Aranylabda: Puskástól Ribéryn át Van Dijkig – akiknek nyerniük kellett volna

1960: Puskás Ferenc (Luis Suárez kapta)

47 gólt szerzett 36 meccsen az 1960-as BEK-döntő szezonjában, a Bajnokcsapatok Európa-kupájában egyenesen parádézott, mégsem neki ítélték az Aranylabdát, sportpolitikailag alighanem jobban csengett a barcelonai Luis Suárez neve, mint Puskás Ferencé. 54–37-re verte meg a spanyol a magyart, jóllehet a Száguldó Őrnagy fantasztikus futballal segítette BEK-győzelemhez a Real Madridot: a negyedöntőben egy (a Metz ellen), az elődöntőben három (a Barcelona elleni kettős győzelemkor), a fináléban az Eintracht Frankfurt ellen négy gólt szerzett. A négy gólhoz csak annyit: a legrangosabb európai klubversengés 64 évében tízszer fordult elő, hogy egy csapat minimum négy gólt szerezzen a döntőben, Puskásnak ez egyedül is összejött. A kétségkívül korszakos egyéniségnek számító, a Barca után az Interben is brillírozó Suárez esetében a Real elől elhódított bajnoki cím nyilván sokat nyomott a latban, de nem csak az elfogultság mondatja velünk, abban az évben az Aranylabdát Puskás Ferenc legalább annyira megérdemelte volna, sőt...

1977: Kevin Keegan (Allan Simonsen)

A dán Allan Simonsen bámulatos dolgokra volt képes a pályán, kivált mönchengladbachi karrierje során. A Borussiával 1975-ben és 1979-ben is begyűjtötte az UEFA-kupát, 1977-ben BEK-döntőbe segítette társait, az utolsó akadályt azonban nem sikerült vennie. A kor szupercsapata, a Liverpool állította meg, Kevin Keegannel a csatársorban. A 63-szoros angol válogatott centert a Gladbach védői sem nagyon tudták tartani, kétszer is tizenegyesgyanús esetben szabálytalankodtak vele szemben, a másodikat fújta be a francia Robert Wurtz, azzal biztosította be győzelmét a vörös had. 3–1-re nyert a legendás Bob Paisley irányította Liverpool, Keegan négy gólt szerzett a sorozatban. Az egész szezonban húszat, ami a kőkemény angol ligát figyelembe véve ugyancsak pofás termésnek számított akkortájt. Iszonyatosan szoros csata alakult ki az Aranylabdáért vívott küzdelemben, Simonsen három vokssal múlta felül az angolt – talán a lelkiismerete szólalt meg a France Football néhány tudósítójának, amikor a következő év végén (majd azután is), Keegant jutalmazta a díjjal.

2006: Gianluigi Buffon (Fabio Cannavaro)

Ha egy világbajnok válogatott valamely oszlopos tagját díjazzák Aranylabdával, az érdemtelennek aligha nevezhető. Fabio Cannavaro 2006-os kitüntetése sem az, különösen azért nem, mert mégiscsak az állandó válogatottbeli védőtárs, a sérült Alessandro Nesta nélkül, Marco Materazzi társaságában kellett hibátlanul levezényelnie az azzurri védekezőjátékát. Csak hát azért ahhoz a diadalhoz a fantasztikus Gianluigi Buffon is kellett, aki az egész sorozatban bemutatott néhány hatalmas bravúrt, a fináléban is, például Zinédine Zidane fejesénél a hosszabbításban. Aztán Zidane egy másik bólintása megágyazott az itáliai aranyéremnek, mégis kevés volt ahhoz, hogy Lev Jasin 1963-as győzelme után ismét egy kapusteljesítményt jutalmazzanak Aranylabdával. Ha most sem, mikor, foghatták a fejüket a kapussorsot szívükön viselők, és bizony azóta sem kapta meg kesztyűs a France Football elismerését. Ha lenne életműdíj, azt bizonyosan odaítélnék a 42 évesen is aktív Buffonnak, 2006-ban majd' 50 szavazat hiányzott neki az üdvösséghez.

2010: Andrés Iniesta (Lionel Messi)

„Emlékezzetek erre a napra” – szólt oda társainak Pep Guardiola, amikor a tini Iniesta először edzett a Barcelona felnőttcsapatával – a City mostani edzőjének már akkor is jó szeme volt. A Barcelona csillagának pedig 2009-ben és 2010-ben igen jó éve. Az előbbiben jó néhányan igyekezhettek másolni, ahogy a középpályás beveszi a kaput, kilenc hónappal azután legalábbis, hogy a Stamford Bridge-en az utolsó pillanatban felvarrta a labdát a Chelsea kapujának bal felső sarkába, 40 százalékkal megugrott Katalóniában a születési ráta. Meglehet, a 2010-es vb-döntőben szerzett győztes gólja után egész Spanyolországban, a világ igazságtalansága volt mindenesetre, hogy abban az esztendőben nem ő (esetleg a szintén pompás Xavi) nyerte meg az Aranylabdát. A France Football főszerkesztője két éve nyilvánosan is elnézést kért a zsenitől. „Bocsáss meg nekünk, Andrés. Nekünk te nem egy játékos vagy, hanem a játékos.” Pedig nem rajta múlt, a lap tudósítói szavaztak, akik 2010-ben is a „csak” egy bajnoki címet nyerő Messire voksoltak. Az argentin öt százalékkal verte jó barátját.

