Lőw Zsolt: Nagy szó, hogy edzőként is lehetőséget kapunk ezen a szinten

– Most jó lipcsei edzőnek lenni?
– Tavaly is jó volt – vágta rá a Bundesliga első három fordulójában hét pontot gyűjtő RB Leipzig másodedzője, Lőw Zsolt. – Szép, hogy újoncként dobogósok vagyunk, de még szebb lenne, ha a harminckettedik játéknap után is csupán egy-két csapat előzne meg minket. Ez esetben olyan nagy baj már nem történhetne velünk a hátralevő két körben.

– Gondolta volna, hogy így elkapják a rajtot?
– A kezdés előtt nem tudtuk hová tenni magunkat. Egyfelől nehéz volt belőni, hogy egy feljutó klub mire lehet képes az elitmezőnyben, másfelől a keretünk csak az átigazolási periódus hajrájában vált teljessé, így túlzás lett volna késznek nevezni a gárdát. Miután eldőlt, hogy egy osztállyal feljebb lépünk, az erősítések terén nagy terveink voltak, és volt, akit Lipcsébe tudtunk csábítani, volt, akit nem. A transzferidőszak végén alaposan bele kellett húznunk, hogy bővebb és erősebb legyen a keretünk. Szerencsére sikerrel jártunk, mert a már korábban szerződtetett Marius Müller, Benno Schmitz, Naby Keita és Timo Werner után a brazil Bernardo, a görög válogatott Kirjakosz Papadopulosz és a skót válogatott Oliver Burke is minket választott. Az is igaz viszont, hogy az első három meccsen pályára lépő együttest kilencven százalékban a feljutást kiharcoló játékosok alkották. Valahol a lelkünk mélyén meg is nyugodtunk, hogy ami a második vonalban működött, azzal az elsőben is megállhatjuk a helyünket. Az eddig megszerzett hét pont lendületet és hitet ad a folytatásra, ám azt egy másodpercig nem feledjük, hogy a világ egyik legerősebb bajnokságában kell hétről hétre bizonyítanunk.

– Ráadásul ellenszélben…
– Tény, Németország-szerte nem értünk rajonganak a legtöbben, de a pályán mutatott teljesítményünknek köszönhetően folyamatosan növekszik a szimpatizánsaink száma, egyre többen értékelik, hogy korszerű és nézhető focit játszunk. Az első fordulóban éppenséggel nekünk volt az egyik legtöbb kapura lövésünk, nem csoda, hogy remek visszhangja volt a Hoffenheim elleni mérkőzésünknek. Amiként annak is, hogy egy héttel később úgy nyertünk egy nullára a Dortmund ellen, hogy ellenfelünknek egy kaput eltaláló lövése volt. Most szombaton pedig a Hamburg otthonában győzünk négy nullára, talán hozzátehetem, hogy taktikus és meggyőző játékkal. Azt azonban nem győzöm hangsúlyozni, hogy bármennyire is jól jöttünk ki az első három találkozóból, messzemenő következtetést nem érdemes levonni.

– Nyáron történt még egy jelentős változás a klubnál: a csapatot már „csak” sportigazgatóként segítő Ralf Rangnick átadta a helyét a kispadon Ralph Hasenhüttlnek. Önt mennyire érintette ez a váltás?
– Mint korábban Ralf, az új edző is sok mindenben támaszkodik rám. Lipcsében minden adva van a sikerhez, a háttér biztosítva van, a játékoskeret erős, a futballfilozófia jó. Ralph Hasenhüttl egy működő rendszerbe került, amelyben mindenkinek megvan a helye és a feladata. Egyedüli pályaedzőként nagy felelősség hárul rám, még többet dolgozom, mint az előző idényben, de minden pillanatát élvezem. Panaszra semmi okom, mert miközben egy csodálatos család áll mögöttem, azt tehetem, amit szeretek. Ezért lettem edző.

– Jól láttam, hogy a Dortmund elleni győztes gólnál ön is odarohant a szögletzászlónál tomboló játékosokhoz?
– Alapvetően ez nem az én stílusom, de egy perccel a vége előtt találtunk a kapuba, felrobbant a stadion, engem pedig elragadtak az érzelmek. A Borussia kispadján Thomas Tuchel vezetőedzővel az élen barátaim ültek, szerencsére nem vették zokon, hogy örömömben majd’ kiszaladtam a világból. Na jó, túlzás azt állítani, hogy szaladtam, legalábbis a jelenetsorral szembesülő Szalai Ádám utóbb azt üzente, hogy az én bokám már a gólörömhöz szükséges sprinthez sem jó… Csak annyit írtam vissza, hogy ne zrikáljon, mert még mindig tizennégy másodperc alatt futom – a tíz métert…

– Hogy tovább dagadjon a kebel: eljutottunk odáig, hogy Dárdai Pál, Petry Zsolt és Lőw Zsolt személyében három magyar edzőt alkalmaznak a Bundesligában.
– Úgy hiszem, büszkék lehetünk erre, ahogyan arra is, hogy öt magyar futballista is a német élvonalban szerepelhet. Nagy szó, hogy nemcsak játékosként, hanem edzőként is lehetőséget kapunk ezen a szinten, meg is becsüljük magunkat. Amit Dárdai Pál a Herthával művel, elképesztő, csak azt sajnálom, hogy a rengeteg teendő miatt alig tudunk találkozni. A feljutásunknak már csak azért is örültem, mert így legalább kétszer összefutunk az idényben. Ha belegondolok, hogy Pali a pécsi salakosról indult, én pedig az újpestin passzolgattam az ott parkoló kocsik között, kijelenthető, mindketten nagy utat tettünk meg. Ugyanakkor remélem, ennek az útnak a vége jóval odébb van.