A bölcsesség kapujában – Holczer Ádám az olvasás népszerűsítésének szolgálatában

– Hány könyvet olvasott idén?
– Itt van a táskámban Vladimir Nabokovtól a Király, dáma, bubi, ez a negyvenkilencedik. Tavalyelőtt ötvenhármat, tavaly hatvanegyet olvastam el. A szélesebb nyilvánosságban akkor figyeltek fel az irodalom iránti érdeklődésemre, amikor 2021. december 31-én hirtelen ötlettől vezérelve közzétettem egy fotót az év során megismert kötetekről. Az idei könyveim átlagban 308 oldalasak, a választásaimat tekintve pedig egész jók az arányok. Egytől ötig csillagozom az elolvasott könyveket, ebben az évben az esetek felében négy, négy és fél vagy öt csillagot adtam.

– Le sem tagadhatná, hogy versenysportoló.
– Egy pszichológus ismerősöm ezt úgy fogalmazta meg, hogy metrizálom a könyveket, ezzel munkát csinálok az olvasásból, számosítom a számosíthatatlant. Értem, amit mondani akart, és azzal is tisztában vagyok, hogy szépirodalmi művet írni nemcsak hatalmas munka, hanem Grecsó Krisztián szavaival élve lemeztelenedés is, amely során a feltárulkozó szerzőnek lehetetlen szemérmeskednie. De ha engem leosztályozhat a Nemzeti Sport a meccsek után, akkor én a magam szórakoztatására miért ne osztályozhatnám le a könyvet író sportújságírót, vagy akár Márai Sándort?!

– Ha már szóba hozta Márai Sándort, kíváncsi lennék, mit szól a futballal kapcsolatos, 1928-ban rögzített megfigyeléséhez. „Ahogy a klubok embereket vesznek és eladnak, az egész nagy üzlet, ami a szenegáli rabszolgavásáron is tilos már, ahogy a nép a vásárolt árut nézi és mustrálja, s ahogy ezek a kis, tömzsi primadonnái a füves rétnek kelletik magukat, egy-egy rúgás után néhány pillanatig sután sántikálnak s kizsarolják a tömeg részvétét, hogy rögtön utána kutyabajuk se legyen.”
– Mit mondhatnék erre? Márai zseniális. Ha valaki sohasem évül el, akkor az ő, ezért imádom az írásait. Amit megfogalmazott majdnem száz éve a futballról, ma is érvényes. Mert hát mi történik? Pénzért időről időre gazdát cserélünk, és ha rabszolga-kereskedelemről nincs is szó, a modernizálódott világban a futball iparággá vált, és mint minden más hasonló területen, a terméket beárazzák, megfelelő szolgáltatás ellenében adják-veszik. Meg hát olyat is látni időnként, hogy ha hemperegnek a játékosok egy-egy rúgás után, egy kis empátiától hamar meggyógyulnak.

– Hadd olvassak fel egy másik idézetet is. Jonathan Wilson írja a kapusok történetének szentelt, Kívülállók című könyvében, Francis Hodgsonra hivatkozva: „A kapus az egyetlen ember a pályán, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza azt, amiért mindenki más küzd. Ő a megtestesült antifutball. Azzal, hogy a gól megakadályozására esküdött fel, a futball lényegét árulta el.” Egyetért?
– Maga a megfigyelés tagadhatatlanul lenyűgöző. És ha belegondolok, be kell látni, alapvetően igaz. Az emberekben tudat alatt ott motoszkál az érzés, hogy a kapusok elrontják azt, amiért kimentek a meccsre. Nulla nullás döntetlen után nagyon ritkán találkozom olyan véleménnyel, amely a két kapus extra teljesítményét állítaná a középpontba. Valahol ez is oda vezethető vissza, hogy mi felesküdtünk a futball elárulására. És ha ezt sikeresen csináljuk, az csekélyebb reakciót vált ki, mint egy hiba, amellyel megoldottam, hogy ne legyek aznap antifutballista. Akkor a saját csapattársaim és a szurkolók nyilván nem örülnek, de egy átlagember azt mondja, hogy hú, de jó, legalább lett gól. Az 1994-es Brazília–Olaszország világbajnoki döntőn nagyszerű csapatok játszottak majdnem százezer néző előtt Pasadenában, a kívülállókban a gólok hiánya és Roberto Baggio kapu fölé rúgott tizenegyese maradt a meghatározó emlék, nem pedig Cláudio Taffarel vagy Gianluca Pagliuca hibátlan kapusteljesítménye. Vagy ott van a 2003-as, 0–0-s Milan–Juventus Bajnokok Ligája-döntő, amelyet a legtöbben bűn rossz meccsként emlegetnek, pedig Gianluigi Buffon ezen a találkozón mutatta be minden idők talán legnagyobb BL-döntős védését.

