Harminc éve vezetett Los Angelesben vb-döntőt Puhl Sándor

Fantasztikus élmény volt annak a kevéske magyarnak, aki ott lehetett Los Angelesben, a Rose Bowl Stadionban az amerikai nyár egyik legforróbb napján (1994. július 17-én), és láthatta, amint a magyar játékvezető, Puhl Sándor kivezeti a világbajnoki döntőre a brazil és olasz világsztárokat – és még nagyobb büszkeség volt tapasztalni, milyen fantasztikus elismerés, világbajnoknak kijáró tisztelet övezte a futballbírót. Ami pedig szintúgy feledhetetlen élmény, hogy a világ (akkori) legjobb játékvezetője, a vb-döntő magyar résztvevője másnap már személyesen elérhető volt, és a legendás közvetlenségére jellemző módon – a tornán többek között az elődöntőben partjelzőként tevékenykedő Márton Sándorral együtt – jóféle egri vörösborral koccintott a neki gratulálókkal. A személyes emlék ez esetben kikerülhetetlen, ugyanis Puhl Sándor a döntő után a Los Angeles-i Hilton Hotelben hosszabb interjút adott e sorok írójának (aki akkor a Magyar Hírlapot tudósította az 1994-es vb-ről), úgyhogy a harmincéves emlék apropóján a hajdani írásból szemlézünk. Visszaolvasva a beszélgetést, néhány részlet még a mai futballvilágra is oly jellemző – ami viszont nagy fájdalom, hogy a csodálatos egyéniségű játékvezető ezt már nem élhette meg: Puhl Sándort több mint három éve veszítette el a (sport)világ, 2021 május 20-án hunyt el.

Az akkori interjú nem is kezdődhetett mással, mint hogy a kiváló futballbíró mikor, hol és hogyan tudta meg, hogy a brazil–olasz aranymeccs játékvezetője lesz?

„Péntek reggel a Hotel Ritzben, ahová meghívták az esélyes játékvezetőket – mondta akkor Puhl Sándor. – Még mielőtt a FIFA játékvezető-testülete kihirdette volna az eredményt, már sejtettem, hogy az egyik esélyes vagyok. Ugyanis amíg mi várakoztunk, addig a televíziósok forgattak, mindegyikünkről készítettek néhány felvételt, nálam és a dán Peter Mikkelsen kollégámnál kicsivel többet időztek. A tapasztaltabb kollégák oda is súgták: meglátod, téged választanak. És igazuk volt. Váratlanul ért a döntés, bár magamban ötven százalék esélyt adtam. Mindenesetre az eszembe jutott, hogy ennél szebb születésnapi ajándékot aligha kaphattam volna, hiszen itt töltöttem be július tizennegyedikén, vagyis a FIFA döntése előtt egy nappal, a harminckilencedik évemet. Egyébként a jó hírt megkönnyeztük az egykori kitűnő játékvezetővel, a FIFA játékvezető-testület tagjával, Palotai Károllyal és Márton Sándor barátommal.”

A vb-szerepléssel kapcsolatban kikerülhetetlen kérdés volt a Mauro Tassotti-eset (az olasz játékos a negyeddöntőben arcon könyökölte Luis Enriquét, de a magyar spori ezt nem szankcionálta), s Puhl Sándor elmondta, bebizonyosodott, ő a pályán nem láthatta az esetet, de a felvételek alapján utólag a védő nyolcmeccses eltiltást kapott (no igen, 1994-ben hol volt még a VAR…), illetve érdekes volt az is, hogyan telt a bíró döntőt megelőző estéje, a nagy meccs reggele, milyen volt közelről látni a két csapat készülődését, s milyen volt belülről a brazil–olasz mérkőzés.

„Szombat este kicsit izgatott voltam, nehezebben is aludtam el, úgy fél tizenegy tájban, s bizony már korán felkeltem, pedig máskor úgy kell kirángatni az ágyból. Kisbusszal vittek ki a Rose Bowl Stadionba, úgy, mint máskor is, biztonsági emberek kísértek az úton. Vigyáztak ránk ezen a vb-n, még a kezdéskor kérték, hogy ha egy mód van rá, ne is sétáljunk egyedül. Bekísértek az öltözőbe is, s ha kiléptem onnan, akkor is vigyáztak rám. Aztán amikor kivezettem a csapatokat a pályára, a játékosok arcán bizony észre lehetett venni, hogy rendkívül nagy a tét. Azt nem tudhatom, hogy a lelátóról nézve milyen emlékeket hagyott ez a nulla nullás döntő, ám belülről észre lehetett venni, hogy a két csapatban milyen kiváló labdarúgók játszanak, káprázatos dolgokat műveltek néha a labdával.”

Vajon a vb-döntő tétje nyomasztotta-e az egri játékvezetőt?

„Hála az égnek, szerencsés természetem van, mert közvetlenül a meccs előtt már nem idegeskedek. Ráadásul a mérkőzésen mindkét csapat játékosai remek partnerek voltak, s azt hiszem, ők is elégedettek voltak a bíráskodással, ugyanis a végén nemcsak a teljes brazil csapat, hanem az olasz játékosok mindegyike odajött lekezelni velem.”

Az 1994-es világbajnokságon feltűnő volt, hogy a meccsek többsége jóval tovább tartott, mint kilencven perc...

„Már az előképzésen szóba került, hogy ezen a vb-n az elfecsérelt időt, a szándékos időhúzást bele kell számítani a játékba. Ennek megvolt a haszna, az eredménye. Mert míg négy éve Olaszországban átlagban ötvenhárom perc volt a tiszta játékidő, itt, Amerikában már több mint hatvan percig játékban volt a labda.A szabálytalanságok büntetésében is volt jó néhány változás, s így akár egy rosszul sikerült becsúszásért is kaphattak a játékosok sárga lapot. Amúgy erről az a véleményem, hogy ezen a vb-n túl sok sárga lapot osztottak ki. Én négy meccsen tizenegyszer adtam sárgát, ám volt, aki egy meccsen adott tízet.”

A három évtizeddel ezelőtt készült interjúban az utolsó kérdés a döntő legemlékezetesebb pillanataira vonatkozott.

„Három momentum jut most eszembe, bár néhány nap múlva biztos, hogy még tucatot sorolok melléjük… – mondta akkor a világ legjobb játékvezetője. – Felemelő volt a csapatok között állni, s miközben a brazil és az olasz himnusz szólt, arra gondolni, hogy magyar vagyok, hogy ezen a világbajnokságon Magyarországot képviselem. Én a magyar himnuszt dúdoltam. De csodálatos emlék a meccskezdet, s az a pillanat is, amikor véget ért ez a találkozó, amikor a tizenegyesrúgások végén egy hangrobbanás volt a stadion.