Lőw Zsolt: El kell döntenem, milyen úton megyek tovább

– Több statisztika arról árulkodik, hogy Thomas Tuchelnek kilencvenkilenc tétmeccs jutott a Chelsea kispadján. Létezik, hogy önnek eggyel több?
– Létezik, bizony! – vágta rá Lőw Zsolt. – Sőt nem csak eggyel több! Ha emlékezetem nem csal, londoni karrierünk során három olyan találkozó volt, amelyen Thomas nem lehetett velünk. Idén februárban előbb a Plymouth elleni FA-kupa-mérkőzést, majd a négy nappal későbbi, al-Hilal elleni klubvilágbajnoki elődöntőt kellett kihagynia Covid-fertőzés miatt, augusztus végén pedig a Leices­ter City elleni bajnokit eltiltás okán volt kénytelen a nézőtérről követni.

– Milyen volt beugrani a  főszerepbe?
– Szó sem volt arról, hogy főszereplővé léptem volna elő. Thomas mindháromszor annyit kért tőlem, illetve a másik másodedzőtől, Arno Michelstől, hogy osszuk fel egymás között a meccsekkel kapcsolatos feladatokat, döntsük el, ki mit csinál. Hozzáteszem, a mérkőzések előtt végig ott segített, ahol tudott, mindig megtaláltuk a módját, hogy konzultáljunk. Végül az lett, hogy a Plymouth ellen Arno meccselt, a klubvébé elődöntőjében én, a Leicester elleni mérkőzést pedig közösen vezényeltük le.

– Élvezte?
– Vegyes érzések kavarogtak bennem. Egyrészről nagy volt a felelősség rajtam. Abban a pillanatban nem volt mellettem Thomas, mondhatni, eltűnt a védőernyő, amit addig ő tartott – mindannyiunk fölé. Azért más az a helyzet, amikor neked kell ott állnod, ahol a vezetőedző szokott, és az ő teendőit látod el. Rádöbbentem, mekkora stresszel párosul ez. Lódítanék azonban, ha azt mondanám, nem élveztem. Megvolt a varázsa, az az igazság. De nehéz ezt megfogalmazni, mert amióta együtt dolgozunk Thomasszal, mindent együtt csinálunk, mindent megbeszélünk, így eddig is közös volt a felelősség. Mindamellett nyilvánvaló, rajta mint vezetőedzőn jóval nagyobb nyomás van. Hogy csak egy példát mondjak: a klub-vb-n az elődöntőt és a döntőt felvezető sajtótájékoztatóra is alaposan felkészítettek, mert ügyelnem kellett arra, mit mondok, milyen információt osztok meg a csapattal kapcsolatban.
Ráeszméltem, hogy egy sajtótájékoztatónak is mennyi buktatója lehet. Az elődöntőben az al-Hilallal játszottunk, amellyel korábban még nem találkoztunk. A Chelsea természetesen ezen a téren is profi volt, kaptam egy részletes sajtóanyagot, alaposan áttanulmányoztam, mielőtt kiültem az újságírók elé, még az ellenfél történelmével kapcsolatban is képben voltam… Azért amikor valaki a Chelsea-t képviselve nyilatkozik, annak megvan a maga szépsége, de a veszélye is.

– Az önök esetében már nincs: a klub szeptember hetedikén jelentette be, hogy már nem Thomas Tuchel a vezetőedző, és nem sokkal később kiderült, ön is távozik.
– Tudomásul kellett vennünk, hogy a klub tulajdonosa másként képzeli el a jövőt. Ez sajnos benne van a szakmánkban. Ettől függetlenül nagyon jól éreztük magunkat a Chelsea-nél, az első naptól fogva az utolsóig szívesen dolgoztunk ott. Kedvesen, barátságosan fogadtak minket tavaly januárban, profi, de családias közegbe csöppentünk. Tudtuk, hogy a világ egyik legerősebb bajnokságában bizonyíthatunk, ott, ahol topedzők és topjátékosok emelik a színvonalat. Ráadásul egy dicső múlttal és csodás jelennel büszkélkedő klub hívott minket – azután, hogy hetekkel korábban a Paris Saint-Germaintől távoznunk kellett, jobb helyre nem is kerülhettünk volna. Hogy otthon éreztük magunkat, arról mindennél többet elmond, hogy az érkezésünk után négy hónappal már Bajnokok Ligája-győzelmet ünnepelhettünk. Ha nem pozitív és alkotó légkör vesz minket körül, ha nem egy gyakorlatilag hibátlanul működő klubhoz szerződünk, aligha nyerünk BL-t. Erős láncszemként azonnal megtaláltuk a helyünket a gépezetben, ezért is tudtunk az első pillanattól kezdve minőségi munkát végezni.

