Ehhez kellenek új „csavarok" is, nem?
– Kellenek bizony. Fontos, hogy a hozzánk érkezők mihamarabb megtalálják a helyüket a csapatban, a csapat pedig befogadja őket. Kvalitást kell hozniuk, versenyhelyzetet kell teremteniük. Amikor szerződtetünk valakit, nemcsak azt nézzük, milyen mutatói vannak, azt is figyeljük, szakmailag és emberileg mennyire harmonizál a többiekkel. A mi játékunkban lényeges, hogy a játékosok kiegészítsék egymást. Ha szigorúan a statisztikákat néznénk, mondhatnánk, hogy a támadóink közül a huszonegy gólt szerző Timo Werner szárnyalt, viszont a mindössze öt gólt elérő Yussuf Poulsen teljesítménye hagyott némi kívánnivalót maga után. Csakhogy Timo soha nem szerzett volna huszonegyet, ha Yussuf nem köt le két védőt, ha nem vállalja fel a kőkemény párharcokat, ha nem fejelgeti le a labdákat.

(„Apuci, ha csináltok fényképet, én is rajta lehetek?" – bújik elő már a hölgy Jázminból. „Ha Miki bácsi megengedi, igen". Miki bácsi persze megengedi. „Apuci, akkor elmegyek, megcsinálom a hajam. A tied jó lesz így...")

– Ha jól tudom, nem egy hajszálon múlt, hogy Lipcsében marad.
– Tényleg nem. Amikor a vezetők felajánlották, hogy hosszabbítsuk meg a szerződésemet, gyorsan dűlőre jutottunk. Jövő nyárig szólt az eredeti megállapodás, elismerésnek vettem, hogy több mint egy évvel a lejárta előtt jelezték, szeretnék, ha tovább maradnék. Boldogan írtam alá. Rengeteget kaptam a klubtól, arról nem szólva, hogy csakugyan többnek érezhetem magam egy pályaedzőnél.

– Innen már csak egy lépcsőfok a vezetőedzői pozíció.
– Az még odébb van. A pro licences tanfolyamra mindenesetre felvettek, ha semmi sem jön közbe, egy év múlva ilyenkor már vezetőedző leszek – papíron. Nem csupán a kurzus mondatja velem, hogy van még tanulnivalóm, különben is egy magára valamit is adó edző mindig tanul. Én ráadásul abban a kivételezett helyzetben vagyok, hogy a világ egyik legerősebb bajnokságában pallérozódhatok. Hatalmas kihívás, hogy a folyton növekvő elvárásnak megfeleljek.

– Eddig úgy tűnik, sikerült.
– Azért még van hova fejlődnöm. Az utolsó előtti fordulóban elszenvedett vereségen a mai napig nem tudtam túltenni magam. A bajnok Bayern ellen nyolcvannégy percig domináltunk, a játékosaink néha eldugták a labdát, a közönségünk őrjöngött, de amikor már elhittük, hogy a kezünkben van a meccs, a bajorok tíz perc alatt berámoltak hármat, és öt négyre nyertek. A négy kettes vezetésünk bármelyik csapat ellen elég lett volna – a Bayernt kivéve. Ugyanakkor jó lecke volt az nekünk, a lehető legjobbkor kaptuk azt a pofont. Csak ne fájna még most is. Beleégett a lelkembe...

– Van gyógyír, nemde?
– Van hát. Gyönyörű pillanatokat éltünk meg. Az első meccsünkön a kilencvenedik percben egyenlítettünk a Hoffenheim otthonában, a másodikon a nyolcvankilencedikben szereztük meg a győzelmet a Dortmund ellen. Szerénykedhettünk volna egy ponttal is a második játéknap után, mégis négy állt a nevünk mellett. A jó rajttal párosuló euforikus hangulat elkapott mindenkit, onnantól fogva szüntelenül jöttek az eredmények. Mígnem a harminckettedik játéknapon négy kettőre nyertünk Berlinben, amivel megváltottuk a helyünket a Bajnokok Ligája főtábláján. Na, akkor fújtunk egyet.