Magyar sportolók külföldön: megtalálják a közös nyelvet

Kezdjük egy jó példával! Az MTK korábbi kiváló csatára, Fülöp Ferenc 32 éves volt, amikor Belgiumba igazolt. Hogy három esztendőn át az Olympic Charleroi-ban is megállta a helyét, nemcsak futball-, hanem nyelvtudásának is köszönhette.

„Angolul már beszéltem, amikor Charleroi-ba szerződtem, a franciára pedig rákényszerítettem magam – elevenítette fel 35 évvel ezelőtti emlékeit a manapság menedzserként dolgozó, mások mellett két válogatott futballista, Schön Szabolcs és Balogh Botond útját egyengető Fülöp Ferenc. – Tudni érdemes, Charleroi a vallon régióban található, ott jóval kevesebben beszélnek angolul, mint a flamand részen. Mivel feltett szándékom volt, hogy mihamarabb beilleszkedjek, nekiálltam franciául tanulni. Minden edzés után megkértem valamelyik csapattársamat, hogy üljön be velem a büfébe, én kérdezgettem, ő válaszolgatott. Ha idegenbeli meccsre utaztunk, a buszon folyamodtam hasonló technikához, rendre leültem valaki mellé, hogy menet közben is tanulhassak. A módszer bevált, két-három hónap alatt eljutottam a társalgási szintre. Nyilván nem beszéltem tökéletesen a franciát, de kértem a többieket, ha hibázok, javítsanak ki. Ezt egyáltalán nem tartottam kellemetlennek, sőt ily módon is fejlődtem. Tényleg gyorsan haladtam, amivel egyfelől a saját dolgomat is megkönnyítettem a pályán és azon kívül, másfelől a társak is értékelték, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy mihamarabb megtaláljuk a közös hangot. Persze megtanítottak nekem néhány olyan vallon kifejezést, amely nem tűrte a nyomdafestéket, de egy idő után az ő szájukat is elhagyta egy-két olyan magyar szó, amellyel aligha lehetett volna szépirodalmi versenyt nyerni... De hát az öltöző ilyen.”

Fülöp Ferenc természetesen karrierje befejezése után, a magyar válogatott technikai vezetőjeként, majd az MTK klubigazgatójaként, az elmúlt években pedig már az FMF menedzseriroda alapítójaként is nagy hasznát vette nyelvtudásának.

„A nemzetközi futballban az angol az alapnyelv, aki azt beszéli, a legtöbb helyen elboldogul. Én minden játékost arra buzdítok, hogy tanulja meg a nyelvet, kiváltképp akkor, ha a tervei között szerepel a légióskodás. Schön Szabolcs például kitűnően beszél angolul, ennek is köszönheti, hogy az első pillanattól fogva otthon érzi magát Dallasban. Balogh Botond úgy igazolt Olaszországba, hogy angolul már tudott, de mára olaszul is megtanult, amivel ugyanúgy megkönnyítette az életét, mint egykoron én a magamét Belgiumban. Hozzáteszem, ezen a téren is sok múlik az akaraton. Mert más az iskolai oktatás, és megint más az élet iskolája. Ha rá vagy kényszerülve, akkor lehet a leggyorsabban tanulni – akár a büfében, akár a buszon is.”

Guzmics Richárd nem Charleroi-ba, hanem Krakkóba igazolt 2014-ben. Bevallottan nagy lehetőségként tekintett a lengyelországi átigazolásra. A Wislát aztán két és fél éven át erősítő 27-szeres válogatott védő a könnyebb beilleszkedés érdekében autodidakta módon, nyolc hónap alatt megtanult lengyelül – nyelvérzéke mellett a motiváltsága is kellett ahhoz, hogy ragadjon rá a nyelv.

„Úgy voltam vele, ha a posztomon két azonos képességű játékos szerepel, nehogy az döntsön, melyikünk beszél lengyelül, úgyhogy amint aláírtam a megállapodásomat, nekiálltam a tanulásnak. Bár nem jártam nyelvoktatóhoz, talán háromszor voltam órán, gyorsan megtanultam az alapokat. A csapat edzőközpontja háromnegyed órányi autóútra volt a lakhelyemtől, a dugóban ülve tanultam, angol-lengyel fordításokat hallgattam. Az edzéseken is sokat szívtam magamba, a társak is tanítgattak, illetve az éttermekben, kávézókban is megragadtam minden lehetőséget, hogy fejlődjek. Nyolc hónap után a helyi CANAL+ tévécsatorna forgatott velem, egész nap lengyelül beszéltem a riporterekkel, még az egyik híres helyi popszámot is elénekeltem. A lengyel nyelvtudásom segít a kapcsolattartásban, mind a mai napig hívnak ki Krakkóba a volt csapattársak, cimborák, az idény után is megyek ki hozzájuk egy összejövetelre, s ha befejezem a labdarúgást, nem zárható ki, hogy Lengyelországban kezdek vállalkozásba.”

