Zidane, Figo és Raúl (is) a csúcsra járatta a Real Madridot

Az ötvenes-hatvanas évek aranykora hat BEK-aranyat termett, majd a hetvenes években nem igazán ment a Realnak, csak öt bajnoki címet szült ez a korszak, miközben olyan légiósokat vett, mint Günter Netzer, Paul Breitner, Uli Stielike vagy a fiatalon elhunyt színes bőrű szélső, Laurie Cunningham. A nyolcvanas években két UEFA-kupát betehettek a klubvitrinbe, egyet ugyebár a Videoton elől elhozva a döntőben, és olyan légiósokat igazoltak ekkor, mint John Metgod, Juan Acosta, Milan Jankovics, majd Jorge Valdano, Bernd Schuster és Oscar Ruggeri (összesen ennyit egy évtized alatt!). Hazai játékosokra alapoztak, Butragueno „Keselyűalakulata”, a La Quinta del Buitre (Sanchís, Martín Vázquez, Míchel, Butragueno és Miguel Pardeza mind saját nevelésű volt) 16 trófeát gyűjtött be, de BEK-et egyszer sem nyert. A kilencvenes években egyre több légióst lehetett alkalmazni, ebbe a sodorba a királyi klub olyan félresikerült üzletekkel szállt be, mint Gheorghe Hagi, Predrag Szpasics, Robert Prosinecki, Dejan Petkovics, Freddy Rincón, majd jött 1996 csodás nyara, amikor Fabio Capello leigazoltatta a minap elhunyt Lorenzo Sanz elnökkel a Predrag Mijatovics, Davor Suker, Zé Roberto, Clarence Seedorf, Roberto Carlos,Christian Panucci, Bodo Illgner, Secretário sort, és felkerült a tartalékok közül Guti. Csak egy bajnoki cím lett a klubrekordot jelentő költekezés (mai 70 millió euró lehetett összesen) jutalma, a várva várt BL-sikert már a fent említett csapattal Heynckes vitte el Madridba. A várva várt sikerrel a klub visszakapta a hitét: ismét képes arra, hogy Európa, sőt a világ legjobbja legyen, 1998-ban a Vasco da Gama ellen meglett a Világkupa is.

EZREDFORDULÓS CSODÁK

Heynckes szikár stílusa nem aratott nagy sikert Spanyolországban, a Juventus elleni döntőt is olaszos módon nyerte meg, így mennie kellett. José Antonio Camacho csak napokat bírt a kispadon, Guus Hiddink és John Toshack is megbukott, ők ketten 18 játékost vettek, és felkerült az ifiből Iker Casillas, ezek gyümölcsét végül a klub egykori középpályása, a nagy bajuszú Del Bosque aratta le, aki az első teljes idényében hozta elődei formáját: vagy a BL vagy a La Liga. Ellenben ez már az új elnök, Florentino Pérez első idénye volt, aki úgy nyert a választáson, hogy megígérte: ha ő jöhet, vele együtt jön a Barcelona ásza, Figo is. Sokan hittek neki, és meg is tartotta a szavát, de Pérez nem elégedett meg ennyivel, mert három fantasztikus munkabírású szűrőt (Flávio Conceicao, Claude Makélélé, Albert Celades), egy támadót (Pedro Munitis), egy kapust (César Sánchez) és egy bal oldali mindenest (Santiago Solari) is vett, miközben felkerült a nagyok közé a fantasztikusan induló támadó, Javier Portillo. Pérez legalább százmillió eurót költött, csak Figo 62 millióba került, plusz aláírási és ügynökpénzek, de ezek nélkül is átigazolási világrekordnak számított. Pérez még négyszer megdöntötte ezt a csúcsot: 2001-ben Zidane-nal, 2009-ben Kakával, majd Cristiano Ronaldóval, 2013-ban Gareth Bale-lel, és mindeközben anyagilag is képes volt működtetni a klubot, kis állami hátszéllel. Figo lett az első galaktikusa a Realnak, az övé volt az első hatmillió eurós éves fizetés a klubnál, ez később általánossá vált a sztárok között (a nyolcvanas évek rekordere, Schuster egymillió alatt keresett). A szélső első madridi idényében bajnok lett, ebben oroszlánrészt vállalt, de a BL elődöntőjében ő sem segített a Bayern München ellen, a Világkupa pedig a Juan Román Riquelme által igazgatott Boca Juniorsé lett.