– A Chelsea-nél töltött időszak csúcsa volt a Manchester City ellen 2021. május 29-én elért egy nullás győzelem?
– Minden érának, minden sikernek megvolt a maga szépsége és értéke, de tagadhatatlan, az edzők és a labdarúgók körében a legnagyobb szakmai megbecsülése a BL-diadalnak van. Ha nem tévedek, a Thomasszal töltött négy és fél év során kilenc trófeát nyertünk és kétszer vívtunk BL-döntőt. Intenzív, de sikeres időszak van mögöttünk, amelyre a Bajnokok Ligája-győzelem után az európai Szuperkupa, majd a klubvilágbajnokság megnyerésével tettük fel a koronát. Mondhatni, ez a klubfutball szentháromsága, nekünk legalábbis rengeteget jelentett, hogy mindhárom serleget elhódítottuk. Szerettünk a Chelsea-nél dolgozni, élveztük minden napját.

– Most Budapesten beszélgetünk – ez jelent bármit is a folytatásra nézve?
– Magam sem tudom még, mit tartogat nekem, illetve a családomnak a jövő. Szinte napra pontosan egy évtizede edzősködöm, azóta folyamatos a pörgés, meglehet, ideje fújni egyet. Egy barátom fogalmazta meg legjobban a jelenlegi helyzetet. Tíz éve beszálltam egy kocsiba, beült mellém a családom és elindultunk. A háromsávos autópályán a belső sávban mentünk, mit mentünk, száguldottunk! Magától értetődő ugyanakkor, ha valaki tíz évig kétszázzal hajt egy kocsit, előbb-utóbb kiürül a tank, elkopnak a gumik, és az olajcsere is elengedhetetlenné válik. Arról nem beszélve, hogy nemcsak a sofőr fárad el a hosszú úton, a mellette ülők is… Azt gondolom, azután, hogy végig padlógázt nyomva eljutottam az osztrák harmadik vonalból a futball legmagasabb szintjére, nem árt kicsit megállni. Gyönyörű élményekkel és emlékekkel gazdagodtam, a családom támogatásának is köszönhetem, hogy felejthetetlen sikereket éltem meg, de arra már nem jutott idő, hogy feldolgozzam, mi történt velünk ebben a tíz évben. Ha már a sors úgy hozta, ahogy, úgy vélem, eljött az ideje annak, hogy értékeljük mindazt, amin keresztülmentünk. Ezért a feleségemmel úgy határoztunk, nyárig Londonban maradunk, szeretnénk, hogy a gyerekek ott fejezzék be a tanévet. Vágyom arra, hogy új élményeket szerezzek, de ezúttal nem edzőként, hanem családapaként. Közben persze azt sem felejtem el, hogy idővel el kell döntenem, milyen úton megyek tovább. Vagy ha úgy jobban tetszik: milyen autóba üljek be?

– Biztos, hogy beül?
– Valótlant állítanék, ha azt felelném, hogy az a kisgyerek, aki 1988-ban Újpesten elindult a labdarúgás rögös útján, harmincnégy évvel később nem gondolkodott el azon, hogy talán megmérethetné magát a futballon kívüli életben. Szóba került már, hogy mi lenne, ha hazatérnénk imádott országunkba, és végre megállapodnánk. Húsz, külföldön töltött év és tíz költözés után lenne egy valódi otthonunk. Kíváncsi lennék, más területen is elérnék-e ilyen sikereket. Más kérdés, hogy érdemes-e új útra lépnem, és eldobni azt a tudást és tapasztalatot, amire az évtizedek során szert tettem. Ma még korai lenne bármit is kijelenteni ezzel kapcsolatban. Szeretnék időt adni magamnak, mert felelősségteljes, jó döntést kell hoznom. Szerencsére nyárig sok mindenre van idő.

– Mintha már hallottam volna ezt öntől…
– Való igaz, miután két éve, karácsonykor megvált tőlünk a PSG, úgy terveztem, hogy a következő néhány hónapot a családommal töltöm. Ehhez képest január huszonhatodikán elrepültünk Londonba, és másnap, a Wolverhampton elleni meccsen már a kispadon ültünk… Abban a helyzetben kevés ajánlatot fogadtunk volna el, de amikor befutott a Chelsea-é, úgy éreztük, kölcsönösen illünk egymáshoz, olyan lehetőséget láttunk ebben a munkában, amit nem akartunk elengedni. S bár a vége nem úgy alakult, ahogy szerettük volna, egy másodpercig nem bántuk meg, hogy belevágtunk.

– Megtörténhet, hogy jövő héten megcsörren a telefonja, és a vonal túlsó végén Thomas Tuchel azzal kezdi mondandóját, hogy érkezett egy csábító megkeresés, mi lenne, ha…
– Megtörténhet, igen. Még Thomastól függetlenül is. Ha jönne egy olyan ajánlat, amely kapcsán azt érezném, jelentős szakmai kihívást tartogat, miközben mind az ország, mind a város, mint a klub hozzáadna valamit a családunk életéhez, elképzelhető, hogy rábólintanék. Nem titok, már most vannak olyan lehetőségek, amelyekkel nyárig várhatok, ám bármikor előfordulhat az is, hogy azonnal döntést kell hoznom.