A Haladásban szereplő 34 éves bekk angolul, lengyelül és valamelyest németül is beszél, ám a kínai Jenpiennél nem sokra ment a nyelvtudásával.

„Zömében koreaiak által lakott városban éltem, s mivel az edzőnk is koreai volt, az anyanyelvén zajlottak az edzések. Megnehezítette a helyzetem, hogy a kínai mandarin mellett koreaiul is beszéltek körülöttem, s nem tudtam különbséget tenni köztük. Megpróbáltam mind a kettőt megtanulni, néhány szót bemagoltam, de letettem arról, hogy magas szinten elsajátítsam ezeket a nyelveket. Nehezen boldogultam Kínában az angollal, a társak csak a legalapvetőbb kifejezéseket ismerték, egyedül a csapatorvos beszélte a nyelvet, ő tolmácsolt. A Slovannál azonban jól jött a lengyel nyelv ismerete, mert hasonlít valamelyest a szlovákhoz, megértettem a társakat, az edzőnket. Úgy vélem, nem lehet beilleszkedni egy idegen országban, s az ember nem érezheti magát otthonosan abban a környezetben, ha egyáltalán nem beszéli a nyelvet.”

Amíg Guzmics Richárd három, Huszti Szabolcs négy országban, Franciaországban, Németországban, Oroszországban és Kínában is szerepelt – mindenütt bizonyította, hogy érti a futball nyelvét.

„Labdarúgóként valóban ez a legfontosabb!   – szögezte le az 51-szeres válogatott középpályás. –      Hiába beszélsz öt nyelven, ha azt látják rajtad, hogy »vak« vagy a futballhoz, sokkal nehezebb a beilleszkedés, kevésbé fogadnak el a társak. Eljátszva a gondolattal: ha Lionel Messit betennénk a Ferencvárosba, biztosan segítségére lenne a csapatnak, nem számítana, hogy nem beszéli a nyelvet. Miután leérettségiztem, tudatosan készültem a légióséletre, magántanárhoz jártam, hogy fejlesszem az angolomat – amikor huszonkét évesen kikerültem Metzbe, a csapatban én beszéltem a legjobban a nyelvet. Németországban, a Hannovernél az öltöző nyelve a német volt, s bár eleinte angolul társalogtak velem a társak, úgy éreztem, illene elsajátítanom az anyanyelvüket. Bár nem jártam nyelviskolába, a pályán és az öltözőben ragadtak rám a szavak, kifejezések, eljutottam arra a szintre, hogy ha egy helyi újságíró kérdezett, németül adtam interjút. Oroszországban és Kínában más volt a helyzet, a Zenitnél és a Csangcsun Jatajnál is volt tolmácsunk, nem voltam rákényszerülve egyik nyelv megtanulására sem. Utólag már bánom, hogy azokban az országokban, ahol több időt töltöttem játékosként, nem feküdtem rá a nyelvtanulásra.”

A magyar válogatott tagjai sem tartják szégyennek a tanulást, sőt! A kerethez tartozó játékosok többsége beszél legalább egy idegen nyelvet, de vannak olyanok, akik többet is. Nem csoda, hogy az idegenbeli meccsek alkalmával többen is vállalkoznak arra, hogy ne az anyanyelvükön nyilatkozzanak, Gulácsi Péter például a Németország elleni nyári Eb-meccs előtt készséggel felelt németül a helyi újságírók kérdéseire. Mások mellett a 25 éves korára már Olaszországban, Lengyelországban és Svájcban is megforduló, nyáron az orosz Nyizsnyij Novgorod ajánlatára rábólintó Kecskés Ákost sem kell félteni, ha nem magyarul faggatják.

„Nagyon fiatalon még nem volt téma, hogy külföldre megyek – mondta korábban lapunknak a Hódmezővásárhelyen született, 14 évesen a Tisza Volántól az Atalantához kerülő Kecskés Ákos. – Ötödikes koromtól Szegedre jártam általános iskolába, ahol nagy hangsúlyt fektettek az idegen nyelvekre, köztük az angolra. Ez később a hasznomra vált, habár az Atalantánál nagy volt a nyomás rajtam, hogy minél hamarabb megtanuljam az olaszt. Délelőtt iskolába, délutánonként tréningre jártam, kisbuszokkal hoztak-vittek minket. Volt egy magántanárom, aki akkor is segített a tanulásban, amikor már jól beszéltem a nyelvet. A magyaron kívül olaszul beszélek a legjobban, majd angolul és ezután jön a szerb. Gyerekkoromban ugyanis rengeteget játszottunk Újvidéken, mivel közel van a határ, illetve sok csapattársamnak voltak vajdassági rokonai is, ezért ragadt rám az a nyelv. A családunkban hagyomány a diploma, ha nem labdarúgó lennék, nemzetközi tanulmányok szakra mentem volna.”

Egy futballista, négy nyelv – csak hogy egy jó példával fejezzük be.