– Melyik volt az első olvasmánya?
– Talán a Vuk lehetett. Esetleg a Bogáncs vagy a Tüskevár, mindenesetre Fekete István valamelyik regénye. Ajkán a Fekete István Általános Iskolába jártam, és nemcsak kötelező volt ezeket olvasni, de az iskolai események is a művek köré szerveződtek, a helyi Csónakázó-tó kis szigetén pedig az állatkarakterek szobor formájában is láthatók. Később a Winnetou-könyvek világa szippantott magába, Karl May regényeinek sajátos hangulata, a jó és a rossz harca. Ma is emlékszem arra, hogy a nyári szünetben olvasom az indiánregényeket a hűvös szobában, és az ablakon kinézve szinte odaképzelem az ajkai hőségbe a forró vadnyugatot.

– Korábban egy interjúban említette, hogy anyai nagyapja adta a mintát a könyvek szeretetéhez. Meg is beszélte vele olvasmányélményeit?
– Papa akkoriban halt meg, amikor elkezdtem tudatosan leírni észrevételeimet a könyvekről, így ez a közvetlen kapcsolat nem volt meg, de mérnökemberként ő volt az, aki mindig is könyvespolcok között élte az életét, igaz, azokon többnyire műszaki szakkönyvek sorakoztak. Nagyapámat Jenővári Tihamérnek hívták, Ajkán futballozott, a klub nyolcvanéves évfordulóján kapott is egy díszoklevelet a város labdarúgásáért hozott áldozataiért. Tetszett neki, hogy unokája tizenkét évesen elköltözik Budapestre, hogy a Ferencváros játékosa legyen. Tizennyolc évesen kikértem a véleményét a továbbtanulási terveimről, végül egy bokaszalag-szakadás miatt nem tudtam elmenni a TF sportmenedzser szakának felvételijére, aztán bekerültem a Fradi első keretébe, úgyhogy a diploma terve egy időre elúszott. De még mindig nem tettem le róla, ösztönöz a tanulás, és hogy megfelelő szakképesítéssel elősegítsem a sportolói kommunikáció javítását.

– Újabb nemes küldetés az olvasás népszerűsítése után. Közösségi médiás megnyilvánulásait, témában adott interjúit figyelve úgy tűnik, az „olvasó labdarúgó” misszionáriusi szerepkörét élvezi is.
– Azért, mert tényleg hiszek abban, hogy a világban változást csak akkor tudunk elérni, ha saját gondolatainkat, hozzáállásunkat alakítjuk, ahhoz pedig ott a recept a könyvekben. Minden könyvben vannak sorok, amelyek nekem szólnak. Az olvasásra tanulási folyamatként tekintek, ennél hatékonyabb önképző módszert nehéz elképzelni.

