Fekvő ember a sorfal mögött, pluszvédőt játszó kapusok

Mint minden körülöttünk, a futball is változik, és most nem arra gondolunk elsősorban, hogy a labdarúgás nemzetközi szabályalkotó testülete, az IFAB olykor megváltoztatja a lesszabályt, dönt arról, hogy a játékvezető bizonyos vitás játékhelyzeteknél igénybe veheti a videobíró-technológia, azaz a VAR segítségét, esetleg hogy a kezezés mikor számít szabálytalannak, és mikor nem. Manapság senki sem lepődik meg, ha szabadrúgásnál a védekező csapat egyik játékosa lefekszik a sorfal mögé, bár korábban ez elképzelhetetlennek tűnt, értetlenkedtek volna a csapattársak és a szurkolók egyaránt. A mai futballban az a természetes, ha kirúgásnál a kapus a tizenhatoson belül álló társához passzolja a labdát, senki sem kapja fel a fejét, ha egy játékos a felezővonalról akkor is a saját kapusát játssza meg, amikor azt semmi sem indokolja. Tagadhatatlan, valamilyen szinten átalakul(t) a futball – nem feltétlenül az előnyére.

„Nem tetszik, hogy a játékosok sokat fekszenek a földön, szinte a legkisebb fizikai kontaktus után is jajgatnak – kezdte az ország egyik legismertebb edzője, Csank János, aki a hatvanas-hetvenes években az Ózdi Kohász, a Debreceni USE és az Egri Dózsa kapujában is állt. – Régen ez nem volt divat, cikinek éreztük, ha fájdalmat mutatunk. Emlékszem, egyszer a később válogatottságig jutó Baranyi Sándor a meccs nyolcvankilencedik percében letalpalt, azt hittem, eltörött a sípcsontom. A pályán maradtam, aztán az öltözőben összeestem a fájdalomtól – ott már lehetett... Az évek, évtizedek alatt sok minden megváltozott. Maradjunk mondjuk a hazaadásnál: annak idején szinte bűnnek számított, ha valaki hazaadta a labdát, manapság ha a felezővonaltól a saját kapusunkat játsszuk meg, az labdabirtoklás! A védők – tisztelet a kivételnek – nem rúgnak távolra átadást, a legtöbbször oldalra vagy hátrapasszolnak, ugyanakkor ki kell venniük a részüket a támadásokból, régen azért óvatosabban játszottak. A múltkor beszéltem valakivel arról, hogy nem divat a kapusnak megfogni a labdát. Mondtam, ez a mi időnkben is így volt, de akkor az a kapus az NB III-ban védett, nem az élvonalban. Az edzéseken rengeteget gyakorolnak lábbal, keveset dolgoznak kézre, és mert csupasz kézzel nemigen védenek, technikailag gyengült a játékuk.”

Aki emlékszik a Csank János által irányított Vácra, a kilencvenes évek első felének meghatározó csapatára, az tudja, rengeteg szabadrúgás- és szögletvariációt alkalmazott, és a támadásfelépítést sem az esetlegesség jellemezte.

„A Hriszto Sztoicskov-féle Barcelona kezdte alkalmazni azt a felállást, hogy a támadósor két szélén »ellentétes lábú« futballista játszott, aztán ezt mi is átvettük a Váccal. A két ék bentről indult kifelé, Nyilas Elek a jobb szélről a tengely felé mozgott, és a balról beinduló Romanek Jánossal próbálták a középső védőre vinni a labdát, aztán előbbi a bal, utóbbi a jobb szélre zárt vissza. Persze, meccs közben többször is cseréltek. Emlékszem, hogy aztán Elek a televízióban az egyik Barcelona-bajnokit látva megjegyezte: »Mester, ezek itt voltak valamelyik meccsünkön!«”

A 75 éves szakember beszélt arról is, hogy kapusként és edzőként egyaránt állított a két kapufához játékost az ellenfél szögleténél – ez a szokás mostanra kikopott –, és hogy annak idején hiába szerette volna ő elvégezni a kirúgást, csapattársa, Murányi Sándor tíz méterrel nagyobbat rúgott, ezzel a kérdés el is volt döntve. Évtizedekkel ezelőtt nem volt tíztagú a szakmai stáb, nem volt video­elemzés, az újságokból jegyzetelte, ki hova rúgja tizenegyest. Van véleménye a VAR-ról is, meglehetősen markáns.

„Jónak tartom a bevezetését, de túl sokat áll a játék. Ha a játékvezető öt másodperc alatt nem tud döntést hozni a visszajátszást látva, érvényben hagynám az eredeti döntést!”

Az elmúlt két évtized meghatározó magyar labdarúgója Juhász Roland, aki csatárként kezdte a pályafutását, majd védőként lett meghatározó játékosa nemcsak az MTK-nak (később a Mol Fehérvárnak), hanem Belgium egyik topklubjának, az Anderlechtnek is.

„Amikor futballozni kezdtem, a védők még nem területet védtek: ketten embert fogtak, a középső védő pedig belógott mögéjük – ment vissza az időben a 95-szörös válogatott játékos. – Mai szemmel nézve az is furcsa lehet, hogy az MTK-nál Komlósi Ádámot rendszeresen »feláldoztuk«, hogy vegye ki a játékból az ellenfél legveszélyesebb futballistáját, arról nem is beszélve, hogy Illés Béla ellen rendre követő emberfogást alkalmaztak a riválisok, ha mosdóba ment volna, oda is követik. Ma már egy csapat sem áldoz fel egy embert a védekezéséből! Már az Anderlecht játékosa voltam, amikor a Gent elleni találkozón kikereszteztem a jobbhátvédünk mögé. Az edzőnk, Franky Vercauteren nem is hagyta szó nélkül, mondván, mit keresek ott, nekem a területet kell tartanom, hiszen ott lehet az igazi veszély. Az Európa-bajnokságon Giorgio Chiellinitől is láthattuk: van egy indítás a szélre, és ő a saját kapuja felé sprintel, nem a védőtársa mögé segíteni. Belgiumban rengeteg új impulzus ért, az ellenfél kirúgásakor például nem szerették, ha megpróbálok fejpárbajt nyerni, azt mondták, az a középpályás feladata, én biztosítsak. Akkoriban senkinek sem jutott eszébe, hogy a sorfal mögé lefeküdjön, én most sem érzem ennek szükségességét. Ha lábujjhegyre állnak a sorfal tagjai, de valaki tizennyolcról elrúgja fölöttük a labdát és gól lesz, akkor az megérdemli.”