Mindenki egyért – Szöllősi György jegyzete

AMIKOR LEGUTÓBB – 64 évvel ezelőtt – spanyol futballista Aranylabdát nyert, a Real Madridnál nem értették, miért nem az ő légiós csatáruk kapta az elismerést, jóllehet az Európa-kupa-döntő egyik hőse és gólszerzője volt. A történelem eddig ismétli önmagát. Hiszen amint 1960-ban Puskás Ferenc elől Luis Suárez némileg váratlanul (akkor sajnos részben a magyar szavazó hibájából), úgy most Vinícius Júnior elől nem sokkal kevésbé meglepő módon vitte el a győzelmet a spanyol válogatott Eb-hőse (egyben angol bajnok a Manchester Cityvel), Rodri. A Real Madrid vezetőit, klubtagjait akkor sem vigasztalta, hogy honfitársuk lett az aranylabdás, s most sem, amikor ráadásul egy madridi születésű középpályás. Suárez nevének említésekor sajnos ma már magyarázni kell, hogy nem uruguayi névrokonáról, barcelonai csatárutódjáról van szó (míg Puskás az évi négy gólja a BEK-döntőben azóta is sokat emlegetett rekord), s ennél talán még elgondolkodtatóbb, hogy egy sor madridista egyszerűen összekeverte a hajdan valóban az Atléticóban játszó Rodrit a ma is itt futballozó argentin válogatott Rodrigo De Paullal, s az utóbbi közösségi oldalán tették szóvá, hogy szerintük milyen igazságtalan döntés született. És ez a tény valóban érv is azok oldalán, akik szerint nem a díjhoz méltó különleges egyéniség, hanem egy zongoracipelő, szürke, védekező középpályás lett a France Football idei kitüntetettje. Mégis vitába kell szállnom a Real Madrid megbántott kommunikációjából (a klub egész küldöttsége bojkottálta a párizsi díjátadó ünnepséget, hiába nyertek meg a képviselői a férfi Aranylabdán kívül három másik kategóriát) és az azzal egyetértő véleményekből felsejlő összeesküvés-elméletekkel, hiszen egészen közelről, a felkért zsűritagok egyikeként láttam, hogy a döntést nemigen lehet manipulálni. Száz országból száz szakíró szavaz egy internetes felületen, nem is ismerik egymást, döntésüket szigorúan titkolniuk kell, s minden szavazatot nyilvánosságra hoznak utólag, vagyis mindenkinek vállalnia kell a felelősséget a voksaiért, s bárki utánaszámolhat az eredményeknek. A procedúra ennél demokratikusabb és átláthatóbb nem is lehetne. Így viszont óhatatlanul igazat kell adnom a France Football-főszerkesztő Vincent Garcia azon érvelésének, amely szerint a Real sztárjai alighanem egymás elől vették el a voksokat: az Aranylabda-szavazás 2., 3. és 4. helyén is a klub labdarúgója végzett: Vinícius Jr., Jude Bellingham és Dani Carvajal. És ezért ütött szöget a fejembe, hogy talán éppen a Real Madrid és a klubbal nemegyszer szívesen konspiráló Marca napilap próbálta meg befolyásolni a szavazókat, amikor még messze a voksolás lezárulta előtt sulykolni kezdte, hogy biztosan Vinícius nyer, nem is nyerhet más. Vagyis talán az volt a közvetett üzenet: a sok Madrid-sztár közül őrá tessék szavazni. Nos, az üzenet, látva a történteket, nemigen „jött át”, annál inkább az, hogy mennyire felsült a máskor tényleg nagyon jól értesült Marca, s mekkora csalódás, sőt sértődés lett a dologból a két nappal korábban az el Clásicón saját pályáján súlyos vereséget szenvedő, friss sikerélményre éhes BL-címvédőnél. Nehéz kommunikációs helyzetbe navigálta magát a Real Madrid, amelyet most sokan vádolnak azzal (köztük Vincent Duluc, a L’Équipe jegyzetírója), hogy nem tud emelt fővel veszteni, s nemcsak az Aranylabda-szavazáson vallott kudarcot, hanem erkölcsi vereséget is szenvedett a fél világ szemében arrogáns, rátarti, sőt gyerekes viselkedésével, amikor megüzente, hogy „Számunkra az Aranylabda többé nem létezik. Ahol nem tisztelik a Real Madridot, oda nem megyünk.” A futballvilág másik fele pedig azt az elképesztő szolidaritást és csapategységet csodálja, amivel a klub egy emberként állt ki megbántott csatáráért.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!