– A hírek szerint egy-két hete a VfB Stuttgart vezetői örömmel fogadták volna, ha átveszi a csapat irányítását.
– Konkrét klubokról nem beszélnék, de annyit elárulhatok, az elmúlt években több megkeresésem volt a Bundesligából, ám ezek rendre akkor találtak meg, amikor nem volt realitása annak, hogy bármelyiket elfogadjam. A közelmúltban is kaptam egy-két megtisztelő ajánlatot, de visszautasítottam. Azt is elmondom, miért. Két-három nappal azután, hogy tavaly januárban Londonba utaztam, lezárták a határokat a vírushelyzet miatt, a családom nem jöhetett utánam. A feleségem Párizsban rekedt a három kislányunkkal, nekem egy húsz négyzetméteres szállodai szoba jelentette az otthont, három hónapig nem láttuk egymást. Ezt soha többé nem akarom átélni! Még akkor sem, ha eddigi pályafutásom legnagyobb sikere ehhez az időszakhoz kapcsolódik, hiszen májusban megnyertük a BL-t. Lehet, azért, mert április végén már velem lehetett a családom, így májusban már újra voltak jó ötleteim…
A viccet félretéve: az említett lehetőségek is azzal jártak volna, hogy amíg a szeretteim Londonban maradnak, én tőlük távol próbálom megvalósítani az álmaimat. Márpedig annyit nem érnek az álmaim, hogy még egyszer hónapokig elszakadjak a nekem legfontosabb emberektől.

– Az imént nyári lehetőségeket emlegetett…
– Remélem, mindenki megérti, ha konkrétumokról ebben az esetben sem beszélhetek. Az nem titok, hogy lojális fickó vagyok, ezért az első számú opció az, hogy Thomas oldalán dolgozom tovább. Meglátjuk, lesz-e olyan kihívás, amire nem tudunk nemet mondani. Emberileg és szakmailag is remekül megértjük egymást, hogy az együttműködésünk sikeres, arról a trófeák száma ugyanúgy árulkodik, mint a köztünk lévő bizalom. Ha kaptam bármilyen felkérést, arról Thomas az elsők között értesült, érdemben vele beszéltem róla először. Tisztában van az értékeimmel, továbbá azzal, milyen lehetőségeim voltak, illetőleg vannak, de ő azt szeretné, hogy a jövőben is együtt dolgozzunk.

– Vajon mit szólna ahhoz, ha ön külön útra lépne?
– Már mondta nekem, hogy ha tiszta szívből, teljes meggyőződéssel úgy gondolom, más irányba indulnék el, nem gördít akadályt elé, sőt szerinte alkalmas vagyok arra, hogy a magam útját járjam.

– Ezek szerint benne van a pakliban, hogy vezetőedzőként vállal munkát?
– Benne van, de… Elmesélek valamit magamról, amiről eddig nem beszéltem nyilvánosan. Spirituális beállítottságú vagyok, érdekel, milyen fejlődésen megy keresztül az ember, hogyan tudja a legtöbb napját boldogan eltölteni. Azt vettem észre, hogy ebben a rohanó világban, ahol töméntelen mennyiségű információ zúdul ránk, mindenre van idő, csak nyugodtan élni nem. Ez persze az én szakmámra is igaz, háromnaponta meccset játszani, ötvenezer néző előtt bizonyítani hatalmas kihívás. Meg kell tanulni ezt a szituációt kezelni, meg kell találni azt a lelkiállapotot, ami a boldogsághoz kell. Ez nyilván hosszú út, messze nem értem a végére, de azt érzem, az irány helyes. Ebben sokat segít két hobbim, az egyik a horgászat, a másik a túrázás, ami, ha csak rövid időre is, de kivezet ebből az őrült világból, megnyugtat, feltölt. Kiváltképp egy olyan időszakban, amikor talán életem legfontosabb döntését kell meghoznom.

– Ezek szerint elvonult valamerre mostanság?
– Felmentem egy hétre a tiroli hegyekbe, először egy barátom tartott velem, majd a feleségem. Három nap alatt háromszor másztam meg egy kétezerötszáz méteres bércet. Már az lélekemelő érzés volt, hogy újra és újra teljesítettem azt a célt, amit kitűztem magam elé, de menet közben arra is rájöttem, a boldogságot nem a csúcson találom meg, sokkal inkább az oda vezető úton. Akadtak nehéz pillanatok, nem egyszer vissza akartam fordulni, volt, hogy tőlem balra és jobbra is szakadék tátongott, óhatatlanul is eszembe jutott, ha megcsúszok, nem látom többé a családomat… De azt mondtam magamban, ez az én utam, végig kell mennem rajta! Persze vitt a dac és az adrenalin is, miközben arra gondoltam, ilyen lehet egy vezetőedző útja is. Minél előrébb jutottam, úgy tudatosult bennem egyre jobban, hogy nem azt kell nézni, milyen veszélyek leselkednek rád, hanem azt, hogyan gyűrheted le az akadályokat. Mert az út tele van buktatókkal és kételyekkel, ám igenis le lehet küzdeni azokat. Amikor végre felértem a csúcsra, és körbenéztem, a szemkápráztató látvánnyal szembesülve azt mondtam magamban: na, ilyen lehet egy sikeres vezetőedző élete! S minél több időt töltöttem fent, annál jobban élveztem…