Alberto Tarantini: A magyarok játszották a legveszélyesebb futballt ellenünk

– Két világbajnokságon is játszott Argen­tína színeiben, 1978-ban hazai pályán és 1982-ben Spanyolországban, mindkétszer találkozott a magyar válogatottal – milyen emlékeket őriz ezekről a meccsekről?
– Először is hadd kezdjem azzal, hogy összesen négyszer játszottam a magyar válogatott ellen, a két világbajnoki mérkőzés előtt már két alkalommal is találkoztam a nemzeti csapatukkal – mondta lapunknak a világbajnok, 61-szeres argentin válogatott védő, Alberto Tarantini, aki a Hivatásos Labdarúgók Szervezetének hétfői díjátadójára érkezett Budapestre. – Először 1976-ban Budapesten, amikor kettő nullára kikaptunk, Nyilasi Tibor és Fazekas László gyorsan elintézte. Nem egészen egy évvel később, Buenos Airesben viszont öt egyre győztünk, és helyreállt a világ rendje.

– No és a világbajnokságokon? Kezdjük a hetvennyolcassal.
– Kőkemény volt! Több szempontból is. Azért, mert az volt a nyitó meccsünk a hazai rendezésű tornán, és mondanom sem kell, micsoda nyomás nehezedett ránk. Valóban szikrázó ütközet volt, a csoportból ráadásul a magyarok játszották a ránk legveszélyesebb futballt, mert az hasonlított a leginkább a dél-amerikai stílushoz. Eleve a halálcsoportról beszélünk, hisz Olaszország és Franciaország volt még a kvartettben, de az olaszoknál inkább a védekező szemlélet dominált, a franciákra pedig azt mondanám, művészlelkek voltak, és nem tartoztak a legjobbak közé. A magyarok viszont sem keménységért, sem az egyéni, technikás játékért nem mentek a szomszédba, ami nagyon nem feküdt nekünk. Meg is szerezték a vezetést, és ha nem jön a gyors egyenlítésünk, lehet, hogy minden másképp alakul, a győzelmet így is csak a meccs végén tudtuk kicsikarni.

– Magyarországon ugyanakkor az az általános nézet, hogy a portugál játékvezető megbocsátóan állt az argentin válogatotthoz, és nem csak tőlünk kellett volna kiállítania. Mit gondol erről?
– Őszintén mondom, meglep. Nem állítom, hogy mi nem játszottunk keményen, de egyetlen argentin játékos sem lépte át azt a határt, amiért ki kellett volna állítani. Ha látta a mérkőzés felvételeit, nem vitathatja, hogy Nyilasi Tibor kiállítást érdemlően faultolt engem. A mai napig érzem azt a vállsérülést, amit az ő belépője nyomán szenvedtem. Hogy a bíró befolyásolta volna a mérkőzést? Nem gondolom.

– A kőkemény összecsapás ellenére akadt olyan magyar játékos, akire különösen jól emlékszik a kiemelkedő játéka miatt?
– Nyilasi Tibor mellett Törőcsik András. Őket korábban láttam az egyik európai ifitornán is játszani, továbbá az akkori szövetségi kapitányunk, César Luis Me­notti külön felhívta rájuk a figyelmet, engem pedig arra készített fel, hogy Nyilasit kell majd fognom, és legyek résen, mert ő az egyik legveszélyesebb magyar játékos.

– Ugorjunk négy évet, 1982-ben egy sokkal könnyebbnek tűnő vb-mérkőzésen négy egyre verték meg a magyar válogatottat. Mennyiben volt más a két magyar csapat?
– A hetvennyolcas jobb volt, ez egyértelmű. A spanyolországi világbajnokságon érezhetően alacsonyabb szintet képviselő magyar válogatottal játszottunk, a különbséget viszont egyértelműen az akaraterőben láttam. Hetvennyolcban a fiatal rivális harapott, ment előre, küzdött – na, az a tűz hiányzott négy évvel később.

