Amikor Mészöly Kálmánnak Marseille-ben lejárt az ideje – 28 évesen

Az angliai világbajnokságra készülő futballválogatott dél-amerikai túráján, 1965 decemberében váratlan volt, hogy a csapat kilenc meccsen 23 gólt kapott (a védelemben többnyire a megszokott Mészöly Kálmán, Sipos Ferenc duóval), erre előtte gondolni sem mert Baróti Lajos szövetségi kapitány. Nem véletlenül mondta már itthon, hogy a két középhátvéd helyén is kipróbál néhány játékost – elsősorban a győri Orbán Árpádra és Dunai Lajosra (MTK) gondolt, de Mátrai Sándor is megfordult a poszton. Mészöly önkritikusan nyilatkozott (volt más választása...?), elmondta, hogy bizony voltak kilengései, súlyfelesleggel is küzdött, de: „Ha kell, hatszor edzek egy nap, de én is játszani akarok a világbajnokságon, hogy a többiekkel együtt bebizonyíthassam, tudunk mi jobban is focizni...” Ennek jegyében szögesben futott, hogy gyorsabb legyen, a Vasasban ügyesen cselező ifik ellen gyakorolta az ember ember elleni, az egy a kettő elleni játékot.

Lett is eredménye, miközben a védelem kissé átalakult – a világbajnokságra mindenképpen. Mátrai söprögetett, előtte védekezett Mészöly és Sipos. Az utolsó itthoni hivatalos meccset Svájc ellen játszotta a csapat. Győzött (3:1), de senki sem volt elragadtatva, miközben a Mészöly, Sipos kettős újra remekelt (Mátrai új szerepkörét a vb-re tartogatta Baróti). „Mészöly gyors és határozott volt, számos alkalommal biztosan lépett közbe, nemegyszer megelőző szerelést is láttunk tőle. Fejjátéka magabiztos volt, s az esetek többségében támadásindításai is pontosak voltak” – írta a Népsport, ő pedig annak örült, hogy eltiltása után újra játszhat Sipos, akit Baróti azért mellőzött, mert egy este nem volt otthon fél tizenegykor.
Az indulás előtt négy nap pihenőt kapott a keret, Mészöly és Farkas János a családjával Siófokra utazott. „Délutánonként táncolni is mehetünk” – örvendezett Mészöly, aki tankönyveket is vitt magával, ugyanis vizsgák előtt állt a postaforgalmi technikumban.

AZ 1966-OS MAGYAR–BRAZIL VB-CSOPORTMÉRKŐZÉS GÓLJAI

A csapat július 5-én érkezett meg angliai szálláshelyére, Southportba. Amikor Mészöly meglátta a Hotel Palace füves és salakos teniszpályáit, sajnálkozni kezdett, hogy nem vittek teniszfelszerelést. Albert Flóri rögtön riposztozott: „Bizony kár, mert így ezek az angolok itt még azt hiszik, hogy futballozni akarunk.”

És jöttek a meccsek... Először a Portugália elleni vereség (1:3). Volt esély, de kimaradt. Mészölyé is a 33. percben, 0:1-nél. Albert fejese után került elé a labda a tizenhatoson belül, lett volna ideje igazgatni, de egyből ellőtte, fölé. A Daily Mail szerint ez volt a vb addigi legtragikusabb pillanata, a Daily Express kritikus volt: „Ilyen helyzetet, mint Mészölyé, a régi magyar játékosok nem hagytak ki.”

Következett a hőstett, az örökké emlékezetes magyar–brazil (3:1) Liverpoolban. Valamennyi játékos remekelt, Mészöly pedig eldöntötte a mérkőzést, amikor a 75. percben Paulo Henrique elhúzta Bene Ferenc lábát, ő pedig a tizenegyest nagy erővel a jobb sarokba helyezte. Ezzel lett 3:1, de még nem volt vége. Öt perccel később magasra ugrott a tizenhatosunkon belül, meglökték a levegőben, a vállára esett. Baróti a kezébe temette az arcát, hogy nagy a baj, de Mészöly visszatért a pályára – felkötött karral. Ez jelkép volt. Írta is a Népsport: „Mészöly megsérült, amikor pedig visszatért a pályára és felkötött karral tovább játszott, az nagyszerű kifejezője volt annak a hallatlan odaadásnak, amellyel fiaink végigharcolták ezt a döntő fontosságú 90 percet.” A Daily Telegraph pedig: „A Mészöly-Albert-Farkas hármas a legjobb játékot nyújtotta, amelyet valaha is láttak angol pályán.” Mészöly: „Életem legszebb pillanata volt, amikor a mérkőzés után összeölelkeztünk. Megmondom őszintén, még most is alig tudom elhinni, hogy a brazilokat le tudtuk győzni.”