CÉL A TRIPLÁZÁS

Ez mindenképpen csalódás volt, ám Del Bosque maradt, de a 77.5 millióért vett Zidane mellett másra nem maradt pénz, csak profi szerződést kötöttek két védővel, Raúl Bravóval és Francisco Pavónnal, utóbbit egyenesen beemelte Pérez a klubfilozófiába is: „A Zidane-ok és Pavónok csapata leszünk”, azaz világklasszisokból és saját nevelésű fiatalokból épül fel az új nagy csapat. Pavón végül nem nőtt fel az elvárásokhoz, pedig nem lehetett panasza arra a játéklehetőségre. A vezetőség szűkítette a keretet: az örök ígéret Perica Ognjenovic és a brazil védő, Júlio César végleg, félcsapatnyi fiatal kölcsönbe távozott (közöttük a mára elfeledett kolumbiai fogorvos-góllövő, Edwin Congo és a nagy csalódás Elvir Baljic), Illgner és Sanchís visszavonult. Del Bosque dolga nagyon könnyű volt innentől kezdve, mert Míchel Salgadót, Roberto Carlost, Figót, Raúlt, Steve McManamant, Makélélét, Zidane-t, Morientest és Fernando Hierrót semmilyen körülmények között sem hagyhatta ki a csapatból, pedig lett volna oka variálni, mert a bajnokságban olyan remekül indultak, hogy a 10. fordulónak a 15. helyről vágtak neki! Ehhez képest siker a La Liga-bronzérem, bár ezt kevesen gondolták így, és még nagyobb pofon volt, hogy a Real-centenárium évében hazai pályán sikerült kikapni a szintén százéves Király-kupa döntőjében a Deportivo La Corunától! Sokat elmond azért az akkori Deporról, hogy Joan Capdevila, Djalminha és „Beckham-gyilkos” Aldo Duscher csak csereként tudott pályára lépni a fináléban, Roy Makaay pedig még úgy sem! A mérkőzés hőse Diego Tristán volt, aki kétszer is majdnem realos lett: előbb a megfigyelő, a Reallal tízszeres bajnok Pirrinek nem tetszett a támadó életvitele, majd Pérez húzta át a szerződését, mert azt az elődje, Sanz közötte vele és a Mallorcával – amely olyan biztos volt Tristán eladásában, hogy előre elköltötte az árát, és így már muszáj volt eladnia valakinek: a Depor ráadásul sokkal olcsóbban megkapta, mint amennyiért a madridiak vitték volna. Ekkor került Eto'o a Mallorcához, őt Flávio Conceicao megvételekor adták oda a fővárosiak a Depornak, az pedig cserébe azonnal továbbpasszolta a támadót Tristánért. Eto'o karrierje során 11 gólt szerzett a Real ellen, öt gólpassz mellett. No de térjünk vissza az elbaltázott kupadöntőhöz! Az El Centenariazóként hívott mérkőzés elbukása után a BL-ben javítottak, a Bayer Leverkusent 2–1-re legyőzték Raúl találatával és Zidane csodagóljával, illetve a csereként beszálló Iker Casillas három hajrábeli bravúrjával.

A döntőbeli csapatból – César (Casillas, 68.) – Míchel Salgado, Hierro, Iván Helguera, Roberto Carlos – Figo (McManaman, 71.), Makélélé (Flávio Conceicao, 73.), Zidane, Solari – Raúl, Morientes – hatan Pérez alatt kerültek a Realhoz, a kispadon ott ült még Munitis és Pavón; a sorozatban 35 gólt szerzett a Real, ebből az újak 14-et, de ezekből 11 ponto(ka)t vagy győzelmet jelentett a csapatnak! A legemlékezetesebb Zidane-é, aki őszintén bevallotta, ösztönösen egy nagyot rúgott a felé szálló labdába, gondolkodás nélkül. Nem mellékesen csak később szállt be a BL-táncba, mert Torinóból egy ötmérkőzéses eltiltással a háta mögött érkezett. Ki nem találnák: ellenfele lefejelése miatt… Egyébként Michel Platini később elmondta, Zidane-nak nem mindenki örült, Figo például honfitársa, Rui Costa megvétele mellett kardoskodott, de Zizou beállt a sorba, és még a játékát, a stílusát is megváltoztatta, hogy jobban „aládolgozzon” a madridi sztároknak. A sorozat legmelegebb pillanatát Moszkvában élte át a Real, hazafelé indultak a Lokomotív elleni mérkőzés után, amikor lángra kapott a hajtómű, de sikerült a kényszerleszállás…