2013: Franck Ribéry (Cristiano Ronaldo)

A szavazatok majd' 28 százalékát begyűjtve kapta meg Cristiano Ronaldo az Aranylabdát 2013-ban, a második Messi a voksok majdnem 25 százalékát, Franck Ribéry 23,36 százalékát söpörte be. Pedig utóbbi, a Bayern bal oldali támadója minden lehetséges címet begyűjtött klubjával. A müncheniek utcahosszal nyerték meg az amúgy nem rossz Dortmund előtt a Bundesligát, a Stuttgart ellenében a Német Kupát is hazavitték, a Bajnokok Ligájában pedig a negyeddöntőben a Juventust (összesítésben 4–0), az elődöntőben a Barcelonát a földbe gyalulva (összesítésben 7–0) játszhattak döntőt a Borussia ellen, ahol aztán 2–1-re győztek.

A francia klasszis két gólpasszt jegyzett a katalánok ellen, egyet a fináléban, az év tavaszán nyolc assziszttal szolgálta ki társait a Bundesligában. „Ma is azt gondolom, engem illetett volna az Aranylabda – mondta tavaly a L'Équipe-nek. – Nem irigylek semmit Messitől és Ronaldótól, de ezerszer megkérdeztem magam azóta: miért nem én? Minél többet gondoltam rá, annál nagyobb undor fogott el.”

2014: Toni Kroos (Cristiano Ronaldo)

Ha Johan Cruyffra hallgatunk legalábbis, a németek világbajnok középpályása gyűjti be a díjat, esetleg a harmadik helyen záró Manuel Neuer, de semmiképpen sem Cristiano Ronaldo. „Az egyéni teljesítmény és az elért eredmény egyvelege kellene, hogy döntsön. Ebből a szempontból abszurd, hogy immár a második évben kapja egy olyan futballista az Aranylabdát, aki egyfelől nem is játszott kifogástalanul, másfelől nem is az övé a legtöbb serleg – dühöngött az amúgy háromszoros aranylabdás holland. – 2013-ban a Bayern minden lehetséges címet begyűjtött, mégis Ronaldo zárt az élen, mondjuk, Kroos vagy egy másik remeklő müncheni előtt. 2014-ben Kroos kulcsjátékosa volt a világbajnok Nationalelfnek, és még a három legjobb közé sem került be, miközben Ronaldo az egész vébén láthatatlan volt. Nem tudom ezt a FIFA-díjat komolyan venni.” Két kiegészítés: Ronaldo a vb-t sérülten is vállalta, illetve 2010 és 2015 között a France Football a FIFA-val közösen ítélte oda az Aranylabát. Nem mindenki megelégedésére tehát.

2018: Antoine Griezmann (Luka Modric)

Bő 300 szavazattal kapott kevesebbet Antoine Griezmann a győztes Luka Modricnál, ilyenkor adódik persze a kérdés, mi ér többet: a BL-győzelem és a vb-döntő vagy a világbajnoki cím. Lehet persze fokozni: melyikük tett hozzá többet csapata teljesítményéhez. Nehéz lenne bármelyikre is felelni, ám azért azt leszögezhetjük, nem került rossz helyre a díj. Mégis, futballberkeken belül is létezik egy hallgatólagos megegyezés, hogy ha a világbajnok együttesnek van kiemelkedő alakja, azt illik elismerni, Griezmann pedig feltétlenül vezére volt a francia nemzeti csapatnak. És nem csak a Les Bleus-nek, az Atléticónak is: 19 gólja mellett kilenc gólpasszt is kiosztott a 2018-ban spanyol második együttesben, alaposan hozzájárult a klub Európa-liga-győzelméhez, harmadik helye miatti csalódottságát nem is leplezte: „Megnyertem a vb-t és az El-t, nem tudom, mi mást tehettem volna még. Persze büszkeséggel tölt el, hogy dobogós lehettem, az főként, hogy világbajnok.” Egy mosoly kíséretében hozzátette, az eredményhirdetés utáni két napban nem ő volt a legjobb társaság.

2019: Virgil van Dijk (Lionel Messi)

686 szavazatot begyűjtve – mindössze héttel (!) megelőzve Virgil van Dijket – söpörhette be karrierje hatodik Aranylabdáját tavaly Lionel Messi. Azt is vitatták éppenséggel, elvégre sokan inkább a csodálatosan menetelő, a Bajnokok Ligáját varázslatos elődöntőbeli fordítás után megnyerő, az angol bajnoki címről egy ponttal lemaradó Liverpool egyik klasszisát látták volna inkább a dobogó tetején, mondjuk Virgil van Dijket, esetleg Sadio Manét. Mert az igaz, hogy Messi 50 mérkőzésen szerzett 51 góllal fejezte be a 2018–2019-es idényt, mondhatni, a szokásosan bámulatos játékát nyújtva, de akadt vörösben egy kolosszus, aki az Anfielden őt és ellenfelei többségét is sikeresen megakadályozta abban, hogy bevegyék a liverpooli kaput (a Pool a 2019 májusában befejezett PL-idényt 22 kapott góllal zárta), illetve volt egy fantasztikus csatár, Mané, aki 22 bajnoki gólja mellett káprázatos futballal szórakoztatta nem csak az Anfield publikumát, hanem a tv-nézők millióit is. De hát a Messi-brand az egyik legerősebb a futballban.

További Képes Sport-os cikkekért kattintson a digitalstand.hu/kepessport oldalra