„Miatta, érte, helyette is játszom” – a Klausz család nem hétköznapi története

Győr, Árkád.

Apa, anya és idén 27 éves kisfiuk, Martin közeledik.

Lassan.

Mint mindig.

Ők lassan közlekednek.

És nem azért, mert apát felismerik, megszólítják, közös képet kérnek tőle, pedig éppenséggel az sem lenne meglepő: Klausz László 27-szer volt válogatott, hat gólt szerzett címeres mezben, a magyar futball egyik edzőzsenije, Verebes József fedezte fel, és az addig védőként vagy középpályásként játszatott futballistát előretolta, centert faragott belőle, aki aztán légióskodott Ausztriában, Franciaországban, Németországban – máshol ilyen karrier után két évtizeddel is sztár lenne. És aki nemrég azzal került a hírekbe, hogy mennie kell Győrből, elveszti edzői állását, mert a kisebbik fia, Milán Zalaegerszegre igazolt.

Nem, nem ezért haladnak lassan a bevásárlóközpontban.

Martin az oka. Nehezére esik a járás.

Sérült.

Oxigénhiánnyal született, és ezt tragikusan későn vették észre. Olyan későn, hogy Martin ma is nehezen formálja a szavakat, akadozva beszél, pedig a tekintete élénk, élettel teli, mosolyog, közvetlen, szívesen és könnyen barátkozik, mintha nem érdekelné, mennyi akadályt gördített elé a sorsa.

És ő az, aki örömében zokogva borul édesanyja, Tünde nyakába az egerszegi lelátón, amikor az öccse megszerzi élete első NB I-es gólját a ZTE–Puskás Akadémia bajnokin.

„Tatán kézilabdáztam, Laci Tatabányán futballozott  – kezd bele a család történetébe Tünde.– Sportpályák melletti szerelem a miénk, és boldogan mondhatom, három évtized után is tart, egymás mellett vagyunk, minden nehézség ellenére. Én Fehérvárra kerültem, aztán Laci Győrbe, az ETO-hoz, és aztán mentem vele, elengedtem a sportkarrieremet, a férjemet támogattam. Bárhova igazolt, együtt mentünk. Fiatalok voltunk, boldogok, eszünkbe sem jutott, hogy...”

1996 – Klausz László már Ausztriában elismert támadó, a bécsi Admirától szerződteti a Salzburg, amellyel bajnok címet nyer, és minden csodálatosnak tűnik. Tünde terhes lesz, hol Ausztriában, hol Magyarországon, Győrben vagy éppen Budapesten vizsgálják az orvosok, és megszületik Martin. És Tünde úgy hagyja el a kórházat, mint oly sok édesanya, hogy minden rendben, egészséges gyermeket hozott a világra.

„A háziorvos, a gyerekorvos kint is, itthon is az előírt időben látta, ellenőrizte a csecsemőt  – sóhajt Tünde. – Ne feledje: még nincs internet, Martin az első gyermekünk, ezt csak azért említem, mert utólag sokan rákérdeztek: nem láttátok, nem vettétek észre?! Martin felsírt, amint világra jött, nem volt ugyan jó alvó, de ez nem tűnt rendkívülinek, rendesen evett, honnan kellett volna tudnom, hogy nem mozog rendesen?! Főleg úgy, hogy erre az orvosok sem hívták fel a figyelmem? Volt orvos, aki Martint négy hónaposan, aztán nyolc hónaposan is látta, és mindent rendben talált, de amikor elmúlt egyéves, tizenhárom hónaposan már azt mondta: anyuka, ez a gyerek sohasem tud majd járni... Én meg nem értettem, mit mond, pedig talán kiabálnom kellett volna: öt hónapja miért nem szólt?! Akkor is tévedett, amikor mindent rendben talált, és akkor is, amikor azt jósolta, sohasem tud járni. Mert tud, ha lassan is, de tud. Közben más orvosok is látták, a legtöbb azt mondta, nincs gond, csak nagy súllyal született, csaknem négy kilóval, ezért lusta a gyerek. Lusta, azért csak a karját használja, ha mászik a földön. Lusta...Nem, sajnos nem az volt a baj.”

A korszak ismert gyógypedagógusa, Dévény Anna is megismerte Martint, sajnos túl későn: a 2017-ben elhunyt legendás mozgásterapeuta sokat foglalkozott vele, és az együttműködés hozott is látható fejlődést, de a szakember akkor is mondta, ha korábban eljutnak hozzá, még többet tehetett volna érte.

Tizenhárom hónaposan nagyon sok mindenről végzetesen lemaradtak, mert a korai fejlesztés adott esetben akár a születés napján elkezdhető.

„Akkor kerültem Salzburgból Sochaux-ba – emlékezik az édesapa. – Új ország, ismeretlen nyelv, ráadásul Martint Budapesten kezelték, így egyedül voltam, és nem tagadom, lelkileg padlóra kerültem. Édesapám ki is költözött hozzám, mert magamban megőrültem volna. Mannheimben folytattam, ott már együtt lehettünk, és a német óvodákban volt lehetőség a gyerekek speciális fejlesztésére.”

Érdemes megállni itt, mert egy ilyen jellegű trauma sokszor a házasság, a párkapcsolat végét jelenti, de Laci és Tünde esetében erről sohasem volt szó: csendesen, ahogyan mindig is éltek, tették a dolgukat. Nem tiltakoztak a sorsuk, a fájdalmuk ellen, próbáltak élni tovább.

Pedig nem lehetett könnyű – Klausz László szerint a rendellenesség miatt „feszes”, görcsös izomzatú lett Martin, akin több műtéttel próbáltak lazítani: operálták az Achillesét, a térdét, a lovaglóizmát, hogy enyhüljön a testét gúzsba kötő feszülés.

„Persze, féltünk második gyereket vállalni  – mondja Tünde. – Mert mi van, ha ő is? Ám voltunk mindhárman genetikai vizsgálaton, és megnyugtattak, nincs miért aggódnunk. A mai eszemmel hamarabb próbáltam volna kistestvért adni Martinnak, mert Milán nagyon jót tett neki, ma is nagyon szeretik egymást. De évekig azzal foglalkoztunk, hogy Martint jó óvodába, megfelelő iskolába járathassuk, hogy minél jobb helyen legyen, minél többet fejlődhessen.”

2005 – Klausz Milán a család negyedik tagja, a szülők persze szinte naponta vinnék orvoshoz, mozgatják kezét-lábát, és aggódnak: ugye, minden rendben? Az újszülöttek állapotát jelző Apgar-teszt 10/9-es értéket mutat, ami kiváló – de ezt mutatta Martinnál is.

De Klausz Milán ma élvonalbeli labdarúgó.

„Minden sporteseményt megnézek, szeretek zenét hallgatni és Janival konditeremben edzeni, Attilával lovagolni”  – mondja Martin lassan, érthetően. A kondiedzés is érezhető, Martin kézfogása erőteljes, szikár, izmos a felsőteste, de a lába nehezen engedelmeskedik. Szülei évek óta keresnek megfelelő munkahelyet – ezáltal célt, pluszértelmet adni a fiuknak.

Elköszönünk.

A Klausz család tagjai elindulnak haza.

Lassan.

Együtt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. július elsejei lapszámában jelent meg.)