DEL BOSQUE FIAI

Végy egy jó kapust! – tartja a mondás, és Pérez Césarra tett, egy akkori cikk szerint a kapus volt a „Real bús képű lovagja”. Kissé peches, a fontos pillanatokban hibázó kapus volt (lásd a Leverkusen gólját), de abban a nagy idényben kiszorította egy időre a saját nevelésű Casillast, aki három idény után elfáradt szellemileg, és azért is, mert még csak húszéves volt az idény kezdetekor. Casillas a döntőbeli remeklése után visszanyerte önbizalmát, és nagyon hosszú időre megoldotta a Real kapusgondjait, sorsszerű, hogy éppen egy fiatal Real-akadémista mentette meg a Realt a sorozat legvégén. Érdekes, hogy csak egy-egy jó szélső védője volt a Realnak: igaz, Roberto Carlos világ-, a kőkemény Míchel Salgado legalább Európa-klasszis volt. Carlos bombáitól a fél világ rettegett, azt a szezont 11 kanadai ponttal fejezte be, a BL asszisztlistáján a második lett, a döntőben csapata mindkét gólpasszát ő adta! Érdekes, hogy akkoriban minden nyáron azt várta a sajtó, hogy mikor távozik, a brazil ugyanis nyíltan Sanz híve volt. Maradt Roberto Carlosban erő a nagy siker után a világbajnokságra is, amely után megérdemelte volna az Aranylabdát! Salgado hat gólpasszig jutott, helyettese a húszéves, saját nevelésű Óscar Minambres volt, de belőle nem lett nagy játékos, akár csak a jól megtermett középső védőből, Rubén Gonzálezből, de pár mérkőzésen megmutatták magukat. A klublegenda Hierro, a rettenthetetlen harcos ugyan nem csavargott annyit, mint korábban, de mivel a BL-döntő idején már 34 éves volt, ez nem meglepő, ám öt találatra még mindig jó volt. Mindet februárban szerezte, a bajnokságban, visszavonulásakor ő volt miden idők harmadik legeredményesebb védője Ronald Koeman és Daniel Passarella mögött, e korszak Realjából egy szavazáson Raúl mellett csak ő fért bele a klub álomtizenegyébe! A klasszikus, 80-as, 90-es éves stílusában küzdő védő (aki összecsapott vele, hamar rájött, hogy Hierro nevének jelentése spanyolul: vas) fő partnere a sérülékeny Iván Helguera volt, aki szintén tudott a középpályán is futballozni, lásd kilenc kanadai pontját, és a BL-ben háromszor is eredményes volt. Del Bosque eleinte nem kedvelte őt, aztán, mivel nem vettek új középső védőt, visszavitte Helguerát Hierro mellé: telitalálat volt! Karanka régi bútordarabnak számított, őt még Heynckes fedezte fel Bilbaóban, és ideális kiegészítő ember volt, a német mester vitte magával Madridba, Rafael Alkortát és Mikel Lasát adva érte cserébe. Karanka a harmadik BL-győzelme után engedelmeskedett az ismét a Bilbao élére került német mester hívásának, pedig előtte 29 mérkőzésen szerepelt! Pavón miatt kellett mennie, Pérez jobbnak látta őt játszatni, mint megvenni a majd később említett bekkeket vagy éppen Lilian Thuramot, a fiatal spanyol azonban egy idő után összeroppant a kihívások súlya alatt, de akkor, kihasználva vetélytársai sérülését, 45 mérkőzésen szerepelt! Nagy jövő előtt állt a középen és bal oldalon bevethető Raúl Bravo, ő később 14-szeres válogatott és a rendőrségi hírek szereplője lett. Iván Campónak csak öt mérkőzés jutott, a nagy tehetségnek számító Borja Fernándeznek három. Campót szegényt kikezdte a közönség, minden labdaérintésekor tüntettek, a bekk majdnem ideg-összeroppanást kapott!

MICSODA SOR!