– Melyik könyv formálta a leginkább a személyiségét?
– Mivel az életemben nagyjából minden klappol – ezt gyorsan lekopogom –, van két gyönyörű gyermekem, feleségem, szerető családom, otthonom, valahogy inkább azok a könyvek fognak meg, amelyek elrettentő példával szolgálnak. Ilyen a Mephisto, Klaus Mann 1936-os regénye, amelynek főszereplője bármire képes, csak hogy pozícióban legyen. Forog a gyomrom az ilyentől, életre szóló tanulság, hogy ilyen sohase legyek. Vagy ott van John Williamstől az Augustus című 1972-es regény, amely azt a folyamatot mutatja be, ahogyan a hatalom egyre magasabb fokára lépő ember politikai karrierje kibontakozásával párhuzamosan elmagányosodik, paranoiás lesz, elveszíti a bizalmát környezetében. Meghatározó olvasmányélményem Szerb Antaltól az Utas és holdvilág, különösen a könyv záró gondolata: „Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”

– Miként fogadja az öltöző a könyvrajongó kapust? A közeg csípős légkörét ismerve nem lennék meglepve, ha Bagoly lenne az öltözői beceneve.
– Előfordult, hogy megláttak könyvvel a kezemben, és odaszóltak: „Na mi van, nem éred el a spájzban a lekvárt?” De ez ugyanúgy az öltözői humor része, mint az, hogy a hétköznapokon is viselt ingemre, elegáns öltözékemre kapok olyan megjegyzést, hogy „Hát te, temetésre mész?” Ezek a viccek érdekesek egy vagy két napig, aztán kikopnak, eltűnnek. Éppen a BEAC igazgatója, Simon Gábor elevenítette fel a napokban Borsi-Kálmán Béla történész esetét, aki az 1960-as években ógörög egyetemi vizsgájára készült a Fradi-csapatbuszon, mire Albert Flórián a jegyzeteibe belenézve megjegyezte neki, hogy „belőled nem lesz futballista”.

– Ön viszont futballista lett, mégpedig olvasó futballista. Küldetésének része az „egyszerű labdarúgókkal” kapcsolatos sztereotípia visszaszorítása is?
– Mint minden általánosítás, ez is veszélyes és torz, de azt sem lehet tagadni, hogy némiképp rá is szolgáltunk. Éppen ezért felemelő, ha olyat tapasztal az ember, hogy egy idegen társaságban bunkó focistaként fogadják, viszont egy-két órányi beszélgetés után azt mondják, hogy „ezt se gondoltam volna”.

– Szokott könyvet ajánlani csapattársainak?
– Igen, többnyire pénzügyi tanácsadás, férfi öltözködés témájú kötetekre vevők, a szépirodalom ritka. Ám éppen a közelmúltban adtam kölcsön egy játékostársamnak az 1984-et.

– Milyen üzenettel szolgál George Orwell klasszikusa?
– A könyv végkicsengése szigorúan véve az, hogy nem éri meg a hatalommal szemben fellépni. Az ember az elnyomással szemben egy darabig meghunyászkodik, aztán úgy dönt, hogy lépne, cselekedne, de már nem tud. Az abszolút érzésem mégis az, hogy ilyen világban, ennyire korlátozva nem lehet élni. Erről is szól Mario Vargas Llosa A Kecske ünnepe című regénye is Rafael Trujillo dominikai diktátor történetén keresztül, vagy Dragomán György A fehér király című, Nicolae Ceausescu Romániájában játszódó regényében. Amit Orwell 1949-es művében előrevetített a korabeli tendenciákat érzékelve, nem más, mint a teljes megfigyelés állapota és a megosztottság társadalma. Itt valami vagy fekete, vagy fehér, átmenet nincsen. Én az arany középútban hiszek, és abban, hogy a jó döntéshez érdemes meghallgatni sokféle véleményt. Az ember akaratlanul is párhuzamokat keres a jelennel, és szeretné azt hinni, hogy azért nem minden úgy van, ahogy Winston Smith megélte.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. szeptember 2-i lapszámában jelent meg.)