Jöttek a bolgárok (3:1) és mentek is. Sajnos mi is, hiszen a negyeddöntőben kikaptunk a Szovjetuniótól (1:2). „Mészöly nagy akarattal, szívósan, odaadóan küzdött, rugalmas felfogásban játszott” , produkciójával meglepte a szovjet szövetségi kapitányt, Nyikolaj Morozovot, aki hálát adott az égnek, hogy újra kihagyta nagy ziccerét. Ahogy a többiek is, így – akárcsak Chilében – ezúttal sem sikerült bejutnunk az elődöntőbe.

Kálmán a tanulságokat levonta: „A védőjátékosok szerepköre újabban alaposan kiszélesedett. Ami tegnap elég volt, az holnap már kevés!” – mondta már 1967 januárjában, majd elutazott a Vasassal Dél-Amerikába, ahol a hatcsapatos chilei Hexagonal-tornát veretlenül nyerte meg a csapat, pedig az ellenfelek között volt a Pelével felálló Santos is (2:2).

Ezzel együtt nem volt a legjobb éve 1967. Augusztusban Komlón összeütközött kapusával, Kenderesi Istvánnal. Zúzódás. A sérülést nem pihente ki, még decemberben is kezelték Hévízen. A bizonytalanság kiegyensúlyozatlanná tette, sőt... „Nem tagadom, ez bizonyos mértékig az életmódomban is megnyilvánult – egy-egy alkalommal...”

Összeboronálták a Ferencvárossal, de végül nem váltott klubot. Az 1968-ben kinevezett új szövetségi kapitány, Sós Károly nem tudta, hogy fedezetként vagy centerhalfként számítson-e rá. Végül a Szovjetunió elleni Európa-bajnoki negyeddöntő két meccsén (2:0, 0:3) fedezetet játszott, ahogyan a Népsport írta, „hasznosan” .

A következő idényben a 1970-es vb-selejtezők álltak a középpontban. Elsőként legyőztük Csehszlovákiát itthon (2:0). A csapat legjobbja volt („Régi napjaira emlékeztetően játszott. Szíve-lelke volt a védelemnek.”). Az írországi kínkeserves győzelem (2:1) és a váratlan koppenhágai vereség (2:3, Albert pályafutása derékba tört) alkalmával sem játszott rosszul. Aztán jött a botrány. Egy Volán elleni MNK-mérkőzés előtti napon Farkassal belefeledkeztek az éjszakába. Ő egy, Farkas kétmeccses eltiltást kapott a Vasastól, ők pedig – miután megtudták, hogy a döntést nyilvánosságra hozzák – bejelentették: elmennek a Vasasból. A Népsport felháborodott, hogy „mindkét játékos daccal, pontosabban: fenyegetéssel (!) válaszolt”, de aztán, ha lassan is, megnyugodtak a kedélyek.

A válogatott Prágában játszott visszavágót Csehszlovákiával. Úgy lett 3:3, hogy 3:1-re vezettünk. „Mészöly inkább a középpályán játszott, mert az előkészítésben is jeleskedő Kunára ügyelt. A tőle megszokott lelkesedéssel harcolt, néhányszor keményen ütközött, többször elfejelte a labdát.” Az egyenlítő gólt mégis Ladislav Kuna szerezte, de nem Mészöly, hanem Juhász István mellől. Mészölyt már a szünetben le akarta cserélni Sós, de a játékosok lebeszélték róla. Aztán az 55. percben megtette. Juhász nem a saját posztjára érkezett, így érthető, hogy „nem tudta, kit fogjon, és a támadásépítéshez kevés segítséget adott”. Ha Mészöly a pályán marad...

Akkor – bár az erőnléte volt jobb is, mint 1969 szeptemberében – lehet, hogy nincs a mindent eldöntő marseille-i meccs, a Csehszlovákia elleni évtizedeket meghatározó kudarc (1:4). Amikor az első félidőben (0:1) higgadtan, jól játszott, aztán szünet után „csak árnyéka volt önmagának, kapkodott, idegessége átragadt társaira is”.

A lefújás után a lecserélt Göröcs „Titi” úgy fogalmazott, hogy „A mi időnk lejárt”, a szállóigévé váló mondatot aztán Mészöly tolmácsolta a nyilvánosság felé. Bele is kapaszkodtak rendesen, a Népsportban Borbély Pál például így: „Mészöly Kálmánt, a tegnapi lapban megjelent nyilatkozata után – »A mi időnk lejárt... Nem sikerült, s mi már búcsúzhatunk. A fiatalok ebből is levonhatták a tanulságokat...« – kifejezetten sajnálom. Abból, hogy ezt egy újságírónak, tehát a nyilvánosság előtt ki tudta mondani, úgy érzem, Marseille-ben sok mindenre rájött. Nagy kár, helyrehozhatatlan hiba, hogy nem előbb történt ez. S pályafutásának alakulásából levonhatnának bizonyos tanulságokat azok is, akik annak idején eltűrték oktalan lázadozását, sőt, még tüzelték is...”

Kimondva, kimondatlanul – leírták.

Huszonnyolc évesen.

1969. DECEMBER 3.: CSEHSZLOVÁKIA–MAGYARORSZÁG 4:1

(A következő részben: Marseille-től a búcsújátékig)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. január 21-i lapszámában jelent meg.)