A középpályán nem volt mese: a karmester Zidane-nak és Figónak játszania kellett, akármennyire is fájt nekik bárhol, a portugál a BL-döntőben félig egészségesen is kezdett, úgy is játszott. A legemlékezetesebb realos mérkőzését egyébként a Barcelona otthonában vívta, a sok apróság és pár mobiltelefon mellett még egy disznófejet is hozzávágtak a drukkerek! „Barcelonában és a Madridnál töltöttem pályafutásom legszebb éveit, szinte szenvedélyemmé vált a két klub” – mondta később diplomatikusan. A védekezés feje a rengeteget futó Makélélé volt, akinek annyit lehetett felróni hibaként, hogy néhány fontos kapott gólban benne volt, de azt is tudni kell: ha ő hibázott, akkor nem volt mögötte egy Makélélé, aki kisegítse őt… Szűrőből nem volt hiány, Flávio Conceicao mögött Celades volt a luxuscsere luxuscseréje. A jobb és bal oldalon szerepelt a spanyolok által hamar megkedvelt, nagyon szerény McManaman, aki ingyen érkezett a Liverpooltól, ennek megfelelő gigafizetéssel (heti 40 millió forint). Raúl figyelmeztette, hogy „a Real-öltöző tele hazugsággal, árulással és pletykákkal”, és szerinte nagy hibát követett el az angol, hogy odaigazolt. Nem így lett, ezt 158 mérkőzésen 34 kanadai ponttal bizonyította, elfogadta a szupercsere szerepkörét is. A „mi idényünkben” 41 alkalommal lépett pályára, a döntőben azonban nem kezdett. Mégpedig Santiago Solari miatt, aki bal oldali mindenes és szűrő volt, nem mellékesen a nagy Fernando Redondo sógora, és éppen az ő helyére érkezett Madridba. Legjobb formájában is egy jóllakott napközisre hasonlított, ez sokakat megtévesztett, ám remek játékos volt az argentin, lásd 53 mérkőzését és 11 kanadai pontját a szezonban, többször is fontos gólt szerzett. Meglepő, de BL-győztesnek vallhatja magának a nagy csalódás Baljic is, ugyanis a Fenerbahcétől 21 millió euróért vett szélső tíz percet játszott az Anderlecht ellen. A bal oldalon a brazil szépfiú, Sávio villogott, nem tudott azonban olyan eredményesen játszani (14 meccs, 8 kanadai pont), hogy kezdő legyen, a túloldalon a kameruni őserő Geremi túrta fel a gyepet. A saját nevelésű Valdo és Alberto Rivera is kapott pár percet, de középső középpályásként Guti volt az első számú tartalék: a királyi klub nagy lázadója (szoknyában parádézott egy divatbemutatón, járt egy nővel, aki nem nőnek született) Del Bosque egyik kedvence volt, hátrább vitte a csatár, aki a válogatottba is bekerült: 13 góllal és 5 gólpasszal szolgálta a közös ügyet a 2001–2002-es idényben.

VITA NINCS

Legalábbis azon, hogy a Raúl, Morientes kettős a Real és a spanyol válogatott számára is korszakot meghatározó páros volt, de csak a klubjukban alkothattak maradandót, ebben a nevezetes idényben például 71 kanadai pontot hoztak együtt a konyhára! A zöldfülű Portillo 31 percet kapott, de ezalatt is gólt lőtt, szintén egyszer lépett pályára, szintén a BL-ben Carlos Aranda; a fő beugrónak a széleken is bevethető Munitis számított: az aprócska támadó 39 mérkőzésén átlagosan 38 perceket kapott, három góllal és öt gólpasszal jeleskedett.

Érdekes, hogy Ronaldo érkezésével Morientes ideje lejárt, Owen megszerzése után Raúl bal oldali középpályás lett, de 2002-ben még a fénykorát élte a spanyol duó. Nem egyedül: „Nem valami varázslat vagy mágia folytán lettek a legjobbak. Az alapvetések miatt azok, akik. Először is intelligensek, rendszerben gondolkoznak, és intenzíven készülnek, szellemüket és testüket a pályán kívül is ápolják. A második, amiben nagyon hiszek: pszichésen és mentálisan erősebbek másoknál, és ezzel a képességükkel egy másodperccel megelőzik a többieket” – mutatta be később a madridi gigászokat Carlos Queiroz, a Real egykori mestere.

