Labdarúgás: Halmai Gábor ötvenéves lett

– Nem érezte cserbenhagyásnak, ahogyan 1991-ben Videoton-nevelésként a Kispest-Honvédhoz távozott? Brá­vácz Ottó, a klub elnöke annyira kedvelte, hogy az ön ballagására ment el, nem a saját lányáéra. Kaszás Gábor edző szívéhez is közel állt.
– Három évtizeddel a történtek után is nehéz erről beszélnem. Kaszás Gábor halála után Mezey György lett a vezetőedző a Vidinél, majd amikor Kispestre került, vitt magával. Sokat őrlődtem, egyik reggel beszéltem apámmal, aki felhívta Mezeyt, és elmondta a problémát. Gyuri bácsi nagyon korrekt volt, kérte, utazzunk Pestre, beszéljünk még egyszer, s ha akkor is maradnak bennem kételyek, ő maga tépi szét a szerződésemet. Talán mondanom sem kell, Mezeynek nehéz volt nemet mondani, akkor is, most is úgy gondolom, hogy szintet léptem. De elismerem, ha időnként találkozom Brávácz Ottóval, a mai napig látom a szemén, hogy benne maradt az eset. Pedig nem akartam fájdalmat okozni.

– Verebes József hívta meg először a válogatottba, ön mellett Puglits Gábor, Kuttor Attila, a ferencvárosi Kovács József, Csertői Aurél és Klausz László mutatkozott be a legjobbak között, Albert Flórián és Végh Zoltán is csak másodszor volt válogatott. Nem aggódott a sok újonc között?
– Ezerkilencszázkilencvenhárom szeptember nyolcadikán az Üllői úton csereként álltam be az oroszok ellen három egyre elveszített találkozón. Verebes mester mellett nem kellett aggódni, mert belénk plántálta az önbizalmat. Ráadásul kísérletezhetett, mert tét nélküli találkozó volt, már nem juthattunk ki a világbajnokságra. Nagyon kedveltük, ha meglátta, valami mocorog valakiben, kipróbálta.

– Ötödik válogatott mérkőzésén Dánia ellen súlyos sérülést okozott John Faxe Jensennek, igaz, sárga lapot sem kapott.
– Borzasztóan éreztem magam, mert nem akartam sérülést okozni, tény, elkéstem a beavatkozással, térdszalagszakadást szenvedett. Belga bajnokit játszottam 1994. április tizenhetedikén, egy nappal később született Ramon fiam, egész éjjel nem aludtam, éreztem, hogy fáradt vagyok. Fel is hívtam Verebest, hogy nem vagyok a topon, de a beszélgetésünknek volt olyan mellékzöngéje, ha nem megyek, ne számítsak rá, hogy később figyelembe vesz. Megkérdeztem a feleségemet, aki azt mondta, persze, menjek – ez lett a vége. Szegény Jensen pedig nem lehetett ott csapata, az Arsenal Parma elleni KEK-döntőjén.

– Lehet, jobban jár, ha kihagyja a meccset, mert közvetlenül a vébé előtt Hollandiától és Belgiumtól is vereséget szenvedtünk. Tulajdonképpen a vágóhídra vitték a csapatot.
– Igen, vágóhídra, ez a legjobb szó. Egy hónapja nem voltunk játékban, de a szövetség szép summát kapott a két mérkőzésért. Telt ház előtt kaptunk ki hét egyre a vébén aztán remeklő hollandoktól és három egyre a belgáktól.

– Védekező középpályásként Magyarországon az egyik legjobb volt a posztján. Kivel kellett megküzdenie a válogatottságért?
– Elsősorban Lipcsei Péterrel. Belső középpályás voltam, hatvan százalékban védekeztem, negyvenben támadtam. Mondjuk, nem volt könnyű bekerülni, mert Dárdai Pál és Lisztes Krisztián is a középpályán játszott.

– A Várszegi Gábor-féle MTK-ban a legjobb magyar futballisták játszottak. Miért nem jutott be a csapat a Bajnokok Ligájába?
– Talán az 1997-es, Rosenborg elleni összecsapás fáj jobban. Vezettünk három kettőre a Hungária körúti első mérkőzésen, amikor áramkimaradás miatt sötét lett a pályán, másnap a megismételt találkozón pedig egy nullára kikaptunk. Előző este Kenesei Krisztián hatalmas góljával vezettünk, lendületbe jöttünk, ha szerzünk még egyet, kétgólos előnnyel utazhattunk volna a visszavágóra. Két évvel később Zágrábban nulla nullát játszottunk a Croatia Zagrebbel, ami bravúr volt, aztán itthon kettő nullára kikaptunk. A horvát bajnok bivalyerős volt.

– Önt viszont kiállították a Maksimir Stadionban...
– Igen, hibáztam. Robert Prosinecki leköpött, provokált, én pedig odaléptem az Achillesére.

– Az Izraelben futballozók, így Sallói István, Pisont István vagy Hamar István valamennyien áradoznak az ott eltöltött időszakról. Mi az, ami megfogta önöket?
– Sallói Pistának rengeteget köszönhetünk, kiharcolta a magyar futball presztízsét. Izraelben akkor került felszálló ágba a sportág, az emberek fanatikusan szerették a futballt, ráadásul a mi játékunk jól passzolt az ottani stílushoz. Volt időszak, hogy tucatnyian játszottunk ott. Mesés három évet töltöttem el.

– Miért nem lett edző? Ki nem mondott elvárás, hogy légiósaink hazatérésük után a honi futballt segítik.
– Valahol mélyen bennem is volt, hogy az leszek, de nem tettem lépéseket az edzővé válás útján. Ennek két oka is volt: karrierem végén már a bátyám vállalkozásában dolgoztam, később egy logisztikai cégben tevékenykedtem. S mondjuk ki, egy edző élete nem leányálom, ha úgy adódik, sűrűn kell lakóhelyet változtatnia. Maradtam inkább vállalkozó, de nem távolodtam el a labdarúgástól. Az Illés Akadémián a sportalapítvány elnöke vagyok, Pomázon Egervári Sándorral működtetjük a focisulit, most beszállt Juhár Tamás is, és a padbollal is rengeteg a tennivalóm. Ezt rendelte az élet, én mindenesetre örülök neki.

– A Pomázi Focisuliban vannak Kleinheisler Lászlóhoz hasonló tehetségek?
– Tehetségek mindig vannak, a gond az, hogy a sikert, a vele járó pénzt minél kisebb energiabefektetéssel szeretnék elérni. A futballt pénzkereseti lehetőségnek tekintik, holott előbb jól kell játszani, a pénz csak azután jön. A kissé elkényelmesedett világot egyébként eluralja az anyagiasság, a viszonylagos jólét. Magam is keresem, mivel lehetne motiválni az akadémistákat vagy a pomáziakat.

– Ami a karrierjét illeti, félig teli vagy félig üres a pohár?
– Elégedetlen nem lehetek, ugyanakkor van bennem hiányérzet. Ki kellett volna próbálnom magam a holland bajnokságban. Az MTK akkori trénere, Henk ten Cate mondta egyszer: az az én bajom, hogy Magyarországon születtem. A magyar futballista Cipruson, Izraelben kelt el, „be voltunk árazva”, úgy könyveltek el, na, a keleti blokkból jött valaki. Ebből nehéz volt kitörni.