– Ugyanakkor önöknél ott volt Diego Maradona is – két gólt szerzett ellenünk –, mégsem tudták megismételni a négy évvel korábbi sikert. Ennek mi lehetett az oka?
– Az első nagy hiba, amit csapatként elkövettünk, az volt, hogy önkritika nélkül hittünk magunkban, meggyőződésünk volt, hogy megvédjük a világbajnoki címünket. Tizenvalahányan voltunk a hetvennyolcas csapatból és csak néhány új csatlakozó volt – Diego Maradona, Gabriel Calderón, Juan Barbas –, és ugyan egyéni képességek terén talán erősebb volt a keretünk, meg sem közelítettük azt a csapategységet, ami négy évvel korábban jellemezte a válogatottat.

– Hetvennyolcban viszont megállíthatatlannak bizonyultak: miként emlékszik vissza a csapat egyik legfontosabb meccsére, a Peru ellenire, amikor legalább három góllal kellett nyerni a döntőbe jutáshoz?
– Ha három góllal nyerünk, pénzfeldobással dőlt volna el a döntőbe jutás… Borzalmas meccs volt. Az első húsz percben szinte labdához sem értünk, Peru kapufát lőtt, mi pedig szörnyen idegesen játszottunk. Aztán Mario Kempes megszerezte a vezetést, de még mindig nagyon távol voltunk a céltól, mígnem sikerült befejelnem a második gólunkat nem sokkal a szünet előtt. Meggyőződésem, hogy ez volt a vízválasztó, a csapat ugyanis megnyugodott, a szünetben pedig Menotti kapitány olyan beszédet tartott nekünk, hogy tudtuk, meglesz a döntőbe jutás. A szövetségi kapitány két igazán emlékezetes beszédet mondott a világbajnokságon, ez volt az egyik, és olyan önbizalmat öntött belénk, amilyenre senki más nem lett volna képes. Ő mindig nyugodt volt, amikor beszélt az öltözőben, s mi mindig egy pisszenés nélkül hallgattuk. Aztán kifutottunk a második félidőre, gyakorlatilag góllal nyitottunk, és onnan már nem volt megállás, letaroltuk az ellenfelet és bejutottunk a döntőbe.

– A szövetségi kapitány másik híres beszéde a döntő előtti volt, igaz?
– Igen, nem egészen három percig tartott. A pályán tartotta meg, mi pedig ott álltunk körülötte, falfehérre sápadtan a nagy finálé előtt, izgulva, hogy mi lesz. Ám ő megint csak megnyugtatott minket, mert azt mondta: „Srácok, mindent tudtok az ellenfélről, mindent tudtok a taktikánkról, most inkább azt nézzétek meg, hogy kikért játszotok – és körbemutatott a lelátókra, ahol már kezdtek gyülekezni a szurkolók. – Értük mentek harcba, a szurkolókért, egész Argentínáért.” Pályafutásom legjobb edzője volt, aki egy világbajnoki döntő előtt a lehető legjobb pszichológiai érzékkel hangolta rá a csapatot a meccsre. Ezen kívül minden találkozónkra a lehető legjobban felkészült, az ellenfeleket kívül-belül ismerte. Nem véletlen, hogy a magyarok elleni nyitó mérkőzésre is úgy mentem ki a pályára, hogy mindent tudtam Nyilasiról. Ilyen előzmények után nem veszíthettük el a döntőt.

– A jelenkori magyar válogatottat mennyire ismeri?
– Bevallom, nemigen ismerem. Tudom, hogy most ismét van kiemelkedő játékosuk, Szoboszlai Dominik, aki a Liverpoolban Alexis Mac Allister csapattársa. Fontos, hogy legyenek vezéregyéniségek egy nemzeti csapatban, mert ők jelentik a fényt a többieknek és a reményt a szurkolóknak. A magyar labdarúgásnak nagyon gazdag múltja van, és ugyan nem születhet minden évben egy új Puskás, de ha van hagyaték, akkor van mire építkezni.