EGY ÉV, EGY CSILLAG

Pérez a Puskás, Di Stéfano-korszakos Real imádatában nőtt fel, és ahogyan annak idején a nagy elnök, Santiago Bernabéu, ő is igyekezett egy-egy évben egy nagy csillagot venni. Anno Di Stéfano, Héctor Rial, Raymond Kopa, José Santamaría, Puskás egy-egy évben került Madridba, és Pérez is minden évben egy-egy sztárigazolásban gondolkodott Figo után. Zidane-nal egy évben jöhetett volna Alessandro Nesta vagy Sol Campbell, de az elnök bízott Karankában, majd Lúcióra és Christian Chivura sem volt pénz, és az elnök abban is elődje nyomába lépett, hogy ő is idősebb csillagokat vásárolt, 2002-ben Zidane és Figo is belépett a 30. életévébe. A La Novena, azaz a kilencedik BEK/BL-siker után Pérez a 2002-es világbajnokság hősét, Ronaldót vette meg, és elengedett 12 játékost, köztük Raúl Bravót, Munitist, Iván Campót, Sáviót, Karankát és Geremit (Valdano sportigazgató nehéz helyzetben volt, mert a remek fizetést húzó játékosok nem akarták elhagyni a a Realt), és abban bízott, Esteban Cambiasso, Rubén, Minambres és Valdo lesznek az új Pavónok – miközben a régi Pavón is egyre többet bakizott az ígéretes indulás után. Ronaldo megvétele nagyot szólt, a harmadik aranylabdás érkezett a klubhoz, ő 1997-ben és 2002-ben, Zidane 1998-ban, Figo 2000-ben kapta meg ezt a díjat. A 2003-as topvétel David Beckham volt, anyagilag, üzletileg ez a lépés korábban nem látott magasságokba röpítette a klubot, különösen az Európán kívüli területeken (a saját utánpótlásból akkor felkerült Jordi López, Antonio Núnez, Álvaro Mejía, a későbbi atléticós Juanfran és Borja Fernández), aztán 2004-ben újabb aranylabdás, Michael Owen volt soron, de ekkor már „muszáj volt” két védőt venni, bár a Jonathan Woodgate, Wálter Samuel kettős madridi karrierje pocsékul sikerült. Ekkorra jöttek rá, mekkora butaság volt eladni Makélélét, de hiába villogott annyit Angliában Thomas Gravesen, a kis dán izomgombóc a spanyol futballból nagyon kilógott. 2005-ben és 2006-ban Pérez szinte a teljes csapatot lecserélte, lásd a lenti táblázatunkat, Figo távozott, Zidane visszavonult. Hierro és McManaman még korábban elhagyta Madridot, Morientest valósággal elüldözték. Az igazi galaktikusok, az aranylabdás mag Beckhammel, Raúllal, Roberto Carlossal és Casillasszal megspékelve is csak egy bajnoki címet (2003), egy spanyol és egy európai Szuperkupát nyertek, illetve 2002-ben sikerült megverni a paraguayi Club Olimpiát a Világkupa-mérkőzésen. Sok hűhó kevés aranyért, de a csapat százmilliókat szórakoztatott, sokak kedvence lett, a klub nyitott a futballon túli világra is, és bizony a galaktikusok ezzel a kevéske fémművességgel is beírták magukat a labdarúgás történelmébe.

Figo és minden idők legjobb focis reklámja

A fontosabb átigazolások

1996
Érkezett: Mijatovics (Valencia, 14 000 000 mai euró), Suker (Sevilla, 11 000 000), Zé Roberto (Portuguesa, 9 000 000), Seedorf (Sampdoria, 8 600 000), Roberto Carlos (Inter, 3 500 000 és Zamorano játékjoga), Panucci (Milan, 4 130 000), Illgner (1. FC Köln, 2 000 000), Secretário (Porto, 1 500 000), Guti (Real Madrid B)
Távozott: Esnáider (Atlético Madrid, 2 400 000), Petkovics (Santander, 1 000 000), M. Laudrup (Vissel Kobe, i.), Luis Enrique (Barcelona, i.), Rincón (Palmeiras), Quique Sánchez (Zaragoza), Miquel Soler (Zaragoza), Míchel (Atletico Celaya)

1997
Érkezett: Karembeu (Sampdoria, 12 500 000), Canabal (Mérida, 4 810 000), Sávio (Flamengo, 3 000 000), Morientes (Zaragoza, i.), Karanka (Bilbao)
Távozott: Secretário (Porto), Lasa (Bilbao), L. Milla (Valencia), Alkorta (Bilbao), Chendo (visszavonult), Buyo (vv.)

1998
Érkezett: Magallanes (Atalanta, 6 000 000), Iván Campo (Mallorca, 3 000 000), Jarni (Betis)
Távozott: Zé Roberto (Leverkusen, 7 000 000), Dani (Mallorca, 2 400 000), Amavisca (Santander, 2 000 000), Magallanes (Santander, 1 000 000), Canizares (Valencia, i.), Víctor (Santander)

1999
Érkezett: Anelka (Arsenal, 35 000 000), Baljic (Fenerbahce, 21 000 000), Ognjenovics (Czvena zvezda, 8 000 000), Míchel Salgado (Celta Vigo, 6 000 000), Geremi (Genclerbirligi, 5 000 000), Iván Helguera (Espanyol, 2 500 000), McManaman (Liverpool, i.), Júlio César (Valladolid, i.), Congo (Once Caldas, 7 300 000), Bizzarri (Racing Club), Casillas (Real Madrid B)
Távozott: Seedorf (Inter, 24 010 000), Mijatovics (Fiorentina, 12 000 000), Panucci (Inter, 9 300 000), Suker (Arsenal, 5 400 000), Eto'o (Mallorca, 4 500 000), Jaime (Deportivo La Coruna, 2 500 000), Rodrigo (Valladolid, i.), Jarni (Las Palmas), F. Sanz (Málaga)

2000
Érkezett: Figo (Barcelona, 60 000 000), Flávio Conceicao (Deportivo La Coruna, 25 000 000), Makélélé (Celta Vigo, 14 000 000), Munitis (Santander, 10 500 000), César Sánchez (Valladolid, 6 250 000), Solari (Atlético Madrid, 3 500 000), Celades (Celta Vigo, i.), Portillo (Real Madrid B)
Távozott: Anelka (PSG, 34 500 000), Redondo (Milan, 17 500 000), Karembeu (Middlesbrough, 8 750 000), Canabal (Málaga, 2 700 000), Bizzarri (Valladolid)

2001
Érkezett: Zidane (Juventus, 77 500 000), Raúl Bravo (Real Madrid B), F. Pavón (Real Madrid B)
Távozott: Ognjenovics (Kaiserslautern, i.), Júlio César (Benfica, i.), Illgner (vv.), Sanchís (vv.)

2002
Érkezett: Ronaldo (Inter, 45 000 000), Cambiasso (Real Madrid B)
Távozott: Raúl Bravo (Leeds, k.), Munitis (Santander), Iván Campo (Bolton, k.), Baljic (Galatasaray, i.), Sávio (Bordeaux), Karanka (Bilbao)

2003
Érkezett: Beckham (Manchester United, 37 500 000), Núnez (Real Madrid B), Mejía (Real Madrid B), Juanfran (Real Madrid B)
Távozott: Makélélé (Chelsea, 20 000 000), Geremi (Chelsea, 10 000 000), McManaman (Manchester City, i.), Sávio (Zaragoza, i.), Morientes (Monaco, k.), Hierro (al-Rajjan, i.), Flávio Conceicao (Dortmund, k.), Iván Campo (Bolton, i.), Munitis (Deportivo La Coruna), Celades (Bordeaux, k.)

2004
Érkezett: Samuel (Roma, 25 000 000), Woodgate (Newcastle United, 18 300 000), Owen (Liverpool, 12 000 000), Gravesen (Everton, 3 400 000)
Távozott: Morientes (Liverpool, 9 250 000), Jordi López (Sevilla, i.), Núnez (Liverpool, i.), Portillo (Fiorentina, k.), Cambiasso (Inter, i.), Flávio Conceicao (Galatasaray, i.)

2005
Érkezett: Sergio Ramos (Sevilla, 27 000 000), Robinho (Santos, 24 000 000), Júlio Baptista (Sevilla, 20 000 000), Cassano (Roma, 5 500 000), Diogo (River Plate, 5 000 000), Cicinho (Sao Paulo, 4 000 000), Pablo García (Osasuna, 4 000 000), Soldado (Real Madrid B), De la Red (Real Madrid B), Arbeloa (Real Madrid B), Diego López (Real Madrid B)
Távozott: Owen (Newcastle United, 25 000 000), Samuel (Inter, 16 000 000), Solari (Inter, 2 000 000), Portillo (FC Bruges, k.), Figo (Inter, i.), Celades (Zaragoza, i.), César (Zaragoza, i.)